- Az anorexia lett az első olyan étkezési zavar, ami hivatalos orvosi diagnózis lett 1952-ben. Az atipikus anorexiát azonban csak 2013-ban ismerték fel.
- Szemben azokkal, akiket anorexiával diagnosztizálnak, az atipikus anorexiában szenvedők hiába fogynak jelentős mennyiséget, akkor is átlagos testalkatúak vagy túlsúlyosok maradnak.
- A nők 4,9 százalékánál kialakul az anorexia élete során.
Sharon Maxwell eddigi élete nagy részét azzal töltötte, hogy minél kisebbé váljon. Először 10 éves korában döntött úgy a családja, hogy fogyókúráznia kell. Mindent megtett, amit csak egy ennyi idős gyerek tud, ám a mérleg nyelve nem igazán mozdult lefelé. Ezért eldöntötte, hogy az lesz a legjobb, ha szinte semmit nem eszik péntekenként, helyette inkább hashajtót vesz be, amit a gyógyszeresszekrényben talált.
Egyenes út az étkezési zavarokhoz
Az étel volt a fő téma a házukban. A szülei is túlsúlyosak voltak és gyakran fogyókúráztak. Az otthoni étkezés szabályok és szigorú tiltások labirintusa volt. A lány látta, ahogy anyja egyszer 33 kilót fogyott fél év alatt azzal, hogy szinte csak répalevet ivott (a bőre átmenetileg szép narancssárga lett tőle). Előfordult, hogy az apja egy új diétáról hallva lesöpörte a kamra polcáról az új tiltott ételeket, egyenesen a szemétbe. Nem csoda, hogy Sharon is folyamatosan amiatt aggódott, hogy túl sokat eszik. Elkezdett egyedül és titokban enni. Csak morzsákat vett a szájába, megrágta, majd kiköpte. Ételt rejtett a könyvek mögé, a zsebeibe és a matraca alá, a szépen összehajtogatott ruhái közé a komódjába.
A tinédzser évei alatt és a húszas évei elején az evés még inkább stresszforrássá vált számára. A gondolatai folyamatosan az evésen jártak: mit evett vagy nem evett, mennyi kalóriát égetett vagy nem égetett el, hány kiló, mennyire kövér, és a fő kérdés: az emberek mit gondolnak róla. A külseje mindig az érdeklődés középpontjában állt. Amikor a családjával ment bevásárolni, volt olyan, hogy más vevők az üzletben megkérdezték a bevásárlókosarukra pillantva: „édesem, ezt biztos, hogy meg akarod enni?” Rengeteg kéretlen fogyókúrás tanácsot kapott más vásárlóktól. Idegenek gratuláltak neki, amikor a kosarában csak zöldségek voltak.
19 éven át nem jöttek rá, hogy Sharon Maxwell atipikus anorexiában szenved
Ahogy idősebb lett és elmerészkedett az edzőterembe, az emberek tapsoltak neki és biztatták, miközben edzett. „Gyerünk, le tudsz fogyni!” – mondták. Mikor étteremben evett, megjegyzéseket kapott a vacsorájáról – és kap a mai napig -– voltak, akik még azt is megkérdezték, akar-e edzeni járni. De sokan különböző gúnynevekkel illették: malac, zsíros. Máskor gratuláltak, milyen bátor, hogy fel mer venni rövidnadrágot, míg voltak, akik azt javasolták, inkább ne mutogassa magát. Ő pedig folyamatosan figyelt, akár akarta, akár nem, mások hogyan vélekednek a testéről.
