Marilyn Monroe időről időre előkerül (szépségtitkai, halála körüli rejtélyek), nem hiszem, hogy valaha teljesen feledésbe merülne a neve. Pedig sokkal okosabbak nem leszünk, hiszen pontosan már soha nem fogjuk megtudni, ő vajon hogy érezte magát, milyen volt valójában. Tavasszal mutatták be (egyébként szintén) a Netflixen a Marilyn Monroe rejtélye: A soha nem hallott szalagok című dokumentumfilmet, amely a halála körüli rejtélyeket próbálta tisztázni – szuper film, ajánlom mindenkinek.
A kedvenceknek kijáró ismerettel és háttértudással indultam neki, hogy a Blonde (Szöszi) című, legújabb életrajzi szuperprodukciót megnézzem. Elég nagy volt előzetesen a hírverés! Andrew Dominik rendező egy pillanatig sem rejtette véka alá, hogy a film, amelynek alapja Joyce Carol Oatesazonos című regénye, javarészt fikciós elemekkel operál. A fikció és a valóság arányaira most nem is térnék ki, ezt már megírtuk.
A tökéletes díva
Mielőtt azonban a filmről írnék, ki kell emelni, hogy Ana de Armas kubai színésznő szenzációsan hozta Marilynt. A nevét vélhetőleg mindenki meg fogja tanulni, ha ügyesen menetel tovább, ugródeszka lehet számára ez a film a világhírnév felé. A filmben tökéletes alakult át Marilynné, szenzációsan hozza a Norma Jeane karaktert is, és a kettő közötti eltérést különösképpen. Nem vita tárgya, hogy nem ő tehet róla, ha a Blonde nem lesz maradandó filmélmény.
A rendező víziója
Nagy jóindulattal értjük persze, hogy a rendező mit szeretett volna megmutatni ebben a filmben. A nőt, aki valójában mindig is Norma Jeane maradt, és akinek életét tragédiák sora nehezítette. A nagyszerű és sokszor már túlzóan új hullámos képi világ ezt lett volna hivatott közvetíteni. (A filmben tényleg nagyszerű az operatőri munka!) Ehelyett nekem nézőként sokszor inkább volt idegesítő a film dramaturgiája és a hozzá kapcsolódó képi világ, mint nyomasztó. Nem volt meg az ahaélményem, mint sok más lélektanilag erős alkotásnál (mint például Rév Marcell Malcolm és Marie vagy az Egy szobalány vallomása című filmeknél), sokszor inkább azt éreztem, annyira rám akar erőltetni egy-egy gondolatmenetet, hogy szívem szerint megtekertem volna a filmet. A fekete-fehér és a színes jelenetek nagyszerűen váltanak át egymásba, szinte észre sem vesszük: azt pedig pláne nem lehet értelmezni, hogy mindez mit akar a nézőnek átadni.
Szép számmal láthatunk persze megindító jeleneteket, de valahogy nem állnak össze a végére egy kerek egésszé. Mintha mindent bele akartak volna préselni az egyébként sem kevés 3 órába. Itt jegyezném meg, hogy aki nincs tisztában Marilyn Monroe pontos életrajzával, annak a film bizonyos részletei egyáltalán nem lesznek élvezhetőek.
Abortuszok és apucik
Az erőltetett üzenet két esetben még szinte bosszantott is a film nézése közben. Marilyn minden pasiját apucinak szólítja, aminek értjük a mondanivalóját (az apa hiánya irányította a férfiakkal való kapcsolatait), de annyira túltolták a sztoriban, hogy sikítani tudtam volna, ha még egyszer elhangzik Ana de Armas szájából, hogy apuci. Aztán vágás: Marilyn egy ismeretlen – csak sejtjük, hogy vizionált – apától kapott levelet olvas. Azt is sejtjük, hogy a képzelete játszik csak vele, szuper, de aztán ez is a kelleténél többször tér vissza. Megint szájba rág, viszont kizökkent. Ugyanígy értetlenkedve néztem azokat a filmes megoldásokat, amelyek a színésznő (valós vagy vélt) abortuszait és vetéléseit jelenítették meg. A méhen belüli magzat képe valahogy kilógott nekem a filmből, talán a Nicsak, ki beszél című filmek óta ez már nem is akkora ötlet.
Férjével, Arthur Millerrel, akit Adrian Brody alakít
Értjük, vagy mégsem?
A film végén volt egy olyan érzésem, hogy a rendező valami egészen mást akart mondani: a Marilyn film hőse valójában Norma Jeane akart lenni, akinek személyiségét, sorsát, tragikus életét erősen meghatározza a családi minta. Az örökölt sors felvetés nagyszerű ötlet, pláne Marilyn esetében, érdemes vele foglalkozni, de ennek a filmnek sajnos ez nem sikerült. Számomra nem jól! Még 1973-ban megjelent Norman Mailer tollából egy Marilyn Monroe című könyv, amelyet nagy becsben tartok itthon, és amely már akkor foglalkozott a sorselméleti tanokkal a díva kapcsán. Ki is kerestem egy ide vonatkozó gondolatot. „A transzcendencia logikája szerint minden hátrány, valami jövendő előny ígéretét hordozza. A nagy színészek rendszerint úgy fedezik fel a tehetségüket, hogy kétségbeesetten keresik önmagukat. Nem érhetik be valami mindennapi énnel…”
Mindenesetre a Blonde meghozta a kedvemet, hogy újraolvassam Norman Mailer könyvét minden idők legnagyobb dívájáról.
Fotó: Netflix
Ezt is olvasd el!
