A feminizmus négy hullám során próbálta átformálni a nők szerepével kapcsolatos gondolkodást. Az elmúlt több mint 100 év generációkon átívelő munkája rengeteg változást ért el, azonban még mindig nem adott választ minden női szereppel kapcsolatos kérdésre. Egyáltalán mi az a „női szerep”? A könyv címét a 20. század második felének meghatározó feminista gondolkodójáról, Simone de Beauvoir-ról kapta, aki úgy gondolta, a női szerep nem velünk született jellemvonások sora, hanem társadalmi konstrukciók összességének lecsapódása. Ezért lehet az, hogy sokan gondolkozunk azon, miért hívnak minket idegen férfiak szívemnek, miért nekünk kell elvégezni a házimunkát, ha mindketten dolgozunk, vagy miért gondolja azt mindenki, hogy leegyszerűsítve kell nekünk mindent elmagyarázni, amiben számok vannak. A Mit tenne De Beauvoir?, amely Tabi Jackson Gee újságíró és Freya Rose filozófus, író és feminista közös munkája, arra vállalkozik, hogy megmutassa, hogyan vélekednek a jelen, és hogyan vélekedtek a múlt feministái a fentiekhez hasonló 40 nemi egyenlőséghez kapcsolódó kérdésről, ezzel segítve az ezekről a problémákról való gondolkodást. Kedvcsinálónak mutatjuk három kedvenc kérdésünket, és a hozzájuk kapcsolódó elgondolkodtató válaszokat.
Hagyjam a randipartnerem fizetni, ha ragaszkodik hozzá?
A randevúk mai etikettjének megértésekor nem árt megvizsgálni, honnan erednek a gyakran reflexszerűen alkalmazott „szabályok”. A randizás az 1920-as években jött divatba, előtte a család befolyása alapján történt a párválasztás. A házasság előtt állók gardedám nélkül nem mutatkoztak nyilvánosan egymás társaságában, az udvarlásra a család jelenlétében, a lányos házban került sor. A randevúzás hagyományos irányelvei (a férfi fizet, a nő „nehezen adja magát”) azokból az időkből származnak, amikor a nők még nem dolgoztak, ezért anyagilag kiszolgáltatott helyzetben voltak. Bár általánosságban ma is jelentős anyagi különbségekről beszélhetünk (az Európai Parlament 2020-as adatai alapján a férfiak és nők ugyanazon munkáért kapott fizetése közötti szakadék Magyarországon 14,2%, az európai átlag 16%), a legtöbb nő rendelkezik annyi pénzzel, ami lehetővé tenné azt, hogy beszálljon a randevú költségeibe. Sajnálatos módon a minket körbevevő kulturális termékek is a már meglévő hagyományokat erősítik, a férfi szerep leértékelésének betudva azt, ha nem ő fizet. Ezzel a feministák szerint az lehet a probléma, hogy a randevú egyfajta üzleti kapcsolattá válik: a férfi fizet, ezzel „megveszi” magának a nőt. Talán ezzel magyarázható, hogy egy 2017-es felmérés szerint a nők 47%-a felajánlaná, hogy fizet a randevú végén, 74% pedig már meg is tette ezt azért, hogy jelezze függetlenségét, ne érezze úgy, hogy bármivel is tartozik partnerének. Így jogosan merül fel a kérdés: azért akarnak a nők fizetni, mert valójában szeretnének, vagy mert attól félnek, hogy a partner elvár valamit a pénzéért cserébe? A könyv azt tanácsolja, hogy mindkét fél ugyanannyiszor fizessen a randikon, ezáltal senki sem kerül függő helyzetbe. Az pedig, hogy a kiszemeltünk hogyan fogadja a felvetést, sokat elárul róla.
Ezt már láttad?
„A férfi közösülni akar, rögtön, még ma este; a nő férjez akar menni”
Az 1937-ben megjelent Nemi életünk című könyv annyira polgárpukkasztónak számított, hogy Németországban a rendőrség betiltotta azt, és minden példányát megsemmisítették. Ez a bizonyos könyv végül az 1950-as években Magyarországra is eljutott, a következőkben ebből hoztunk el néhány súlyos részletet.Merjek online véleményt mondani?
