- Vannak olyan felnőtt, egyedülálló nők, akik azért szinglik, mert irracionális képet alakítottak ki arról, milyen egy megfelelő partner, amitől pedig nehezen vagy egyáltalán nem tudnak eltérni.
- Az irracionális kép kialakulásáért a mesék, tinifilmek, sorozatok életidegen szerelemábrázolása (is) felelős.
- A mesék, tinifilmek és sorozatok többsége nagyon hasonlóan mutatja be a nőket: életük passzív szereplői, boldogságuk egyetlen kulcsa a herceg, aki egyszer betoppan az életükbe, ezzel elhozva a vágyott boldogságot.
Gyerekkorunk óta halljuk, hogy a toronyba zárt hercegnőt kimenekíti a daliás herceg, aki aztán feleségül veszi szíve választottját, majd boldogan élnek, míg meg nem halnak. Ez a klisészerű, mesebeli kép toxikus hatással lehet ránk és az emberi kapcsolatainkra. Az úgynevezett princess syndrome, azaz a hercegnőszindróma nem jelent mást, mint hogy a fiatal lányok hamis valóságban élő nőkké válnak, akik a szőke hercegüket és velük együtt a boldog és hibátlan jövőjükhöz való kulcsot keresik.
A jelenség nem egy újkori dolog, a 16. századi Rómeó és Júlia-történet megjelenéséhez kötik az eredetét. Azóta pedig romantikus könyvek, filmek, sorozatok és mesék ezrei használják ki az akkor megszilárdult sémát.
Gondoljunk csak vissza: hány Disney-mesében láthattunk olyan női főszereplőt, aki a hercege nélkül is le tudta győzni a gonosz ellenségét és egyedül is megkapta a saját boldog befejezését? Na ugye!
A hercegnőszindrómát éppen ez a mesebeli narratíva táplálja. A mesék, ami elhitetik velünk, hogy ha párkapcsolatba lépünk vagy megházasodunk, akkor az összes eddigi problémánk egy pillanat alatt megszűnik létezni. Keira Knightley például éppen ezért döntött úgy, hogy számos klasszikus mesét, például a Hamupipőkét sem engedi megnézni gyerekeinek. „Ezek azt tanítják a lányoknak, hogy csak várniuk kell szőke hercegükre, aki majd ámulatba ejti őket, vagy azt, hogy fel kell áldozniuk magukat, mint ahogy a kishableány tette” – érvel.
Egy ellenpélda: a Merida, a bátor főhőse egyáltalán nem passzív szereplő, bátor, okos, nem a szépsége az egyetlen erénye.
Meg kell hagyni, a mesék javuló tendenciát mutatnak hercegnő-reprezentálás terén, de sajnos még mindig sok a túlromantizált filmes és könyvbeli karakter, ami nem segít túl sokat a helyzeten. (Arról nem is beszélve, hogy a mesék legtöbbjében fel sem merül, hogy létezhet olyan hercegnő is, aki herceg helyett például hercegnőre várna.) A férfi szereplők női szemszögből nézve mindig a lehető legjobban vannak megírva, hogy mihamarabb elnyerjék az olvasó- vagy nézőközönség szimpátiáját. Persze a legkedvesebb fiktív alakjaink, mily meglepő módon, női íróktól származnak…
Vegyük például a Vámpírnaplók szívtipróit, a Salvatore fivéreket. Két tökéletes, ámde ellentétes férfiideált alkotott meg az írónő: ott van Stefan, az örök reménytelen szerelmes, aki túlcsordul érzelmekkel és romantikus kis gesztusokkal. Ellentétben fivérével, Damonnak, aki a ridegebb, szenvedélyes rosszfiú alakot jeleníti meg, akinek érzelmes és sebezhető énjéhez ritkán kapunk betekintést. Természetesen ezek a férfialakok mind úgy lépnek a képernyőre, mintha az Olümposzról ereszkedtek volna le félistenként. Kockás has, hibátlan arcbőr, belőtt haj, állandó sármos kinézet. Sőt, a történet szerint 18 és 25 éves vámpírfiúkat valójában 30-as színészek játszották, ami mindkét nemben torzíthatja a kialakult férfiképet. Szegény körülöttünk élő fiúk hiába próbálják meghódítani a szívünket, miközben annak kulcsait több, Hollywoodban megalkotott férfihős személyisége és kinézete őrzi.
A Vámpírnaplók testvérpárja egymás ellentéte, így két típusú női vágy tárgyai is tudnak lenni.
Sok más, Vámpírnaplókhoz hasonlatos romantikus tinidráma erősíti a lányokban, hogy minden szerelem varázslatos és igazán boldogok csak férfi mellett (méghozzá minden létező pozitív tulajdonsággal rendelkező álompasi mellett) lehetnek.
Így alakulnak ki ezek az irreális elvárások, amiknek egyik férfi se fog megfelelni, merthogy ezek a hétköznapi „hercegnőjelöltek” valójában a szerelem eszméjébe lettek szerelemesek.
Ebben az eszmében nincs olyan kapcsolat, amelyben akadályok is vannak, nincs meg az összecsiszolódási időszak, csakis a szerelem első látásra létezik, ahol minden a lehető legtökéletesebb már az első pillanattól kezdve. És legfőképp: nincsenek összetört szívek, csak az állandó és örök rózsaszín köd.
Egy, az University of Central Florida által végzett kutatás kereteiben harminc 18 és 25 év közötti lányt kérdeztek meg az idealizált férfiképekről. Az alanyok többsége (90%-a) a negatív hatásokat emelte ki: „Szerintem nagy elvárásokat ad, ami rengeteg csalódáshoz vezethet” – mondta egy résztvevő. „Mindegyikben vannak ilyen szerelmi jelenetek és mesebeli befejezések, mert határozottan ezt a nyers elvárást jeleníti meg a férfiakkal szemben az életben” – egészítette ki egy másik, a kutatásban részt vevő hölgy.
A fiatalkorban eltorzult ideák a későbbiekben megnehezítik az igazi realisztikus szerelem megértését. Főleg azoknál a nőknél megfigyelhető a hercegi képhez való ragaszkodás, akiknek a szülei elváltak, és ezt traumaként élték meg. Sok energia és nagy elhatározás kell, ahhoz, hogy megtanuljuk leküzdeni a belénk nevelt irrealisztikus férfi- és szerelemképet, hiszen egészségtelen és igazságtalan lelkileg számunkra és másokra nézve is az álomvilág. A hercegnőszindrómától való eltávolodás persze nem azt jelenti, hogy minden elvárásunkat eldobva egy férfi karjaiba kell rohannunk. Szimplán annyit jelent, hogy először is tanuljuk meg egyedül jól érezni magunkat, külső megerősítések nélkül, és fogadjuk el, hogy hímnemű embertársaink is ugyanúgy átlagos emberek, mint mi. Ha kiszemeltünk az első randin nem fehér lovon érkezik, 100 szál vörös rózsával, csillogó páncélban, semmi pánik – attól még remek este elé nézhetünk, ha nem folyton azon kattogunk, hogy ha éjfélt üt az óra, biztos véget ér-e a varázs.
Szerző: Bálint Vivien Dorottya, az ELTE BTK Kommunikáció- és média szakos hallgatója, Forrás: Copell Student Media, University of Central Florida
