Gyereknevelés: így segítsd a negatív érzések megélését

Alapvetően szerencsés ember vagyok: a gyerekem egészséges, tipikusan fejlődő, viszonylag jó pozícióval a közösségben. Nem ő a leghangosabb, nem ő a legnépszerűbb, de vannak barátai, köztük egy kiemelkedően szoros kapcsolattal, és a legtöbb feladatot jól teljesíti.

Szerencsére az óvoda sokat tesz érte, hogy mindennap próbára tegye a fenti készségeket, méghozzá olyan módokon, hogy ezt az egész közösség előtt megmérettetik. Például amikor a aktuális szülinapos eldöntheti, hogy ki az a két ember, akit maga mellé ültet az ünnepi asztalon, amikor mindenki előtt hangosan kell válaszolni az állatokkal kapcsolatos kérdésekre, vagy amikor kitalálták, hogy a bulikra szóló meghívókat a tornazsákok jól látható első zsebébe tessék elhelyezni.

Természetesen tisztában vagyok vele, hogy ezek még nem az élet legélesebb helyzetei, de ezek voltak azok, amikor először szembesültem a gyerekem arcán olyan szociális fájdalommal, amit nem tudtam elintézni egy puszival meg egy szoros öleléssel.

Mert hogy elvileg nem is szabad. Miközben a modern gyereknevelési elvekkel minden szülő igyekszik magába szívni a „positive parentinget”, és megpróbáljuk a legvadabb szómágiával kikerülni a „nem szabad” és „hagyd abba” kifejezéseket, az ilyenfajta negatív érzelmeknél egy egészen más készséget kellene elővennünk – mindezt úgy, hogy először kénytelenek vagyunk megküzdeni a saját negatív érzéseinkkel.

Közösen megélt fájdalom

Mielőtt gyerekem született volna, sokszor hallottam, hogy a gyereked fájdalma a te fájdalmad is, és emlékszem, anyukám hányszor simogatta úgy a lázas homlokomat, hogy azt mondta, bárcsak átvehetné tőlem a fájdalmat. Emlékszem, aztán mennyire sírtam a gyerekem első betegségénél, amikor hányt és lázasan pihegett, és még annyira kicsi volt, hogy a hányás erőszakos újdonságától rendszeresen zokogott.

De a társas helyzetek kapcsán megélt fájdalom és az én kapcsán megélt szorongás olyasmi, amit még nehezebb feladat elbírni. Leginkább azért, mert ehhez sokkal zsigeribb szinten tudunk kapcsolódni. A mai napig a legintenzívebb érzelmi fájdalmak közé sorolom azokat az eseteket, amikor az általános iskolás szerelmem sms-ben közölte, hogy soha sem járna velem, vagy amikor később, egyetem első évében kiderült, hogy a barátnőim nélkülem csináltak titokban programot.

Leírva persze iszonyú banálisan hangzanak ezek, de valószínűleg nem kell nagyon bizonygatnom, mennyire pokoli érzés bennük lenni, és a fájdalom mellett teljes értéktelenséget, magányt, kétségbeesést és hasonlókat érezni. Csupa olyasmit, amitől ösztönösen szeretnéd megóvni a gyerekedet.

Azt hiszem, azt kénytelenek vagyunk relatíve korán elfogadni, hogy ez nem lehetséges. A gyerekkor, sőt kamaszkor képlékeny és törékeny énképe rengeteget sérül, amikor a gyereket nem válogatják be a focicsapatba, kicsúfolják az osztályban vagy nem tudja szépen felolvasni mindenki előtt a papíron álló sorokat. Szóval már csak az a kérdés, hogy mit reagáljunk erre?

Nem a boldogság a legfontosabb

A legtöbb ember számára – például nekem is – az ösztönös reakcióm az lenne, hogy azonnal neutralizáljam ezt a fájdalmat. „Biztosan azért nem hívtak meg, mert már túl sokan lennétek”, „De emlékszel, múltkor ott voltál az Annácska szülinapi buliján”, „Szerintem nagyon ügyesen olvasol, és különben is, kit érdekel, hogy tudsz-e hangosan olvasni?”. Az ilyen üzenetek alig burkolt célja, hogy a negatív érzéseket azonnal pozitív érzésekre cseréljük, ezzel gyorsan meg is oldva a problémát.

A gond az, hogy még ha szülőként így is gondoljuk ezeket, és a szívünk mélyén tökéletesen tudjuk, hogy egy-egy kihagyott születésnapi buli jó eséllyel nem okoz maradandó lelki traumákat, a gyerekünknek valójában nem erre van szüksége az ilyen helyzetekben.

