„Több mint egy évtizeddel ezelőtt a férjem és én épp csak hazatértünk a nászutunkról. A 2008-as nagy gazdasági válság idején házasodtunk össze, hálásak voltunk, hogy megvárták az igent. Hánytam, amikor hallottam. Bár teljesen biztos voltam benne, hogy hozzá akarok menni a csodás férjemhez, Jameshez, és anyagilag is biztonságban voltunk, újra és újra hánytam. Nemsokára rájöttem, hogy nem a stressztől van: hármasikrekkel vagyok terhes” – kezdte történetét Christine Morrison, a The Washington Post újságírója.
Bár az életkor előrehaladtával egyre nehezebb teherbe esni, ő mégis negyvenhez közel lett várandós, 20 évvel azután, hogy megismerkedett a férjével és megtudta, hogy epilepsziás. „Nem segítségre volt szükségem. Magyarázatra. Az orvosoknak fogalmuk sem volt róla, hogy történhetett – mondta Morrison. – Ennek a terhességnek egy a másfél millióhoz esélye volt az én állapotomban, azt mondták, miközben a növekvő hasamra kenték a hideg zselét az ultrahang vizsgálathoz.”
„Amikor először megtudtam, hogy hármasikreket várok, egyedül szenvedtem éppen, egymás után szedtem a hányinger elleni gyógyszert. Az orvosom a hatodik héten mondta azt, hogy vessünk egy pillantást a babára – emlékezett vissza Morrison, aki még semmit sem sejtett, amikor az orvos azt mondta, hogy nicsak, ott a baba. – Ám az arckifejezése teljesen megváltozott, amikor hozzátette, hogy és itt a kettes számú baba. Megfagyott a levegő a helyiségben. Azt vettem észre, hogy visszatartom a lélegzetemet, azt várom, hogy azt mondja, csak viccel vagy ilyesmi. Bármit, amiből kiderül, hogy csak félreértés volt. Egy folt a képernyőn? Majd mélyen a szemembe nézett, mintha azt akarná mondani, hogy rákos daganatot talált, ám azt mondta: és itt a harmadik baba. A káromkodás, ami kicsúszott a számon, halk volt ugyan, de az első, amit a gyerekeim hallhattak. James és én csak most házasodtunk össze, a ruhám még meg sem száradt a tisztítónál.”
„Soha nem tettem semmi különlegeset! – sírtam Jamesnek, a könnyek folyamatosan folytak a szememből aznap este, mikor beszámoltam neki a mi kis triónkról. Úgy bámultam az ultrahangfelvételt, mintha a tekintetemmel kiradírozhatnám a három elmosódott földimogyoró képét, miközben a terveimet sirattam. Feláldoztam a divatkarrieremet azzal, hogy elköltöztem New Yorkból a házasságom kedvéért. Főiskola óta városlakó voltam, soha nem volt kocsim, és most az első autóm egy hétszemélyes kisbusz lesz? Ám a könnyeimen és James megingathatatlan szeretetén túl olyan érzelmet láttam rajta, amit nem vártam volna. Örömet.”
„Mint öttagú család tértünk vissza a Földre, hogy többet tudjunk a nagy kockázatú terhességemről. Azonnal abba kellett hagynom az edzést a Boston Maratonra. Az epilepsziára szedett gyógyszereimet felül kell vizsgálni és folyamatosan ellenőrizni, hogy a súlynövekedéshez igazítsuk. Az orvosok fokozott figyelemmel fordultak felénk, rengeteg kérdésük volt a spontán hármasikrekről, ugyanakkor a tényeket is tudni akarták. A genetikai betegségek esélyét, családi kórtörténetét, így vészforgatókönyvek készültek a fejünkben, ami letaglózott és érzelmileg gúzsba kötött minket. 35 éves kor fölött – nemhogy 40, mint én – hatalmas felelőtlenség tudatosság nélkül gyermeket vállalni. Ahogy szembesítettek a rémisztő statisztikával, nekünk szegezték az utolsó kérdést: melyik gyereke(ke)t akarjuk megtartani?”
„Vágni lehetett a csendet a tárgyalóban. Kényelmetlenül fészkelődtem a székemben, a három orvosra néztünk Jamesszel, vártuk, hogy folytassák a többi alternatívával. Mintha farkasszemet néztünk volna, szoborként ültek, csendben, hogy felfoghassuk a kérdést. Végül a legkedvesebb orvos megköszörülte a torkát, elnézést kért, amiért ilyen váratlanul nekünk szegezték a kérdést. Azt mondta, hogy a mesterséges megtermékenyítés során ezt a beavatkozás előtt megbeszélik a pácienssel. Ekkor hallottam először a szelektív redukcióról.”
„Elmagyarázta, hogy a szelektív redukció, amikor a magzatok számát csökkentik a többes terhességek során az anya vagy a másik magzat(ok) egészségének védelmében, ezzel növelve annak esélyét, hogy problémamentesen kihordhassa az anya a magzatokat. Észrevettem, hogy egyszer sem nevezte gyereknek őket. Időre volt szükségünk. Egy hetet adtak nekünk.”
„Megírtuk az utolsó köszönőlevelet is az esküvőnk után, addig halogattuk, hogy szembenézzünk a lehetetlennel. Mindhárom apró emberke megérdemli a szeretetünket. Hogyan kérhetik azt az orvosok, hogy búcsút mondjunk valamelyik csodás kis teremtménynek, aki most még csak akkora, mint egy babszem? Kik vagyunk mi, hogy Istent játsszunk? Ezek a gondolatok kavarogtak bennünk, és csak a növekvő hasamat simogattam, hátha megtalálom a választ.”
„Hét nap múlva ismét ott ültünk a fehér köpenyes orvosok előtt. Rettegtünk. Rettegtünk a babák biztonságáért és az én egészségemért is. A hormonok és a kialvatlanság miatt meg sem kérdeztem aznap reggel Jamest, mit mondjunk majd, miközben ösztönösen teljesen feketébe öltöztem. Mintha temetésre mennék.”
„Mielőtt bármit mondhattunk volna, megszólalt az egyik orvos: az egyes baba eltűnt. A lélegzetemet is visszatartottam, átsöpört rajtam a veszteség érzése. Sose felejtem el azt a pillanatot. Hálás voltam, hogy kihordhattam a kisbabáimat. Az egypetéjű ikrek túlélték. Nem csak életet adhattam nekik. Megmutathatom nekik azt a feltétel nélküli szeretet is, amit sosem adhattam meg a testvérüknek. Soha többé nem leszek ismét olyan önző, mint amilyen korábban voltam.”
„A fiúk 37 nappal korábban érkeztek. Szerencsére az orvosok ezúttal a lesújtó statisztikák helyett örömteli történetekkel próbáltak nyugtatni a koraszülöttekkel kapcsolatban. Mert egyetlen pár sem csupán statisztika, mindannyian egyedi történetek vagyunk.”
Forrás: The Washington Post Fotó: Unsplash
