Van egy szép kifejezés arra, amit csináltok: a láttatás művészete. Mit jelent pontosan az audionarráció?
Cili: Az audionarráció tulajdonképpen egy hangos leírás, ami az előadás alatt, a dialógusok közötti csendekben, szünetekben hangzik el. A Narradívák egyik legfőbb célkitűzése, hogy nemcsak a kultúra, hanem az élet minden területén szeretnénk akadálymentesíteni, mert azt látjuk, hogy a látás- és hallássérültek rengeteg nehézséggel szembesülnek.
Ildikó: Az audionarrációnál a csendeket használjuk ki. Próbáljuk láthatóvá tenni az általunk látottakat a látássérültek számára, a hallássérültek számára pedig a hangos részek azok, amiket jelnyelvre kell fordítani. Ez egy színházi előadásban úgy történik, hogy mindent tolmácsolunk, ami elhangzik a színpadon. A dalokat, a zenés részeket is lefordítjuk. Egy hallássérült ember látja azt, ami a színpadon, a filmen zajlik, viszont nem tudja, vagy nem tökéletesen tudja követni azt. Számára a hangokat kell érthetővé tenni a jelnyelv segítségével. A látássérülteknek pedig azokat a vizuális élményeket kell átadnunk, amiket egyáltalán nem, vagy csak részben képesek fölfogni a környezetükből. Minden esetben tapasztalati szakértő bevonásával dolgozunk. Ők olyan érintett személyek (látás- vagy hallássérült segítők) akik ellenőrzik, pontosítják, esetlegesen javítják munkáinkat, hogy azok megfelelő módon befogadhatóak legyenek a kommunikációs hátránnyal élők számára. Én olyan szerencsés helyzetben vagyok, hogy már lassan húsz éve dolgozom színházban jelnyelvi tolmácsként, és az első perctől kezdve dr. Tapolczai Gergely (a Magyar Országgyűlés tagja, hallássérült – a szerk.) a jelnyelvi mentorom.
Hogyan épül fel a közös munka, hogyan osztjátok fel a feladatokat egy-egy projekt során?
Kati: Én vagyok az egyik ötletelő. Ha kapunk egy feladatot – beszéljünk színházi előadásról –, akkor bekérjük a szövegkönyvet, és ha készült hozzá videófelvétel, akkor azt is. Első körben mindenki megnézi külön-külön, hogy a szövegkönyv mennyire tér el a felvételen elhangzó párbeszédtől. Ha van ilyen, akkor természetesen át kell írni. Aztán felosztjuk a munkát annak függvényében, hogy kinek mennyi ideje van a feladatokra, hiszen a Narradívák mellett mindannyian dolgozunk. Egyikünk megírja a szövegkönyvet, esetleg mellé még egy előnarrációt. A legutóbbi esetben Ildi vitte a jelnyelvi tolmácsolást, Cili írta a szövegkönyvet és az előnarrációt, én pedig fölmondtam a szöveget. Hugi általában a videókat rakja össze. Ahogy Cili mondani szokta, olyanok vagyunk, mint egy család: munkamegosztás van. Ráadásul most indultunk, tehát rengeteg ötletünk van, amit meg szeretnénk valósítani. A Narradívák védnöke dr. Kósa Ádám (európai parlamenti képviselő – a szerk.), de dr. Tapolczai Gergelynek, illetve dr. Zalán Jánosnak, a Pesti Magyar Színház igazgatójának is rengeteget köszönhetünk. Ők azok, akik meghallgatják ötleteinket, és ha kell, technikai támogatást is biztosítanak. A tapasztalati szakértőink mind fantasztikus emberek, ők is azon vannak, hogy jó csapat legyünk.
Mennyi időt vesz igénybe általában egy projekt megvalósítása?
Kati: Ha szépen, tempóban haladnánk, akkor szerintem egy hét alatt nagyjából mindenre lenne időnk. A jelnyelvi tolmácsolásnál Ildikónak két hét lenne az ideális arra, hogy egy teljes előadás szövegkönyvét feldolgozza. Erre még nem volt esélye, de azt megmutatta, hogy meg lehet ezt csinálni nagyjából pár nap alatt is, ha szükséges.