Szinte minden fogyókúrát kipróbált, amit csak talált: léböjtkúra, Atkins, South Beach, mediterrán, Ezekiel, amikor csak azt ehetjük, amit Jézus is ehetett volna. Még volt vegetáriánus, vegán és paleo is. Evett 500 kalóriánál kevesebbet egy nap, szedett HCG-t, egy olyan termékenységi hormont, amiről a közösségi oldalakon azt terjesztik, hogy csökkenti az étvágyat, ám az egészségügyi szervezetek óva intenek tőle, hogy a fogyás miatt szedje valaki. Az is előfordult, hogy a húsvét előtti böjtöt egészen odáig fokozta, hogy két hétig csak vizet ivott. „Elájultam néhányszor, de végigcsináltam” – mondta Maxwell. Néha több mint három órát edzett egy nap HIIT-edzésen és kickbox aerobicórán. És elkezdte hánytatni magát.
Minden nap ráállt a mérlegre, és attól a számtól függött, mit gondolt saját magáról, amit mutatott. Gyakran kúszott lefelé a mérleg mutatója. Ám ha kicsit is lazított a szigorú étkezési szabályain, azonnal villámgyorsan ugrott vissza. „Ez egy ördögi kör volt, és mindig egyre nehezebb volt fogyni, miután visszajöttek a kilók.”
Titokzatos egészségügyi problémák
Az évekig tartó fogyókúra és koplalás alatt a fiatal nő titokzatos egészségügyi problémákat tapasztalt. Nagyjából egy évtizedig – 16 éves korától számítva – nem jött meg a menstruációja. Folyamatosan fázott. Gyakran szédült és többször is elájult az iskolában óra alatt. Főiskoláskorában volt olyan, hogy egy nap alatt háromszor is elájult, ekkor a sürgősségin kötött ki. Amikor az endokrinológusához ment később, három zacskónyi hajat vitt magával. Mindegyik egy napi kihullott hajat tartalmazott, ami a hajkefében vagy a zuhany alatt gyűlt össze hajmosáskor. A fején ekkor már kopasz foltok éktelenkedtek. Az orvos azonban örömmel konstatálta a fogyást, a többi tünet pedig nem igen aggasztotta. „Bármit, csak a mérleg kevesebbet mutasson – mondta Maxwell. – Hátba veregetett, mikor elbúcsúztunk.”
Négy évvel ezelőtt, 25 éves korában, Maxwell a háziorvosához ment az éves szűrővizsgálatra. Felkészült rá, hogy majd azt hallja az orvosától, hogy fogynia kell, ahogy mindig fogadták. Ám ezúttal az orvos furcsa kérdéseket tett fel. A nő vérképe ugyanis rendkívül alacsony vas- és elektrolitszintet mutatott. Az orvos megkérdezte, mit szokott enni és milyen a kapcsolata az étellel. Éhezteti magát? Hánytatja magát időnként? Maxwellt teljesen meglepték ezek a kérdések. „Ezek azok a dolgok voltak, amiket egész életemben rejtegetettem mások, a családom, a barátaim és az orvosok elől is” – mondta.
Az orvos kijelentette, hogy szerinte Maxwellnek étkezési zavara van és azonnali kezelést javasolt. Később atipikus anorexia nervosával diagnosztizálták, ami rendkívül gyakori, ám kevéssé ismert étkezési zavar. Minden tünete megegyezik az anorexia nervosával, az extrém soványság kivételével.
Maxwell is hitetlenkedve nézett az orvosra. Mindig azt gondolta, hogy az anorexia csak a soványak betegsége lehet. „Először nevettem – mondta. – Általában nem mondok ilyet, de akkor azt válaszoltam az orvosnak, hogy bolond. És nekem önkontrollproblémáim vannak, nem anorexiám.”
Az anorexia évszázados története
Évszázadokig valamiféle titokzatos bajnak számított az orvosi körökben a ma anorexia nervosa néven ismert étkezési zavar. Nem értették, de meghatározni sem tudták: egy betegség, amit az okozza, hogy az ember önszántából éhezteti magát és megvonja magától az ételt. Ahogy egyre több esetre derült fény a 19. és 20. században, az anorexiát a hisztériához hasonlóan pusztán pszichológiai rendellenességnek tartották. Sir William Whitey Gull, egy angol orvos, aki először használta az anorexia nervosa kifejezést az 1800-as évek végén, az egó perverziójának hívta.
