Egyre többet tudunk az állatokról, a kis kedvencekre iparágak épülnek, az állatvédelem és az állatok jogai fontos témákká váltak, egyre több az állatmentes cirkusz és egyre kevesebb a delfinshow az akváriumokban. Ugyanakkor még mindig növekszik a kizsákmányolt és leölt állatok száma, és nyilvánvaló, hogy a haszonállattartás jelentősen károsítja a környezetünket. Sok még a teendő, de a változások elkezdődtek, és jelenleg is a szemünk előtt zajlanak. Az állatok fókuszba kerülése, az arányok eltolódása már régóta foglalkoztatja a tudományos világot is, Harriet Ritvo amerikai történész 2007-ben „animal turn”-ként (állati fordulatként) utalt a gondolkodásunkban bekövetkezett változásra.
Ha pedig csak a kutyákat nézzük, velük van a legkönnyebb dolgunk. Jól taníthatók, alkalmazkodók és az emberrel való együttélés során egy úgynevezett kommunikációs kényszer, interakciós vágy fejlődött ki bennük, fogékonnyá váltak az érzelmeinkre, a kommunikációs jelekre. Más kutatások pedig az ember szociális igényére mutatnak rá, eszerint az elmélet szerint a kutyákat azért vonjuk be az életünkbe ilyen mértékig, hogy helyettesítsék az emberi kapcsolatainkat. Ennek következményeként pedig lassan megfeledkezünk az állatok valós jelleméről és igényeiről. De nem csak a kutyákat, sok más álltafajt is érint az új hullám, amely emberi tulajdonságokkal ruházza fel a kis kedvenceket. Horgolt kalapocskát viselő hörcsögök, a házat kisajátító macskák, kétéves gyerekek nyaka köré tekeredő, „barátságos” anakondák, tüllszoknyát viselő nyulak, és még sorolhatnánk. Hol van a határa a kényeztetésnek? Hol van a határa az ember és az állat barátságos együttélésének?
Kutyizmus a láthatáron
„Felnőtt egy generáció a hetvenes évektől, és most érkeztünk meg az állati fordulat sűrűjébe – mondja Csonka Berta PhD filozófus, az Eb Ovo Egyesület alapítója, aki pont ebben a témában dolgozik a disszertációján. – Csányi Vilmos etológiai kutatásai szerint ma úgy nézünk az állatra, mint ahogyan magunkra tekintünk egy pszichoanalízis során. A kutyám hozzám tartozik, vagyis a pszichés szükségleteimet testesíti meg. Sok esetben istenként gondolunk rájuk, egy őket körülvevő hitvilágban élünk, napi vagy alkalmi közös rítusaink vannak – sétálás, játék, születésnapok –, babusgatjuk őket, gügyögünk nekik. Elnézők vagyunk velük és megbocsátók. Megengedőbbek, mint a saját embertársainkkal, a párunkkal. Ha valami rosszat csinálnak, megingatjuk fejünket, majd az ölünkbe ültetjük, és megsimogatjuk őket – nem tehetnek róla, legyintünk. Ha a társunk bánt meg, ugyanezt tesszük-e vele? Úgy tűnik, a szeretetünket könnyebb egy szavak nélküli, mindig alkalmazkodó, kritikát nem megfogalmazó lénynek kifejezni. Egy örökké hálás lénynek, aki mindig örül nekünk, nem konfrontálódik velünk” – fejti ki gondolatait a filozófus.
Szerző: Szakácsi Eszter Fotó: Getty Images