Hugi: Főleg, mivel több projekt is van párhuzamosan.
Cili: Minden esetben vissza kell juttatnunk a kész munkánkat a tapasztalati tanácsadónak. Ha tőle kapunk valamilyen javaslatot, azt általában 90%-ban elfogadjuk, mert ez nem egy öncélú dolog, hiszen nekik készül. Ha egy látássérült azt mondja, hogy neki ez sok, vagy nem érthető, akkor azonnal javítani kell. Ugyanígy a korrigálni kell a siketek számára, ha a felvételen például csúszik egy jel vagy zavaró a háttér. Egy hétbe minden kényelmesen beleférne a visszajelzésekkel együtt, de ennyi időnk még soha nem volt rá.
Demeter-Szabó Ildikó jelelnyelvi tolmácskémt a nyíregyházi Móricz Zsigmond Színházban
Ildikó jelel az előadás alatt a hallássérülteknek, de egy látássérült hogyan tudja élvezni azt, ha beül mondjuk egy színházba?
Cili: A Távszem projektnek köszönhetően egyre több látássérültnek van valamilyen okoseszköze, amin egy ingyenesen letölthető applikáció segítségével élőben tudják hallgatni a narrációt. A Pesti Magyar Színházban biztosítunk eszközöket, ha valakinek nincsen. Az idősebb korosztálynál nem annyira jellemző, hogy okostelefonja lenne, mert látássérültként sokkal egyszerűbb egy nyomógombos telefont használni. Beülnek az előadásra, megkapják a színház által biztosított eszközt vagy a sajátjukról hallgatják, az audionarrátor pedig egy fülkében ül, ahonnan látja a színpadot. Szerintem ebben az a fantasztikus, hogy már egyre többen regisztrálnak és jelzik, hogy milyen eszközük van, tudják hová szól a jegyük, és minden segítség nélkül, teljesen önállóan, szabadon vehetnek részt az előadáson. Sajnos, mióta mi Narradívákként működünk, még nem volt élő adás, mert bezártak a színházak.
Vannak korlátai a munkátoknak? Gondolok itt egy olyan projektre, amit valami miatt már nem tudtok megvalósítani.
Kati: Szerintem nincs ilyen. Azért nincs, mert egy filmnél nagyon sok mindenben segítséget nyújt az előnarráció. A film ilyen értelemben kötött. Timecode alapján tudjuk felosztani: meg kell keresnünk a szüneteket, ugyanis pont akkora mondatot kell betennünk, amekkora a szünet. Ha mégis kevésnek érzem az adott információt, akkor segítségünkre van az előnarráció, amiben nagyon tömören össze lehet foglalni olyan dolgokat, amikre nincs időm a filmben.
Gazdik Kati felvétel közben
Mennyire gyakori, hogy látás- és hallássérült emberek színházba, koncertre, múzeumba mennek? Mekkora igény van a részükről a munkátokra?
Ildikó: Azt gondolom, hogy semmivel sem kisebb az érdeklődés és az igény a fogyatékossággal élők között, mint az ép társadalom tagjaiban. Ugyanúgy élik az életüket, mint mindenki más: van érdeklődési körük, kedvenc színészeik, műfajok, színpadi írók és szerzők, akik érdeklik őket, illetve olyan jellegű programok, amire a laikusok nem is gondolnának. Nagy megdöbbenést szokott kelteni például az, hogy a siket fiatalok imádnak fesztiválozni. Hál’ Istennek, országos szinten is vannak próbálkozások arra, hogy a lehető legtöbb területet le tudják fedni a kollégáink. Azt gondolom, ha egy jól megszervezett programról beszélünk, bármilyen kulturális területhez, szabadidős programhoz, vagy sporthoz tartozik, akkor igenis van érdeklődés. Ha adott az akadálymentesítés, akkor nagyon nagy hajlandóság is van, de a megjelenők létszámát nyilván területe válogatja. A visszajelzések is azt mutatják, hogy minden területen van rá igény, és ha van megfelelő akadálymentesítés szívesen vesznek részt programokon a fogyatékossággal élők is.
