De mi is az az Isztambuli Egyezmény?
Az Európa Tanács 2011-ben fogadta el a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak megelőzéséről és felszámolásáról szóló Isztambuli Egyezményt, amit bár 2014-ben Magyarország is aláírt, a törvényeink közé máig nem illesztették be – ezek után pedig már nem is fogják. Az egyezmény gyakorlatilag egy módszertani gyűjteménynek is tekinthető, ami olyan útmutatókat, szakmai protokollokat, széleskörű és részletes előírásokat tartalmaz, amelyeket alkalmazva az államok hatékonyabban léphetnek fel a családon belüli erőszak és a nők elleni erőszakra ellen. A cél az erőszak megelőzése, az áldozatok védelme és „az elkövetők büntetlenségének megszüntetése”.
Az Isztambuli Egyezmény volt az első nemzetközi egyezmény, amely tartalmazza a társadalmi nem (gender) fogalmának definícióját. Az egyezmény úgy keretezi a nők elleni erőszakot, mint nemi alapú erőszakot, ami a nemek egymáshoz való hatalmi helyzetéből eredeztethető, és a szexuális és párkapcsolati erőszakon felül nevesít számos más elítélendő bűncselekményt is, köztük a nők nemi szervének megcsonkítását, a kényszerházasságot, a fenyegető zaklatást, a kényszerabortuszt és a kényszersterilizálást. Ez azt jelenti, hogy az egyezményt ratifikáló államoknak fontos, akár korábban a jogszabályokban nem szereplő bűncselekményi formákat is meg kell állapítaniuk.
Olvastad már?
Az egyezmény azt az egyértelmű üzenetet közvetíti, hogy a nők elleni erőszak és a családon belüli erőszak nem magánügy. Éppen ellenkezőleg, kimondja, hogy a családon belül elkövetett bűncselekmények esetében súlyosabb büntetést lehet kiszabni az elkövetőre akkor, ha az áldozat házastárs, élettárs vagy családtag.
Miért lett volna fontos ratifikálni?
„Nagyon alapvető vállalásokat vesz szisztematikusan sorra. Például előírja, hogy elegendő férőhelyet kell a menedékházakban biztosítani az erőszak elől menekülő nőknek, és hogy adatokat kell gyűjteni, és azokat elérhetővé is kell tenni arról, hogy hogyan alakul a nők elleni erőszak az országban” – magyarázza kérdésünkre Nógrádi Noá, majd hozzá is teszi, hogy a PATENT számításai szerint itthon jelenleg nagyjából ezer bántalmazott nőre jut egy darab férőhely a menedékházakban, magyarán körülbelül ezerszeresére kellene növelni a férőhelyek számát ahhoz, hogy minden bántalmazott nő el tudjon menekülni otthonról.
Az Isztambuli Egyezményt 2019 márciusáig 46 ország és az Európai Unió írta alá, az aláírók közül pedig mostanáig 34 állam emelte be a törvényei közé. Az Európai Unió tagjai közül 2019-ig Bulgária, Csehország, Lettország, Litvánia, Szlovákia, az Egyesült Királyság és Magyarország nem ratifikálta.
De az egyezmény a megelőző intézkedésekre is hangsúlyt fektet. Például előírja, hogy szexuális erőszakról, párkapcsolati erőszakról szóló iskolai prevenciós foglalkozásokat kell integrálni a tananyagba. „Ezekre mind szükség lenne, hogy a gyerekek számára egyértelmű legyen, mit szabad és mit nem szabad csinálni a másikkal. Nagyon alap és nagyon kézzel fogható előírásokat tartalmaz, amire most a magyar kormány azt mondta, hogy nem. Nem kell nekünk ez az egyezmény, mert ezek a protokollok már egyébként is megvannak. A valóság azonban az, hogy egyáltalán nincsenek meg.” Noá hozzáteszi, hogy a PATENT-nek és a NANE-nak is vannak megelőző foglalkozásaik, amikkel igyekeznek betölteni ezt a szerepet, általánosságban azonban a magyar iskolákban nagyon is fájó a különféle prevenciós órák hiánya.
Hogy még egy példát említsünk, az egyezmény előírja a kötelező alternatív konfliktuskezelési módszerek, például a mediáció tilalmát is. A Magyarországon is alkalmazott mediáció ugyanis pont az erőszak egyik fő jellemzőjét, a bántalmazó és a bántalmazott közötti egyenlőtlen hatalmi viszonyt hagyja figyelmen kívül. A feleket egy asztalhoz ültetve, az előzményeket és az áldozat jogos félelmét figyelmen kívül hagyva, gyakorlatilag megkérdőjelezik az elkövető felelősségét, miközben az eljárás az áldozatot tovább traumatizálhatja, veszélyeztetheti.
