Kívülről úgy tűnt, Márta pont olyan, mint mindig: életvidám, energikus, megbízható problémamegoldó, kiváló dolgozó. Az új pozíciójával a cégnél valamivel több fizetés és jóval több felelősség is járt, de mindenki meg volt róla győződve, hogy ha valakinek, akkor Mártának ez egészen biztosan nem lesz gond: a 48 éves, állandóan mosolygó asszony már korábban is „önkéntesen” szervezte az iroda életét, és még akkor is hozzá fordultak a kollégák, ha hivatalosan nem is volt a felettesük. Azt senki nem tudta, – még a gyerekei sem – hogy Márta titokban szorongásoldót íratott fel magának, hogy egy ideje már nem mer metróra vagy tömött buszra szállni, hogy nem véletlenül mondja le sorra a színházi előadásokat és utasítja el a mozijegyeket. Márta végtelenül fáradt volt, szorongott és talán életében először fogalma sem volt, hogyan oldja meg a helyzetet – hogy hogyan ismerhetné be, hogy mégsem elég „erős” a feladathoz.
Bár talán nem kell külön magyarázni, hogy a segítségkérés, az egészségünk priorizálása és bizonyos feladatokról vagy felelősségekről való lemondás egyáltalán nem minősül gyengeségnek, a valóságban mégis gyakran érezzük így. A nők felé támasztott rengeteg elvárás között kimondva vagy kimondatlanul is, de szinte mindig szerepel, hogy a nők legyenek jó problémamegoldók, szervezzék meg az életet, teljesítsenek a munkahelyükön és a háztartásban is. És persze lelkesen ünnepeljük az „erős nőket”, azokat a „szuperhősöket”, akik minden területen helyt állnak. Miközben észre sem vesszük, milyen nagy árat fizetnek sokan azért, hogy eleget tegyenek ennek az eltorzult, irreális szerepnek.
Te majd úgyis megoldod
Rita 32 éves, és már kamaszkorában is büszke volt rá, hogy a környezetében erős nőként gondolnak rá. Ő volt az, aki a gimiben mindig összekaparta a síró barátnőket, akit bármikor fel lehetett hívni segítségért, aki még a legkétségbeejtőbb helyzetekben is irigylésre méltó higgadtsággal tudta kezelni a problémákat. Rita a legtöbbször fürdőzött benne, hogy támasz lehet másoknak, azt azonban nem tudta, mit csináljon, amikor neki lenne szüksége támaszra. Amikor a húszas éveiben barátokkal és barátnőkkel utazni indultak, elfacsarodó szívvel nézte, ahogyan a fiúk cipelik a többi lány csomagjait és gondoskodóan figyelik rezdüléseiket. „Kicsit mindig fiúsabb lány voltam, nem az a törékeny, bájos alkat” – kezdi Rita. „Épp ezért szerettek is a fiúk, tudták, hogy én nem fogok nyafogni, hogy olyan kemény vagyok, mint ők. De néha annyira szerettem volna én is egy kicsit gyenge lenni… Amikor a többi lány hisztizett a nyaraláson, mert meleg volt, fáradtak vagy éhesek voltak, vagy leégett a hátuk, ha piszkálódva is, de ugrottak segíteni nekik. Nekem meg csak legyintettek, hogy Rita, te majd megoldod. Nem azzal volt a baj, hogy ne tudtam volna bármit megoldani, egyszerűen csak jólesett volna a törődés és a figyelem, de úgy éreztem, ha erős nő vagy, ezek sem járnak neked…”
Számos felmérés igazolta, hogy a nőknek gyakran nehezebb segítséget kérniük, részben azért, mert úgy érzik, a társadalom elvárja tőlük, hogy mindent kézben tartsanak, részben azért, mert valóban rengeteg felelősség nyomja a vállukat. Túlnyomórészt a nők végzik a háztartásban felhalmozódó láthatatlan munkát, ahogyan a nőket terheli a gyerekekkel vagy éppen az idős szülőkkel kapcsolatos gondoskodási feladatok többsége is. Mivel ma már Magyarországon szinte lehetetlen egykeresős családként funkcionálni, a legtöbb nő mindemellett a munkaerőpiacon is jelen van. És akkor még nem beszéltünk a mikromenedzsmentről, a döntéshozatalról, a rengeteg mentális és érzelmi munkáról. Ennyi feladat mellett nem is csoda, ha sok nő úgy érzi, ha leadna a terheiből, egyszerűen „összeomlana” körülötte az élet. Ehhez képest érdekes kontraszt, hogy a nőkhöz hagyományosan a „gyengeséget”, elesettséget asszociáljuk, és úgy gondoljuk, a férfiak védelmére szorulnak. A nőknek így gyakorlatilag egymásnak ellentmondó szerepelvárásoknak kellene megfelelniük: egy heteroszexuális társas helyzetben tűnjenek törékenynek, a férfi segítségére szorulónak, miközben legyen elég erejük megszervezni az egész család életét. Fontos kiegészítés, hogy a mai világban ráadásul a fizikai erő egyre kevésbé releváns „erény”, hiszen a nehéz fizikai munkákat többnyire gépek végzik – vagyis a valóságban az erő jelentősége inkább a mentális-, lelki erőben rejlik, miközben a férfiak (vélt vagy valós) fölénye még mindig a fizikai erő terén áll fent.
