„Az irodalom lehetővé teszi, hogy bosszút álljunk a valóságon” – ez a mondat sokat járt a fejemben, amikor márciustól maszkban sétáltam az utcákon, vagy a szomorú híreket hallgattam. Tehetetlennek érezte magam sokszor, másszor próbáltam kizárni a külső világot, és csak a családnak, az írásnak és a könyveimnek éltem. Az idézet Simone de Beauvoirtól származik, akinek könyvét, a Mások vérét tavasszal ajánlottam nektek. Az életem része lett, hogy kéthetente írhatok egy-egy fontos, aktuális olvasmányomról a Marie Claire hasábjain, és nagyon megszerettem ezt. Most, hogy év végén szemlézem az elmúlt 12 hónapot, a sok fentet és a lentet, beugrik ez a pár szó, és nem tudom nem az egész év járványhelyzetének tükrében olvasni. És ismét rájövök: valami ilyesmi az olvasás és a könyvek nekem – nem beállított szelfik, nem filterek, nem ámítás vagy vetítés, hanem az élet maga és a mi életünk tükre. Mindenre választ kaphatunk egy könyvből, és ezerfelé elvihet minket egy-egy olvasmány. Nincs határ, csak magunkban. Emlékszem, még kamasz voltam, amikor először szippantott be Papám dolgozószobájának és a könyvtárának illata. Nehogy azt higgyétek, hogy nekem bármi könnyebb volt azért, mert egy költő lánya vagyok. Ugyanúgy meg kellett és meg kell küzdenem minden önálló döntésért, és nem volt egyértelmű az utam a könyvek világába. Szóval ott állok Papa íróasztala mellett, hatalmas könyvkupacok előtt, és arra gondolok, készen állok erre? Belevetem magam az irodalomba, akarok belelátni ebbe a rengeteg történetbe, életbe, világba? Akkor, ott még továbbmentem, de pár év múlva már nem. Voltak és vannak a mai napig katartikus élményeim könyvvel, és olyan is, amit alig tudok befejezni, mert nem fog meg. Van, hogy sírok egy versen, vagy sokat jegyzetelek egy regény kapcsán, kiírom a tételmondatokat. Valószínű ugyanazt csinálom, mint ti, és ugyanaz okoz örömet: rátalálni egy mondatra, egy szóra, egy hasonlatra, amit egy életen át viszek már magammal. Ezt a világot szerettem volna a Marie Claire lapjain is megmutatni, ezért hoztuk létre az Olvasói Klubot másfél éve.
Idén kéthetente hoztam nektek olvasnivalót online, és a magazinban is olvashattátok a könyvajánlókat. Ha ezt a szabálytalan évet summázom (valószínű idén a szabálytalan szó, amit a leggyakrabban leírtam vagy mondtam), látom, hogy az olvasmányaimat is befolyásolta a járvány. Azon gondolkodtam, mi adhat kiutat a szorongásból, a nehézségekből, vagy mi adhat szembenézést – lehet másképp csinálni. Sokféle olvasnivaló volt, de mindegyik könyvben megvolt az az egy mondat vagy üzenet, ami már bennem visszhangzik tovább – és remélem, bennetek is.
Hemingway egy időskori szerelmét – és a Nobel-díj előtti életét – bemutató könyvét, az Ősz Velencébent még év elején hoztam nektek, nagyon izgalmas volt az egyik kedvenc szerzőm érzelmi és alkotói életében elmerülni, majd imádtam Gárdos Péter Királyi játékát, benne Kempelen Farkassal, az idő és a véletlen dimenzióinak kitágításával. És ha már Gárdos Péter – szintén kedvenc könyvem volt a megrázó és gyönyörű a Férfiidők lányregénye F. Várkonyi Zsuzsától, ami egy felnőtté válás története, és bizonyos értelemben Gárdos a Hajnali láz kötetével rokonítható, a háború utáni gyógyulás, a másik emberre mint szövetségesre, társra, támaszra való rátalálás regénye ez is. Több könyv szólt egyébként a felnövésről (A felnőttek hazug élete, Isten hozott Amerikában), szólt a szabadságról (Tompa Andrea: Haza, Kiss Nikoletta: Régmúlt napok fénye) és (zavaros) párkapcsolatokról (Szilasi László: Kései házasság, Fleishman bajban van), ugyanígy társadalmi problémákról, feszítő helyzetekről (Városi rókák), és a versek is jelen voltak, többek között egy érzékeny költő, Can Togay Átmeneti ember kötetével. Szöllősi Mátyás az Illegál kötetbeli filmszerű novellái magával ragadtak – ebből irodalmi estet is szerveztem a Szalonban, Az ehető nő pedig lenyűgözött – a ’60-as évek Amerikájában egy huszonhárom éves lány, Margaret Atwood olyan regényben foglalta össze korát és annak lehetőségeit, ami ma, fél évszázaddal később is tanulságos, elgondolkodtató, társadalmi térkép és letehetetlenül izgalmas olvasmány lett. Egy új Ulickaja-könyv mindig ünnepi pillanat, ilyen volt nyáron a megjelent kétrészes novelláskötete, A lélek testéről, amely írásainak központjában leginkább a nő áll. A kötetben előszó helyett Ulickaja hozzánk szól – a sokféle nőhöz, a sok mindent átéltekhez, a sokat tudókhoz, hiszen „Nekem így kelletek, ilyennek – ilyen vagyok én is”.
Ezek a könyvek lettek az én idei kedvenceim, a mi kedvenceink. Mindegyikből kaptunk valamit, és bízom benne, hogy a hangulatingadozásainkhoz, a változó helyzeteinkhez tudtak hozzáadni, tudtak feledtetni és segíteni, mosolyogtatni és szépíteni. Mert az olvasás valami ilyesmi: barátság, oldószer a magány ellen, társ a kérdéseinkhez, szépség, ami a lelkünkig hat. Meg is nyerhettétek a köteteket, és öröm volt, hogy több ezren játszottatok velünk!
Év vége lett, rengeteg üzenetet, sort és szót viszünk hát át a következő évre, a legerősebb érzés bennem a remény, hogy egy békésebb, élhetőbb év vár ránk, addig viszont itt van az ünnep, aminek a kulcsa idén az óvatosság, és a meghittség megteremtése a mostani viszonyok között. Idézettel kezdem, azzal is zárom – Hankiss Elemér szavaival, amit sokszor ismételgetek mostanában: „Ellenállhatatlan igény él az emberekben a katarzisra. Arra a hitre, illúzióra, hogy bármennyi baj és szenvedés van is a világban, végül mégiscsak minden jóra fordul majd, mégiscsak van remény. E nélkül a hit vagy illúzió nélkül nehezebb volna az élet.”
Boldog ünnepeket nektek, jövőre folytatjuk!