És mi a helyzet az óvodások kötelező transzneműsítésével?
Az elmúlt években számtalanszor lehetett hallani, hogy az egyezmény ellenzői szerint ez a dokumentum valójában nem más, mint „a gender trójai falova”, aminek segítségével tömegesen küldhetik majd nemátalakító műtétekre az óvodás, esetleg kisiskolás korú gyerekeket. Ez az elképesztően bizarr tévhit a gender Isztambuli Egyezményben használt fogalmának félreértéséből és félremagyarázásából ered. Az oly sokat emlegetett gender egy társadalom- és politikatudományi fogalom, amit magyarul általában társadalmi nemi szerepnek vagy társadalmi nemnek szoktak fordítani. A gendernek mint kifejezésnek több, egymással összeegyeztethetetlen jelentése is van, ezek azok a jelentések, amiket a kritikus hangok előszeretettel mostak össze. A gender fogalma a feminizmusban arra szolgál, hogy leírjuk vele azokat a társadalmi szerepeket és kapcsolódó sztereotípiákat, amiket a férfiakhoz és a nőkhöz társítunk, ám voltaképpen nem veleszületettek, tehát nem biológiailag meghatározottak. Nem biológiailag meghatározott például az, hogy a nőknek a konyhában a helye, ezt az elvárást és sztereotípiát a társadalmi berendezkedés alakította ki. Ezzel szemben létezik a gendernek egy másik meghatározása is, amit főleg a transznemű közösségek használnak, itt a gender alatt egy belső identitást, érzést kell érteni.
Ezt olvastad már?
Az Isztambuli Egyezményben egyébként feketén-fehér definiálták a gender fogalmát, tehát ha valaki elolvassa, rögtön megértheti, hogy a dokumentumban nem a transzneműekkel kapcsolatos genderideológiáról lesz szó, hanem azokról a társadalmi nemi szerepekről, amelyek a mai napig fenntartják a nők és férfiak közötti alá-fölé rendeltséget. „Nagyon kényelmes volt a genderideológiára hivatkozni. Nyilván az nem lett volna olyan ijesztő, ha azt mondták volna, hogy az egyezmény azt akarja, hogy a gyerekek megtanulják az iskolában, hogy a lányok is vannak olyan okosak, mint a fiúk, vagy hogy a kisfiúknak nem kötelező autókkal játszaniuk, és a lányoknak sem kötelező babázniuk. Az egyezmény iránya alapvetően ez, és nem az, amivel ijesztgettek. Nem arról szól, hogy ha egy fiú babákkal játszik, akkor onnantól kislánnyá kell válnia. Egyszerűen azt szorgalmazza, hogy ne verjék bele a nemi sztereotípiákat a gyerekekbe.”
Mi lesz most a magyar nőkkel?
„Ha nem lenne kijárási tilalom, valószínűleg éppen tüntetést szerveznénk. Úgy gondolom, hogy most az egyetlen eszköz, ami a kezünkben van, az a látványos és hangos felháborodás, hogy kifejezzük az állam irányába, hogy a jelenlegi helyzetet nem tartjuk elfogadhatónak” – magyarázza Noá arra a kérdésre, hogy milyen lépéseket terveznek a döntés után a nőjogi mozgalmak. Noá úgy érzi, hogy az egyezmény elutasítása világosan kifejezi az állam álláspontját a nőkről és a nőkkel szembeni erőszakkal kapcsolatban.
„A jelenlegi helyzet az, hogy az állam hagyja a nőket halomra ölni, és nagyon sok esetben az intézményi rendszer is asszisztál az abúzushoz, amikor például előírja a kényszerláthatást a bántalmazó apával, amit ha a nő nem tart be, akkor először csak megbírságolják, utána elveszik tőle a gyereket. Meg kell húzni a határt a magyar közvéleménynek, hogy ennyi, és ne tovább. Nem fogadjuk el azt, hogy magukra vannak hagyva a bántalmazott nők, és hogy az elkövetők gyakorlatilag büntetlenül meg tudnak úszni egy nemi erőszakot.”
A NANE adatai szerint minden évben több mint 186 ezer olyan nő van Magyarországon, aki aktuálisan erőszakos párkapcsolatban él, és több mint 763 ezer azoknak a magyar nőnek a száma, aki valaha élt fizikailag erőszakos partnerrel (ez az úgynevezett hosszú távú, vagy „életút” adat). Párkapcsolati erőszak következtében hetente legalább egy nő életét is veszti.
Olvass tovább!
Fotó: Getty Images
