Harminc évig soha nem gondolkodtam azon, hogyan nyelek, ezt a mozdulatot, mint az emberek nagy része, öntudatlanul és (legalábbis én azt gondoltam) problémamentesen végeztem napi 5-700 alkalommal. A nyelvlökéses nyelésről akkor hallottam először, amikor a fogszabályozásra készülve első alkalommal a fogászati rendelőben megkért a fogorvos, hogy nyitott szájjal nyeljek egyet, és megállapította, hogy én is ebben az úgynevezett myofunkcionális zavarban szenvedek.
A nyitott harapásnak – amivel az orvoshoz fordultam – alapvetően kétféle oka lehet: az egyik az állkapocs csontjainak nem megfelelő fejlődése, ebben az esetben a fogszabályozást általában műtéttel is ki kell egészíteni. A másik a nyelvlökéses nyelés. Ilyenkor a nyelv a fogaknak támaszkodik, vagy becsúszik a két fogsor közé, ezzel nyomást gyakorolva a fogsorra, ami előretolja a fogakat és kinyitja a harapást. Ha ez a probléma, akkor a fogszabályozást logopédiai terápiával kell kiegészíteni, máskülönben a fogszabályozás eredménye nem lesz tartós – hiába állítjuk be a fogsorokat, a nyelv ereje (gondoljunk bele, hogy ez a csupa izom szerv naponta több százszor feszül a fogaknak) újra eltolja a fogakat. De távolról sem esztétikai okokból lehet problémás a nyelvlökéses nyelés.
Ha ilyen módon, a nyelvet előredugva nyelünk, az arcban felborul az izomegyensúly: bizonyos izmok túlságosan megfeszülnek, míg a nyelv renyhén marad, nem támaszkodik megfelelően a szájpadláshoz. Ez nemcsak szabálytalan fognövekedéshez vezethet, de beszédhibákat is okozhat, sőt, az arcfejlődést is befolyásolhatja, de az állkapocs és a nyak izmaira hatva rossz tartást, és így fejfájást vagy egyéb mozgásszervi fájdalmakat is eredményezhet. Persze mindez nem szükségszerű, nekem például a fogaimon kívül nem okozott panaszokat a hibás nyelés.
A nyelvlökéses nyelés társulhat szájlégzéssel és gyakori, hogy a nyelv „lustasága” miatt a nyelv nyugalmi pozíciója sem megfelelő. Jó hír viszont, hogy a nyelés (bármennyire is automatikusnak érezzük) ugyanolyan szokás, mint mondjuk a körömrágás vagy a tartás, vagyis kellő tudatossággal és elkötelezettséggel, viszonylag rövid idő alatt nagyon hatékonyan tudunk változtatni rajta.
Így kellene nyelni
A nyelvlökéses nyelés egyáltalán nem ritka jelenség: Magyarországon legutóbb a hetvenes években végeztek reprezentatív felmérést a témában, akkor azt állapították meg, hogy a magyar népesség 38 százaléka érintett valamilyen szinten a zavarban. Szakértők szerint ez az arány azóta csak emelkedhetett, ugyanis a nyelvlökéses nyelés mögött a mozgásszegény életmód és a túlságosan puha, kevés rágást igénylő ételek fogyasztása is állhat. De okozhatja elhúzódó cumizás, szoptatás, vagy épp a szoptatás teljes hiánya is. Az is előfordulhat, hogy egy rossz szokás miatt rögzül ez a kóros nyelési forma: például amikor egy gyerek rákap, hogy az elöl kiesett tejfogakat piszkálja a nyelvével.
Fontos leszögezni, hogy a nyelvlökéses nyelés csecsemőkorban természetes dolog, és elengedhetetlen ahhoz, hogy a kisbaba táplálkozni tudjon. A szopási reflex részeként a babák nyelvüket előredugják, hogy azzal támasszák meg a mellbimbót vagy a cumisüveget, és a nyelv folyamatos elöl tartása mellett nyelnek. Ideális esetben ezt 3-4 éves korra a gyerekek elhagyják, de előfordulhat, hogy a nyelvlökéses nyelés felnőttkorra is megmarad.
Egy nyelvlökéses nyelő és szájlégző gyereket (vagy felnőttet) már messziről fel lehet ismerni a külső jegyek alapján. Karikás szem, görbe orr, szűk orrjáratok, hosszúkás arc, hátrahajló áll, nyitott száj és rossz tartás jellemzi ezt a kórképet. Ez azért van, mert a nem megfelelő nyelés (és főleg légzés) arcfejlődési problémákat okozhat, hiszen nem a „jó” izmok dolgoznak az alapvető, létfontosságú tevékenységek közben.
Helyes nyeléskor a nyelv hegye a felső fogsor mögött van, a nyelv a szájpadláshoz közel „lezárja” a kortyot vagy falatot, és mozgásával segít hátrajuttatni azt a nyelőcső felé. Az arcizmok lazák, a munkát a nyelv végzi. Mivel nálam a szájlégzés nem állt fenn, „csak” a rossz nyelési technikán kellett dolgoznom, és rászoktatnom a nyelvemet, hogy az idő nagy részében a szájpadláshoz közel helyezkedjen el.
