A hallgatás nem beleegyezés – Megnéztük a cannes-i díjnyertes Hogyan szexeljünk című filmet

2024. március 31.
Három legjobb barátnő az érettségi után úgy dönt, hogy egy felejthetetlen nyaraláson tombolják ki magukat a középiskolás évek után. Hajnalig tartó bulik, alkohol és féktelen pasizás várja őket Görögországban, annak minden veszélyével együtt. A 76. cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard szekciójának fődíjával kitüntetett Hogyan szexeljünk április 4-től látható a mozikban.
A hallgatás nem beleegyezés - Megnéztük a cannes-i díjnyertes Hogyan szexeljünk című filmet

Három fiatal lány, Tara (Mia Mckenna-Bruce), Skye (Lara Peake) és Em (Enva Lewis) az érettségi után Maliára utaznak nyaralni, és semmi másra nem vágynak, csak szórakozásra és féktelen bulizásra – na meg persze arra, hogy szabadon pasizhassanak. Felkerülnek a csillogó sminkek és a neonszínű ruhák, gurulnak a felesek, égnek a cigik, szól a zene, villognak a fények. Tara az egyetlen lány a trióban, aki még soha nem feküdt le férfival, és talán a környezete nyomására, talán önszántából, de elhatározta, hogy Görögországban veszíti el a szüzességét. Amennyire mámorító az elképzelés, annyi veszélyt is rejt magában. Ezzel ő is tisztában van, úgyhogy a lelkesedése egyáltalán nem őszinte.

A szüzesség elvesztése nem új téma, de az első nagyjátékfilmjét rendező Molly Manning Walker és Mia Mckenna-Bruce olyan érzékenyen és finoman bontják ki a szexualitását felfedezni vágyó tapasztalatlan lány karakterét, hogy legszívesebben felpattannánk a székből és átölelnénk őt. Üvöltenénk a barátnőinek, hogy figyeljenek oda a társukra, és felvilágosítás órát tartanánk mindenkinek, aki nincs tisztában a nők testi és lelki működésével, akiknek sokkal több időre, törődésre és odafigyelésre van szükségük ahhoz, hogy élvezni tudják a szexet.

A tapasztalatlanság és a környezet nyomása miatti FOMO (fear of missing out – attól tartani, hogy kimaradsz valamiből) melegágya a meggondolatlan döntéseknek, pláne, ha ehhez még hozzájön a legközelebbi barátaink figyelmetlensége is. De még ha figyelmetlenségről beszélnénk. Az egyenesen toxikus Skye és a kedves, de Tarával kezdetben felszínesen törődő Em viselkedése magával rántja a trió harmadik tagját is, aki az őszinte kapcsolódás hiánya miatt képtelen beszélni a benne feltörő kétségekről.

„Nem halhatok meg szűzen!”

Természetesen Tara is szeretné végre megtapasztalni, hogy mi az a szex, amiről a barátnői ódákat zengenek, és persze jól is esik neki, hogy tetszik a szomszéd szobában lakó srácoknak, akikkel a nyaralás alatt haverkodtak össze. A lány már első látásra feltűnik az alapvetően nem rossz szándékú, de a bulinak és a haveroknak teljesen behódoló Badgernek (Shaun Thomas), és hamarosan a kezdetben jófejnek tűnő Paddy-nek (Samuel Bottomley) is. De ahogy azt már a pszichológia is bebizonyította, tudat alatt sokkal inkább érzünk vonzalmat valaki iránt, aki rejtélyes, és aki nem lehet a miénk teljes mértékben. Főleg, ha a tapasztalatlanságunkból adódóan egyáltalán nem látjuk reálisan, hogy ez a fellángolás fel- vagy inkább leépít minket. Paddy pontosan ezt a naivitást látja meg és használja ki Tarában.

