A hatéves fiam iszonyú boldog volt, amikor megérkeztünk a barátja születésnapi bulijára. Remekül érezte magát a barátaival, elbújtak a kis bunkerükben, és fogócskáztak. Aztán a szülők beinvitálták az egész kis gyereksereget a házba uzsonnázni. A tálcákon húsgombócok, virsli, sonkás szendvicsek sorakoztak. Ekkor a fiam arca elkomorult, és hozzám fordult: „van itt olyan, amit én is meg tudok enni? Bármi, ami nem állati eredetű?”
Két gyerekünk van, és mindkettő vegán. A szülőség épp elég nagy kihívás, ám ha vegán szülő vagy, az duplacsavart jelent. A világ a húsevőknek áll. Ha étterembe akarunk menni egy ismeretlen városban, gyakran több helyet is végig kell járnunk, mire találunk olyan helyet, ahol ehetünk. Szerencsére a helyzet azért változik, már a gyorséttermekben is egyre gyakrabban van vegán hamburger. Könnyebb, de nem mindig könnyű. A vegán opciókat megtalálni néha olyan, mintha tűt keresnénk a szénakazalban.
8 éve voltunk vegánok
Az első randinkon a feleségem salátát rendelt. Én akkor egy dupla sajtburgert ettem, jó sok zsírral és szalonnával. Mondtam neki, hogy nem kell a súlya miatt madáreledelt ennie. Erre ő azt válaszolta, hogy semmi nincs ebben az étteremben a salátán kívül, amit ehetne, mivel vegán. Fogalmam sem volt erről, úgyhogy azonnal rosszul éreztem magam.
Soha nem kérte számon, miért eszek húst, ám én a nászutunkra tartó úton elkezdtem olvasni a vegánságról. Mire odaértünk – 8 órás repülőút volt –, teljesen megváltozott a véleményem. Megtudtam, milyen embertelen körülmények között tartják, és hogyan gyilkolják az állatokat a húsukért, mennyivel egészségesebb a vegán étrend, és milyen hosszú távú hatásai vannak a környezetre, ha az ember vegán lesz. Együtt vagyunk vegánok azóta is, 8 éve, beleértve a legfontosabb közös utazásunkat is, a szülőséget.
Amikor az óvoda elkezdődik
Amikor a nagyobbik gyerekünk 3 évesen óvodás lett, akkor kezdődött az igazi kaland. Egy Montessori-óvodába járt, nagyon szerettük az óvónőit. Tehéntejet gyakran kaptak tízóraira. Ugyan megengedték, hogy bevigyük az alternatív növényi tejet minden héten, és azt is adták a gyerekünknek, de ekkor éreztük először, hogy mi vagyunk a nehéz szülők a társadalom szemében.
Aztán jött az iskola. A tanítók szóvá tették, milyen tízórait küldünk a gyerekünkkel az iskolába (nem volt menzás, mondanunk sem kell), szerinte ez nem volt megfelelő táplálék egy fejlődő szervezet számára. Nem volt igaza és előítéletes volt, de akkor már féltünk kiállni magunkért. Világossá vált, hogy nem mehetünk bele minden harcba.
Nem lehetünk folyton jó vegánok és jó szülők egyszerre.
Beleegyeztünk a tízóraiba. A gyerekünk volt az egyetlen, aki nem az iskolai ennivalót ette, így megengedtük neki, hogy csatlakozzon a többiekhez. Aztán sajtos pizzát evett egy iskolai bulin. Nem akartam, hogy ő legyen az egyetlen gyerek, aki nem eszik, a gyerekek nagyon gonoszak tudnak lenni egymással, nem akartuk, hogy kinevessék. Ugyanakkor hangsúlyoztuk, mi miért nem eszünk állati eredetű ételeket, de azt is hozzátettük, hogy ha valaki más úgy dönt, ő igen, az is rendben van.
Nem csak az ételről szól
Ahogy nőttek a gyerekek, a kihívás egyre összetettebbé vált. A vegánizmus nem csak az ételről szól. Vannak olyan vegánok, akik ellenzik a háziállatok tartását, állatkerteket és a tropikáriumokat. De a fiunk imádta az állatokat. Hogyan támogassuk a rajongását és tanítsuk meg arra, mi az értékes? Természetesen mentünk állatkertbe, de olyan helyre, ahol biztosan jól tartják az állatokat vagy állatmentéssel foglalkoznak.
Egyszer két hónapba telt, hogy találjak egy vegán derékszíjat. A boltokból elfogyott, az online rendelés most nagyon lassúnak tűnt. A fiam két hónapig nevetett a le-lecsúszó nadrágomon.
Visszatérve a gyerekzsúrhoz: szomorú voltam, hogy nem nagyon volt nekünk semmi. Még a tésztasaláta is tele volt rákkal. Az egyetlen vegán étel a burgonyaszirom volt, amit mindketten utálunk. „Bárcsak lenne valami növényi is” – mondta a 6 éves fiam. „Én is ezt kívánom” – válaszoltam.
Forrás: Insider Fotó: Getty Images