Az internet számos előnye mellett a gyűlöletbeszéd terjesztésének, fenyegetések és zaklatások egész sorának teszi ki a felhasználókat. Talán nem meglepő, hogy az internetes zaklatások áldozatainak többsége nő. A Norton biztonsági cég 2016-os felmérése szerint a válaszadók majdnem fele, a 30 évesnél fiatalabb nőknek pedig a 76%-a tapasztalta már az online zaklatás valamilyen formáját. Zaklatónak tekinthető a kéretlen fotókkal ismerkedő, a troll, a nemi erőszakkal fenyegetőző, csak hogy néhány példát említsünk.
Miért problémás a női tapasztalatok megosztása szempontjából, hogy sok az internetes zaklatás? Régen azt, hogy a médiában hogyan ábrázolták a nőket, főként férfiak határozták meg (hiszen ők irányították a médiavállalatokat, ők írták a médiában sugárzott tartalmat).
Ahogy brit feminista, Shelie Rowbotham írta: „Mi, nők történeteken és közvetlen visszajelzéseken keresztül ítéltük meg magunkat (..), a férfiak által alkotott lencsén keresztül láttuk a világot. Nem tudtuk máshogy összekötni magunkat a külvilággal.” Az idézet jól szemlélteti, milyen előnyös az, hogy az internet teret adott a nőknek ahhoz, hogy határokon átívelően tudják egymással tapasztalataikat megosztani. Így felismerhették azt, hogy a médiában sugárzott tartalmakkal ellentétben a női létnek igenis vannak nehézségei, és aki ezekkel a nehézségekkel szembesül, nincs egyedül. Az internetes zaklatások jelenléte azért aggasztó, mert az internet (és kiemelten a közösségi média) pozitív társadalmi hatásai, például a szexizmus, rasszizmus elleni törekvések felhangosítása, a magukban bizonytalan nők összekötése őszinte nyílt kommunikációt, véleménymegosztást kíván. Amerikai kutatások szerint azonban a nők gyakran alkalmaznak öncenzúrát azért, hogy ezzel elkerüljék az online zaklatást. A könyv arra biztat, hogy merjünk önmagunk lenni a közösségi médiában, ugyanis a „csend nem fog megvédeni minket”.
Miért érzem magam mindig kövérnek?
Mára már nemcsak a férfiak, de a nők fejében is a kiteljesedés, a siker, intelligencia fokmérőjévé vált a vékonyság. Talán ezzel magyarázható, hogy a történész Emily Edwards táplálkozási zavarból felépülő nők vizsgálata során azt tapasztalta, hogy az érintett nők úgy gondolták, ha vékonyabbak lennének, jobb lenne az életük. Fontos látni, hogy az elérhetetlen tökéletesség hajszolása kereskedelmi szempontból igen jövedelmező: a táplálkozással, kozmetikával, testedzéssel és szépészeti beavatkozásokkal foglalkozó iparágak jelentős bevétele a kliensek önmagukkal szemben támasztott irreális elvárásaiból származik. Kristie Clements, a Vouge Australia egykori szerzője hívta fel arra a figyelmet, hogy sok, magát éheztető modell papír zsebkendőt eszik, hogy ne érezzen éhséget, és még az ő, kínkeserves munkával elért alakjuk sem elég tökéletes, testüket rutinszerűen retusálják. Az irreális elvárások miatti nyomás mellé az a történelmi hagyományokra épülő képzet társul, hogy a nők egymás ellen versenyeznek a férfiakért mint szűkös erőforrásokért. Ennek oka egyszerű: amíg a nők nem dolgoztak, az apjuk, majd a férjük jövedelmére támaszkodtak, mindenki a társadalmi státuszának megfelelő legjobb partit kereste, így az egy társadalmi csoportba tartozó nők között valóban versenyhelyzet állt fent. A fent említett iparágak ezt a versenyszellemet éltetik, így úgy érezzük, ha nem vagyunk elég csinosak, akkor nem vagyunk elég nőiesek, kívánatosak, végső soron pedig „értéktelenné” válunk a (már régóta nem létező) piacon. John Kenneth Galbraith kanadai közgazdász szavaival élve: „a női fogyasztó elengedhetetlenül szükséges volt ipari társadalmunk kialakulásához”. Fontos tehát észben tartanunk: a tökéletes külsőért folytatott végeláthatatlan küzdelemben csak és kizárólag gazdasági és érzelmi értelemben vett vesztesek lehetünk.
Fotó: HVG, Getty Images