Cili: Az igény nem kisebb a látássérültek körében. Én szerencsés vagyok, mert a Pesti Magyar Színház minden előadást audionarrációval lát el, ha szükség van rá. Bármikor lehetőséget adunk arra, hogy narrációval kísérve nézzék meg az előadást, amikor jelentkeznek – és szinte mindig van rá jelentkező. Ha egy bemutatóra készülünk, akkor természetesen ők is ugyanolyan izgatottan várják a premiert. Így az első előadáson valamivel többen vesznek részt, mint a továbbiakon. A siketek körében nagyon népszerűek a zenés előadások, de óriási feladata van a jelnyelvi tolmácsnak abban, hogy ezeket hogyan adja át és hogyan teszi még élvezhetőbbé.
Ezt olvastad már?
Egy zenés előadáson át tudjátok adni a zene hangulatát és dallamát is?
Ildikó: Színpadon sokkal egyszerűbb az ember dolga. Egy színházi előadás tolmácsolása nem egy klasszikus tolmácsolási szituáció. Kifejezetten figyelnünk kell arra, hogy semmiképpen ne játsszunk túl egy művészt a színpadon. Rengeteg olyan eszköz létezik, amivel a zene hangulatát és tempóját át tudjuk adni. Rendelkezésre áll a testünk, de nem perdülünk táncra. Az arányok megtartása is fontos, amiben egy mentor sokat tud segíteni. A feliratozás értelemszerűen a szövegre koncentrál, ezt főként a nagyothallók használják. Egy hallókészülékkel vagy implantátummal viszont képesek a hangot olyan szinten követni, hogy az teljessé teszi számukra az élményt.
A magyar kulturális élet mennyire nyitott az audionarrátorok munkájára?
Kati: Megkerestünk költőket, festőket, alkotókat, színészeket és énekeseket is. A nagy többség igent mondott. A kortárs művészek közül rengeteg helyről kaptunk verset. Szekér Gergő klipje az első, ami audionarrációval lett ellátva Magyarországon. Amikor azt mondja egy látássérült, hogy „köszönöm szépen, láttam”, akkor tudjuk, hogy megérte. A színházakkal kapcsolatban is sok ötletem lenne. Most fel is hívnám a figyelmüket arra, hogy rengeteg előadás elérhető online, ami kis odafigyeléssel akadálymentesíthető lenne és bárki meg tudná nézni.
Cili: Tettünk erre próbát és megkerestünk olyan színházakat, akik streamelve kínálják az előadásokat. Szerintem a bizonytalanság miatt nem mernek belevágni. Nem tudják, hogy meddig értékesítik így az előadásaikat, és mindenkiben (főként egy gazdasági vezetőben) felmerül, hogy vajon kifizetődő lesz-e az, amit a streamre költenek. Ennek egyszeri költsége van, utána pedig annyiszor adhatnák el az előadást, ahányszor akarják. Ez egy társadalmi felelősségvállalás, erkölcsi nyereség. Anyagilag nem tudjuk években kiszámolni, hogy mikor térül meg ez a befektetés. Szerintünk ez alapvető, amihez mindenkinek joga van!
Ildikó: Sokszor szakadéknyi különbség van a fővárosi és a vidéki nagyvárosok színházai és kulturális rendezvényszervezői között. Az vitathatatlan tény, hogy az egész országban a Pesti Magyar Színház az egyetlen olyan színház, ahol minden nagyszínpadi előadás elérhető audionarrációval. Rendszeresen vannak jelnyelvi tolmáccsal kísért előadásaik is. Bizonyos színházak eseti lehetőségeket biztosítanak, de a számuk elenyésző. A debreceni Csokonai Színház épp a pandémia előtti évadban keresett meg engem, hogy ők is szeretnék ezt, és nagy lendülettel vetették bele magukat a munkába. Én Nyíregyháza közelében élek, ahol a Móricz Zsigmond Színházban gyakorlatilag tizennyolc éve minden évadban létrehozunk előadásokat jelnyelvi tolmácsolással. Az audionarrációval lényegesen nagyobb a lemaradás. Azt azonban kijelenthetjük, hogy sokkal kevesebb a lehetőség, mint a fővárosban. Sajnos a pandémia is nagyon rányomta a bélyegét erre a történetre.
