Markó Luca vizuális alkotóművész 1992-ben született, egyetemi tanulmányait bölcsész szakon kezdte, de hamar rájött, igazán a vizuális művészetek izgatják. Felvételizett a MOMÉ-ra, ahol 2018-ban, media design szakon szerzett diplomát. „Szeretek kísérletezni a különböző médiumokkal, az utóbbi néhány évben viszont a fotózásban merültem el igazán” – meséli a fiatal édesanya, aki terhessége idején kezdett el teljesen analóg technikával fotózni. „2019-ben készítettem a Türelemjáték című sorozatomat: a terhesség, az átalakulás és a várakozás összecsengett az analóg fotózási technikával, nem derül ki rögtön, hogy milyen fotót lőttél. A hétköznapok során hatalmas motiváló erő volt ez számomra, mindig nagyon vártam, hogy visszakapjam az előhívott tekercseket.”
Az ezt követő éveket bár beárnyékolta a pandémia, Luca, aki időközben édesanya lett, nem hagyott fel a fotózással. „Nagyon érdekel az anyakép, a társadalmi elvárásokkal terhelt ideál, a női test, amiről 2021-ben is rengeteg szó esik – gondolok itt az abortusz kérdésére, a szülészeti erőszakra, arra a másfajta gondolkodásmódra, ami az egészségügyben mind a mai napig jelen van. Nagyon izgat, hogy egy anya tekintetén keresztül hogyan lehetne megmutatni, mi zajlik valójában. Nekem kifejezetten az volt fontos, hogy a saját, vagyis egy újdonsült édesanya, nő világát mutassam meg ennek az időszaknak a szorongásaival és örömeivel” – magyarázza Luca, és hozzáteszi, a fotóinak ugyan van egy natúr jellege, személyes kiindulópontja, el is oldódik attól.
„Sokat fotózom, beépítem a mindennapjaimba, sok a feljegyzés, az újrajátszás, a helyzetek, az apró mozzanatok megtalálása, kiemelése és újralkotása, átrendezése. Fotókban gondolkodom, a legegyszerűbb dolgokról is egy képkocka jut eszembe. Például, ahogy becsomagolom és beteszem a hűtőbe a kislányom megmaradt fél gyümölcsét; ahogy a mellkasomon alszik és ott marad a nyoma; ahogy mozdulatlan próbálok maradni, hogy ő pihenhessen. Közben ez egy játékos terápia is, ami kimozgat a mindennapi rutinból” – magyarázza a fiatal művész, aki első eldobható kameráját tízéves korában kapta, amivel egy egész nyarat végigfotózott. „Emlékszem, a képekkel nagyon elégedetlen voltam, összetéptem, aztán újra összeragasztottam egy füzetbe azokat. Kézírással képaláírásokat is készítettem hozzájuk. Amikor sok évvel később megtaláltam, nagyon megörültem. Jó volt látni a gyermeki látásmódot, az akkori fókuszt. Békákat, siklókat, gyereklábakat fotóztam. Mind a mai napig őrzöm ezt a füzetet.”
Luca, bár a megrendelői munkái során digitalis kamerával is dolgozik, amikor csak teheti, analóg technikát alkalmaz. „Szeretem az analógban rejlő véletlenséget, a kiszámíthatatlanságot, azt, hogy nem kattintok el egy csomó képet, hanem leragadok egynél, amitől sokkal sűrűbbé, koncentráltabbá válik a folyamat. Gyakran küzdök, mégis egyre gyakrabban érzem, hogy egy kép megvan. A digitális fotózásban számomra nincs meg ennek a mágiája.”
A fotós édesanya látásmódja bár egyedien izgalmas, elárulja, számos fotográfus munkássága volt és van nagy hatással rá. „Nagyon szeretem a finn Jari Silomäki munkáit, kedvenceim a My Weather Diary és a Rehersals for Adulthood sorozatai. Munkásságát a szakdolgozatomban is elemeztem. A szintén finn Elina Brotherust is követem, ő nagyon személyes anyagokat készít, ugyanakkor van bennük egy univerzális csavar, ami egyszerre el is távolít. Sophie Calle munkái is fontosak nekem, és nem lehet nem megemlíteni a japán Rinko Kawauchit. A magyar alkotók közül Puklus Péter, Szász Lilla és Perlaki Márton munkáit szeretem leginkább.”
Still Waiting