1919-ben, amikor egy boncolásnál elsorvadt agyalapi mirigyet találtak egy betegnél, az anorexiát endokrinológiai betegségnek gondolták. Az elméletet később megcáfolták, és a 20. század közepén a pszicholanalitikai magyarázatok kerültek a középpontba, ezek szerint a szexuális és fejlődési diszfunkciók, illetve az egészségtelen családi dinamikák okozzák a betegséget. Ma úgy vélik a szakemberek, hogy az anorexiát a pszichológiai, társadalmi, genetikai, idegrendszeri és biológiai tényezők együttesen okozzák.
Az anorexia lett az első olyan étkezési zavar, ami hivatalos orvosi diagnózis lett 1952-ben. A kritériumok, hogy mit neveznek anorexiának, az idővel változott: ma nincs már súlykitétel a betegség megállapításánál.
2013-ban jelent meg egy új diagnózis, az atipikus anorexia nervosa, miután az egészségügyi szakemberek észrevették, hogy egyre több páciens jelentkezik náluk kezelésre az anorexia nervosa tüneteivel, egyet kivéve: a nagyon alacsony testsúlyt. Az atipikus anorexiában szenvedők ugyanazokkal a mentális és fizikai tünetekkel küzdenek, még az életveszélyes szívproblémák és elektrolitzavarok is jelentkeznek náluk. Szigorúan megvonják az ételt maguktól, az evés, étel és testkép bűvkörében élnek, a súlyuktól függ, mennyire tartják értékesnek magukat. Gyakran kihagyják az étkezéseket, titokban esznek, kitalálnak mindenféle szabályokat az evéssel kapcsolatban, mit ehetnek, mennyit, gyakori, hogy megrágják, majd kiköpik az ételt. Mások a totális kimerültségig edzik magukat, hashajtót szednek vagy hánytatják magukat. Ám szemben azokkal, akiket anorexiával diagnosztizálnak, az atipikus anorexiában szenvedők hiába fogynak jelentős mennyiséget, akkor is átlagos testalkatúak vagy túlsúlyosok maradnak. Míg mások – az anyagcseréjüktől függően – nagyon nehezen fogynak csak. A külvilág számára ők csupán kövérnek látszanak.
Egyre több az anorexiás
A 2000-es évek közepétől az anorexiával orvosi segítséget kérők száma hatalmasat nőtt. Ennek lehet az az oka, hogy egyre többen ismerik fel, kezelésre van szükségük, de az is, hogy egyre több embernél alakul ki atipikus anorexia.
A kutatások szerint ugyanannyi embernél alakul ki atipikus anorexia, mint hagyományos anorexia, tehát háromszor annyian szenvednek az étkezési zavartól, mint amennyiről tudunk. Egyes becslések szerint a nők 4,9 százalékánál kialakul az anorexia élete során. A fiúknál ez a szám alacsonyabb, a becslések szerint 1,2 százalék. Férfiaknál még kevesebb, bár felnőtt férfiaknál is létezik a betegség. A nem bináris embereknél viszont sokkal nagyobb eséllyel alakul ki anorexia, 7,5 százalékuk szenvedhet a betegségtől.
A járvány megsokszorozhatta az anorexiás esetek számát, mind a tipikus, mind az atipikus anorexiáét. Az izoláció, szorongás és a napi rutin felborulása sokaknál kiválthatta az étkezési zavart. Ráadásul a szakemberek úgy látják, sokkal szélsőségesebb esetek vannak a járvány óta, mint korábban, sokkal súlyosabb a probléma, amit tovább ront a kezelési várólisták hosszúsága.