Egy-egy félresikerült együttlét – pláne a legelső – hosszú távon is rá tudja nyomni a bélyegét a következő alkalmakra. Ha valaki nem tudja, mi az, ami tényleg örömet okoz számára és hogyan mondjon nemet arra, ami rossz érzéseket kelt benne, ehhez pedig egy nemtörődöm partner is társul, akkor a szex akár traumatikus élmény is lehet. Ebből bontakozik ki a Hogyan szexeljünk két legmellbevágóbb jelenete is, amikor Tara még csak sejti, hogy ami történik, az legkevésbé sem romantikus tengerparti szerelmeskedés, ahogy az sincs rendben, hogy amíg ő ugyan félálomban éppen nem mond nemet, Paddy minden határt átlépve kvázi megerőszakolja őt. A felnőtt néző pedig lélegzetvisszafojtva figyeli, hogy mi történik a vásznon. Vagy éppen szembesülünk azzal, hogy valamikor mi magunk is voltunk Tarák.

A pia gyakorlatilag megállás nélkül gurul le a fiatalok torkán, a dübörgő zene eufórikus varázst hint az éjszakára, de ahogy felkel a nap, már a szereplők sem tudnak elmenekülni a valóság elől. Ebben a világosságban eszmél rá Tara is arra, hogy ami történt, az a legkevésbé sem volt tisztességes, egyenesen kihasználták a tapasztalatlanságát.

Ebben az életszakaszban tapasztaljuk meg, hogyan viszonyuljunk másokhoz, és hogy hol húzzuk meg a határainkat. Ide viszont általában három úton jutunk el, mégpedig: a) szerencsések vagyunk, mert a kapott minták segítenenek minket abban, hogy magunktól felismerjük őket, b) jó megfigyelőként tanulunk mások hibáiból, vagy c) hagyjuk, hogy valaki újra és újra átlépjen rajtuk, mi pedig egy idő után megtanuljuk, hogy mikor és hogyan kell nemet mondanunk. Az utóbbi két opció viszont nem Oscar-esélyes forgatókönyv, amikor az egészséges szexualitásról van szó.

A Z generációsok (a cikk írója is ide tartozik) valahol elvesztek. Vágyunk a káoszra, félünk az unalomtól, a középszerűségtől, a lehetőségeink szinte határtalanok. Éppen ezért nem ismerjük a korlátainkat, a határainkat, egyszerre tudunk sokkal többet az életről ahhoz képest, mint amit egykor szüleink és nagyszüleink tudtak, mégis elveszünk a világban. Tartozhatunk bárhová, ahova szeretnénk, ugyanakkor magányosak vagyunk. Meg merjük kérdőjelezni azt, amit mások korábban nem mertek, miközben félünk megszólalni. A korunkhoz képest érettek vagyunk, felnőtt életet élünk felnőtt problémákkal, mégis gyerekek vagyunk, akiknek útmutatásra és támogatásra van szükségük. Ezért ennyire ijesztő, hogy Manning Walker filmje egy kvázi kordokumentumként is felfogható: a Hogyan szexeljünk azért üt ennyire, mert számtalanszor láthattunk már féktelenül bulizó fiatalokról szóló filmet, de most mégis pontosan tudjuk, hogy hova fog kifutni a történet a sokadik feles után. Mégpedig azért, mert ez sajnos sokszor a valóság.

Tényleg hatalmas dolog, hogy ez a generáció ilyen szabadon élhet és számtalan lehetőséget aknázhat ki. Szinte bármit bátran kipróbálhatunk, amit csak akarunk – még ha ez azzal is jár, hogy kvázi nagyra nőtt gyerekként, hol sírva, hol nevetve evickélünk át a tornádószerűen sodró húszas éveinken. Nem a szextől leszünk felnőttek, de tisztában lenni azzal, hogyan ne szexeljünk, azt jelenti, hogy egy bizonyos részünk kénytelen volt felnőni. Mondanám, hogy ezt a filmet mindenkinek látnia kell. Főleg a tízen-huszonéves fiataloknak, akik még éppen csak felfedezik, hogy a testük és a lelkük nem különálló entitás: a kettő csak együtt működik, és ha az egyik sérül, a másik sem ússza meg épségben. De valószínűleg így is lesznek olyanok, akik csak a felelőtlen fiatalokat fogják benne észrevenni, miközben a film valódi üzenetét – amit nekik különösen meg kellene érteniük – szem elől tévesztik.

Fotó: Mozinet