Felnőttként a logopédusnál
A nyelvlökéses nyelés esetében a nyelv egy kicsit renyhébb, ezért az első feladat az arc izmainak és magának a nyelvnek a megerősítése. Erre rengeteg gyakorlat létezik, és bár elsőre az egész egy kicsit nevetségesnek tűnik, pár perc után is kiderül, hogy a nyelv is baromira el tud fáradni, ha rendesen megdolgoztatjuk. A logopédiai terápia elején mindenképpen tükör előtt kell gyakorolni, hogy vizuálisan ellenőrizzük a folyamatokat. Rengeteg dologra kell koncentrálni, és ez – kezdetben legalábbis – baromira fárasztó. Az ajkat laza „A-tartásban” tartjuk, és mindenféle furcsának tűnő mozdulatot végzünk a nyelvvel: végigsimítjuk a fogsort, előredugjuk és visszahúzzuk, megérintjük vele a nyitott szánk sarkait. Közben figyelünk rá, hogy az arc izmai lazák legyenek, ne feszüljön meg a száj, de maradjon végig a megfelelő tartás. Persze a gyerekkori logopédiai terápiában mindenhez van egy mondóka vagy játékos feladat, de felnőttként csak meredten nézed a saját tükörképedet, és próbálod különböző bizarr útvonalakon végigvezetni a nyelvedet a szádban – és közben sokszor nem érted, miért olyan nehéz egy ránézésre olyan egyszerűnek tűnő mozdulat.
Tulajdonképpen ugyanúgy edzzük a nyelvet, mint bármelyik másik izmot: márpedig ha az izom nem megszokott mozgást végez, hamar elfárad benne. Ettől tud az egész nemcsak fárasztó, de elég bosszantó is lenni – ott ülsz harmincévesen a tükör előtt egy logopédus mellett, és a nyelvedet nyújtogatva próbálsz megtanulni „rendesen” nyelni.
Néhány évvel ezelőtt az egész internetet lázba hozta a dr. John Mew brit fogász nevéhez köthető technika, az úgynevezett „mewing”. Mew azt állította, a nyelv helyes (a nyelv hegye a felső fogsor mögött támaszkodik, a nyelvtest a szájpadláshoz fekszik) pozíciójával az egész arcunk formája megváltozhat, a gyakorlat pedig a kellő idő után szebbé, harmonikusabbá teszi az arcot. A közösségi médiában aktív Mew munkássága meglehetősen ellentmondásos, olyannyira, hogy az Angol Fogászati Kamara a működési engedélyét is bevonta. A helyes nyelvpozícióról szóló alapelve egyébként széles körben elfogadott és gyakorlása, ha nem is minden esetben lehet hatékony, de jó eséllyel ártalmatlan. Az egyik probléma a kiterjesztett, komplexebb módszer megítélése körül van, de sokan nehezményezték azt is, hogy „házilag” végezhető, és így szakemberek által ellenőrizhetetlen folyamatokat szorgalmaz. Az is problémás lehet, hogy sok súlyosabb fogászati problémával küzdő személy kizárólag a „mewingtól” vár megoldást, és így nem kap megfelelő kezelést.
A problémát egyébként ma már (főleg gyerekeknél) úgynevezett myofunkcionális trénerrel is kezelik: ez a szájba helyezhető puha szilikonsín, majd később keményebb anyagból készült tréner megváltoztatja a száj izomkörnyezetét, és a helyes pozícióra szoktatja a nyelvet. Azért is alkalmazzák kisgyerekeknél, mert náluk még nehezebb a sok fegyelmet és koncentrációt igénylő logopédiával eredményeket elérni. De felnőttkorban olyan trénert is felhelyezhetnek a fogsor belső felületére, ami kis tüskékkel akadályozza meg, hogy a nyelvünket előredugva nyeljünk.
A logopédussal való közös munka felnőttkorban egyébként nem tart sokáig, néhány alkalom elég ahhoz, hogy átvegyük és kellően begyakoroljuk a szükséges gyakorlatokat. A folyamat azonban ennél jóval hosszabb és nehezebb: érdemes mindennap gyakorolni, és napközben többször is tudatosítani a nyelési technikánkat, vagy a nyelvünk pozícióját. De hiába megy már tudatosan a megfelelő nyelés, hónapok kitartó gyakorlása kell hozzá, hogy a mozdulat tényleg öntudatlanná váljon – pont úgy, ahogyan annak idején a „rossz”, nyelvlökéses nyelés is rögzült.
A fogorvosok általában azt javasolják, hogy már a fogszabályozó felragasztása előtt kezdjük meg a terápiát, de „szerencsére” a fogszabályozás másfél éve (nekem legalábbis valószínűleg ennyi ideig kell majd hordanom) bőven ad időt a gyakorlásra, és ha az ember hajlandó belevágni egy ilyen hosszas és költséges folyamatba, akkor azért jó eséllyel a motivációja is megvan hozzá. Kicsit szokatlan érzés ennyire tudatosan szemlélni a nyelvünket, de minél többet gyakorolunk, annál könnyebbé válik, és ha egyszer tényleg „átkattannak” a dolgok, jó eséllyel soha többet nem kell már foglalkoznunk azzal, hogyan is nyelünk.
Fotó: Getty Images