Csakhogy épp a mentális- és érzelmi erőforrások túlhasználása vezethet olyan súlyos problémákhoz, mint a stressz, a szorongás és az azokból fakadó mélyebb egészségügyi panaszok.
A világ súlya
Márta végül belátta, nincs más választása, mint visszaadni a pozíciót – bármennyire is fájdalmas volt beismernie, hogy „nem megy”, tudta, hogy nem áldozhatja fel egészségét és jóllétét a megfelelési kényszer miatt. „Alapvetően erős nőnek tartom magam, de akkor azt éreztem, összeroppanok a saját életem súlya alatt. Ez az érzés nagyon kijózanító„ – magyarázza Márta. „Azóta próbálom átkeretezni a történteket, és meglátni az erőt abban is, hogy saját magamat helyeztem előtérbe, és képes voltam megmondani a főnökeimnek, hogy ezt nem szeretném.” Márta azóta az élet más területein is jobban figyel a határaira, hiszen tudja, hogy az előléptetést követő összeomlás csak az utolsó csepp volt a pohárban. Többször kéri meg férjét, hogy segítse ki a házimunkában, többször mond nemet a barátoknak, és már nem érez lelkifurdalást, ha valamit éppen nem tud megcsinálni. „Visszagondolva, kicsit nevetségesnek érzem, hogy szinte szuperhősként tekintettem magamra. Azt hittem, mindent bírok, és hogy akkor vagyok jó, ha mindent megcsinálok, segítség nélkül. Ma már azt kívánom, bárcsak korábban megtanultam volna segítséget kérni.”
A 28 éves Anna szerencsére korábban rájött erre, talán azért is, mert pszichológusként könnyebb volt reflektáltabban viszonyulnia saját viselkedéséhez. „Észrevettem, hogy teljesen rosszul értelmezem a segítségkérést – gyengeségnek, kudarcnak fogom fel. Amióta azonban megpróbálok erőként tekinteni rá, sokkal szívesebben folyamodom érte, és nem marad bennem rossz érzés utána. Meg kellett értenem, hogy nem feladatom a világ súlyát cipelni, hiszen erre senki nem képes. És azt is tudatosítanom kellett, hogy nem a jó teljesítményem határozza meg az értékemet, hogy igenis lehet nemet mondanom, elszúrnom dolgokat.”
Kata elsősorban az anyasága kapcsán esett bele az „erős nő vagyok”-csapdába. Mivel a férje rengeteget dolgozott, úgy próbált meg túlélni, hogy elhatározta, mindent kibír és egyedül is megcsinál majd mindent – még jobban is, mint bármelyik másik anyuka. Házi készítésű társasjáték, kirándulások, egészséges sütemények, aztán a gyerekek alvásidejében munka, és persze mindezt sugárzó mosollyal végigcsinálni. „Sokáig azt hittem, hogy lejjebb adni, segítséget kérni önzőség. Sőt, lustaság. Hogy nekem ezek a feladataim, amiket kötelességem elvégezni, a gyerekeimnek nem mondhatok fel, nem kérhetek szabadságot. De rá kellett jönnöm, hogy azzal, hogy mindezeket megcsinálom, nem leszek jobb anyukájuk… sőt. Rosszabb anyukájuk leszek. Fáradtabb, idegesebb, türelmetlenebb. Azzal, ha képes vagyok néha elengedni a mindent megoldó, mindenható anya képét, valójában nekik is segíthetek.”
Forrás: PsychologyToday Fotó: Getty Images