Hosszú az anorexiából gyógyulás útja
2018 végén Maxwell úgy döntött, sokkal nyíltabban beszél étkezési zavaráról a családjának, barátainak, sőt, az Instagramon is elkezdett posztolni róla. Az évek során számos régi fényképet és emléket megosztott követőivel több évtizedes útjáról. Ez gyakran volt félelmetes, de jó érzés. „Kövér vagyok és anorexiás – írta egy 2020-as posztban. – És nem tartozom magyarázattal a testemről senkinek.”
Ma Maxwell belsőleg teljesen más ember lett, mint volt. Egy napos vasárnap délután, nem messze attól a helytől, ahol San Diegóban él, olyat tett, amitől korábban pánikrohamot kapott volna. Elment a strandra. És egy csilingelő fagyiskocsi mellett leterítette a törölközőjét és leült. Mielőtt a gyógyulás útjára lépett volna, a strandolás azzal telt volna, hogy azon aggódik, amit visel vagy nem visel, amit evett vagy később eszik, és mit gondolnak mások vagy nem gondolnak a testéről. Ezek a gondolatok esélyt sem adtak volna arra, hogy élvezze az élményt. Ma ezek eszébe sem jutnak. A kutyáját nézte, ahogy szaladgál a homokban és nevetett a barátaival. Nem a teste körül forogtak a gondolatai.
View this post on Instagram
Sharon Maxwell úgy döntött, meggyógyul az anorexiából, amennyire csak tud, de ez nem könnyű. 19 évnyi diagnosztizálatlan és kezeletlen étkezési zavar olyan fizikai, mentális és szociális nyomokat hagyott rajta, ami sosem múlik el teljesen. Kialakult nála az anorexia egy ritka szövődménye, az úgynevezett hosszú QT-szindróma, ami az szív elektromos zavara és akár halálos szívritmuszavarhoz vezethet. Rendszereresen endoszkópiás nyelőcsőtükrözésen is átesik, hogy megfigyeljék, gyógyul-e az éveken át tartó hánytatás miatt károsodott nyelőcsöve.
Az orvosai és terapeutája is rendszeresen ellenőrzik, a dietetikusának képeket kell küldenie a napi három étkezéséről, hogy bizonyítsa, tényleg megette. Tagja egy étkezési zavarokról szóló, támogató csoportnak, még ha rajta kívül nincsenek nagyon túlsúlyos emberek a közösségben. Elkezdett főzni saját magára.
A külvilág és az emberek persze nem változtak, rendszeresen jelzik, milyennek látják a testét.
Sok anorexiával küzdő ember úgy írja le a betegséget, mint a két énjük közötti harcot. Az egyik énjük a mániákus szuperegó, ami mindenáron irányítani akar, hogy biztonságot találjon. Ezért perfekcionista szabályokat alkot és egy elérhetetlen ideálért sziszifuszi feladatok elé állítja az embert. Vannak, akik úgy érzik, egészen az önbántalmazásig el kell menni. Ez az egó, amit Maxwell elvont énnek nevez, kényszeríti az emberre az összes elvárást, amit csak a tévében, médiában és a kultúrában látunk a túlsúlyos emberekkel szemben.
Az atipikus anorexiával küzdő Sharon Maxwell ma már gondolkodás nélkül felveszi „A terápia menő” feliratú pólót is akár
A másik egó a valódi én. Maxwell számára ő az, aki spontán táncolni kezd, ha a kedvenc zenéjét hallja és felveszi a „Ne legyél seggfej magaddal” vagy a „A terápia menő” feliratú pólót. Ez az én nem riad vissza az arany csillámtól és az állatmintától sem, sőt feliratkozik az iskola kosárlabdacsapatába is gond nélkül, amire sose lett volna képes korábban életében. Megeszi az epret, egy szendvicset vagy elnyal egy fagyit nyilvános helyen is. Ez az én nem aggódik már, nem akar észrevétlen maradni vagy bocsánatot kérni azért, mert létezik. És ami a legfontosabb, nem akar kisebb lenni.
Forrás: The New York Times Fotó: Getty Images, Instagram/Sharon Maxwell