Ahogy dr. Becky Kennedy amerikai sztár-gyerekpszichológus fogalmaz – és ez nagyon belém égett –, szülőként nem az az elsődleges feladatunk, hogy a gyerekünk boldog legyen. Ez elsőre talán ellentmondásosan hangzik, mert hát minden szülő azt szeretné, ha a gyereke boldog lenne. De ennél sokkal többet tehetünk a gyerekünkért, ha megtanítjuk reziliensnek lenni.

A reziliencia pszichológiai fogalom: egyfajta rugalmasságot, megküzdési és alkalmazkodási képességet jelent. Azért van kiemelt fontossága, mert az életből nem tudjuk kiszűrni a stresszorokat, és a negatív érzéseket – azt viszont már valamennyire tudjuk befolyásolni, hogyan küzdünk meg ezekkel. És épp ez az, amit a gyerekünknek is szeretnénk megtanítani.

Csakhogy amikor azt mondjuk neki, hogy „ne vedd fel”, vagy „nem is vagy béna” vagy „hidd el, hogy később egyáltalán nem is fogsz rá emlékezni, hány ovis szülinapra hívnak meg”, esetleg a kamaszkori klasszikust, a „hidd el, majd találsz mást” vetnénk be, azt üzenjük a gyerekünknek, hogy az a negatív érzés, amit érez, ami éppen úgy árad szét a testében, mintha valaki fagyállót fecskendezett volna az ereibe, és amitől nehéz a lába és tompa a feje és sajog a szíve, egyszerűen nem valid.

Ezekkel a legnagyobb jó szándék által vezérelt tűzoltási kísérletekkel azt kommunikáljuk a gyerekünk felé, hogy nem jól ítéli meg a saját érzéseit, hiszen amikor ő azt gondolja, hogy egy világ omlik éppen össze benne, a környezete azt jelzi vissza, hogy „nincsen semmi baj”. Emellett azt is üzenjük, hogy a negatív érzéseknek nincsen helyük bennünk – ezeket minél gyorsabban el kell űzni, el kell fojtani, meg kell szabadulni tőlük.

Dr. Becky szerint ehelyett annyi lenne a dolgunk, hogy jelen legyünk a gyerekünk mellett és megtartsuk a nehéz érzéseit. Vagyis amikor azt mondja, hogy kicsúfolták, vagy őt választották utolsóként a kidobóshoz, ne próbáljuk meggyőzni, hogy mindez „nem baj”, hanem inkább mondjuk azt: „Az tényleg nagyon rossz érzés lehetett…”. Mindezt úgy, hogy nem esünk kétségbe, nem sajnáljuk le, nem leszünk dühösek a többi gyerekre. Egyszerűen átérezzük, hogy ami történt, az fájdalmas, viszont megmutatjuk, hogy a mi felnőtt, szülői testünk képes higgadtan, pánik nélkül megtartani ezeket az érzelmeket. Esetleg elmondjuk neki, hogy velünk is történt valami hasonló. Megmutatjuk, hogy elbírjuk a fájdalmát, és ebből megtanulja, hogy a fájdalom – bár nehéz, de mégis – elbírható.

A reziliencia mellett ezzel azt is megtanítjuk a gyerekünknek, hogy kompetens a saját érzelmei felismerésében, és jól érzékeli saját belső világát. Később, amikor úgy érzi majd, hogy valami igazságtalan, vagy valami nem esik jól neki, erre a belső iránytűre tud majd támaszkodni, és sokkal kisebb eséllyel befolyásolják majd a külvilág visszajelzései. Ami azért ismerjük be, elég jól hangzik.

Azt mondják, a gyereknevelés legnehezebb helyzetei azok, amik számunkra is nehéz, terhelt kérdésekre tapintanak rá. A negatív érzések kezelése valószínűleg nagyon sok embernek jelent ilyen triggert, pláne ha abból a paradoxonból indulunk ki, hogy a magyar társadalom (amennyire imád panaszkodni) szereti elfojtani a negatív érzéseket. Amikor a gyerekünk hozzánk fordul valami fájdalmával, mégis jobban járunk, ha levetkőzzük ezt a reflexet és leküzdjük a (teljesen ösztönös) késztetést, hogy gyerekünket újra és azonnal boldoggá tegyük.

Egyelőre még én is csak gyakorlom, hogyan tudok ilyenkor leülni mellé, megfogni a kezét, legitimálni és tartalmazni az érzéseit, együttérezni, de erősnek maradni. Miközben sejtem, hogy ahogy telnek az évek és egyre nagyobbak lesznek a problémák, ez is egyre nehezebb feladat lesz. De azt is remélem, hogy minden ilyen alkalommal segítek neki építeni a belső erejét, amivel hosszú távon – tényleg remélem – sokkal jobban jár majd.

Fotó: Getty Images

Olvass tovább