Cili: Az alkotóktól viszont sok pozitív visszajelzést kapunk arról, hogy hiánypótlók a Narradívák kezdeményezései.
Koncz Ágnes, Tóth Cecília sminkelnek Istók Imolával, aki látássérült
Kati, korábban kiemelted, hogy az egyik látássérült azt mondta, hogy „látta” az előadást. Milyen visszajelzéseket kaptatok a célközönségtől és ezek közül mi volt számotokra a leginkább megható?
Kati: Az egyik látássérült ismerősünkkel beszélgettem hosszan, már majd’ tíz perce, ő pedig nem válaszolt. Visszakérdeztem, hogy „itt vagy?”, és ő mondta, hogy „igen, csak annyira szeretem hallgatni a hangodat”. Ezek mind-mind szívet melengető dolgok: ha nézettsége van az előnarrációknak, az anyagainknak, vagy amikor azt mondják, hogy milyen jó egy vers. Ezáltal segítünk egy kortárs költőnek is, aki lehet, hogy egyébként nem jutott volna el mindenkihez. Ezek kis csodák.
Hugi: Nagyon részletesen írjuk le a képeket, az öltözetet, a hátteret, a berendezést, a színeket, és az egész látványt – ezekre nagyon sok pozitív visszajelzést kapunk.
Cili: Összegyűjtöm a szívemhez közel álló visszajelzéseket, mert szerintem ezekre szükség van, amikor az ember azt érzi, hogy akadályok gördülnek elé. Van egy család, akik rendszeresen járnak a színházunkba. A feleség látássérült, és azt mondta, eleinte hihetetlenül furcsa volt, hogy az este vége nem azzal telt, hogy a férje elmesélte azokat a részeket, amiket előadás közben nem tudott odasúgni neki, hanem az élményeikről beszélgethettek. Mióta együtt dolgozunk a Narradívákkal, az egyik látássérült segítőnk, Imola egy rádióbeszélgetésben azt mondta, hogy azért fontos a kezdeményezésünk, mert érzi, hogy valóban érdekel minket: például megpróbálunk belehelyezkedni abba, milyen lehet vakon sminkelni, és megpróbáljuk a legjobb tanácsokkal ellátni őt.
Ildikó: Egy hallássérült költő, aki nagyon régóta alkot, az elsők között volt, aki küldött nekünk a műveiből, hogy feldolgozzuk őket. Fel is került az egyik munkája a Narradívák oldalára jelnyelven is. Nagyon örültek neki azok a hallássérültek, akik követik az oldalunkat. Többen privát üzenetet is írtak, hogy milyen jó, hogy Dudás Sándor megjelenhetett nálunk. Nagyon örültem annak, hogy értékelik, hogy egy sorstársuk ilyen sikereket érhetett el azáltal, hogy új köntöst kapott a munkája. Noha jelnyelvi tolmácsként hangra is fordítok két évtizede, a narráció mégis olyan dolgokat hozott ki belőlem, amikor elbizonytalanodtam a hangomat illetően. Az egyik hallássérült hallgató azt mondta, hogy nagyon szereti a hangunkat, úgyhogy beszéljünk jó sokat, mert élmény hallgatni minket. Az utolsó videós anyagunkban én tolmácsoltam Gubányi György István egyik rövidke és nagyon mély gondolatokat hordozó versét, amit nem volt egyszerű jelnyelvre fordítani. Az egyik hallássérült hölgy úgy osztotta meg a saját oldalán, hogy „nézzétek, mert oly szép”. Nekem ez rettentően jólesett, mert úgy éreztem, hogy lehetősége nyílt megkapni azt a csodát, amit ez a vers hordoz. Nagyon büszke voltam rá, hogy sikerült egy ilyen élményhez juttatni őt.
