A szüleim mindig arra tanítottak, hogy késni nem illik, a megbeszélt találkozókra legalább tíz perccel korábban érkezünk, mert a másik fél ideje pont olyan értékes, mint a sajátunk, késni nemcsak sértő, de illetlen, és (ahogy ők fogalmaztak) faragatlan dolog, ráadásul az üzleti életben az idő még mindig pénz. Tőlük tanultam el, hogy indulás előtt mindig érdemes megnézni, hol lehet parkolni, tömegközlekedéssel mennyi idő az átszállás, később, az okostelefonok idejében, mit mutat az Útinform és a Waze. Miközben én magam negyven éve pontosság szerint élek, a környezetemben minden második ember notórius késő.
###
Az egykori Moszkva téren állok, emberek jönnek-mennek, hófehér leheletüktől az arcukat alig látom. Egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontom, hogy a lábfejem másodpercekre elemeljem a fagyos talajtól. A hideg lassú, precíz műgonddal járja át a testem: előbb a lábujjaimat bénítja meg, majd lassan lopakodik tovább a vádlimba, a sípcsontomba, hogy aztán elérje a térdemet, a combomat, a derekamat, a hasamat, a szerveimet. Kezeimnek már a zseb sem nyújt meleget, ujjaimat átjárják a fájdalmas mínuszok. Miközben újra és újra megborzongok, akaratlanul egy forró könnycsepp szalad végig a bal orcámon, ami az állkapcsomhoz érve szinte az arcomra fagy. Közel húsz perce várok, amikor befut az üzenet: – Bocs, késve indultam, már parkolót keresek!
###
Az interjúra napok óta készülök, a téma komoly, szakértője annál is komolyabb; zsúfolt naptárjába két hónap kitartó telefonálás után kapok hatvan percnyi helyet. Miközben a hipermarket parkolójában kollégámra várok, gyomromat percenként rántja össze a kishitűség generálta lámpaláz, a bénító szorongás és a fékezheteten kíváncsiság. Csuklómon szabályos időközönként tolom fel a kabátom, hogy az óramutatók aktuális helyzetét ellenőrizzem. Tíz perc után nem bírom tovább, telefonálok. A vonal túloldalán a hang tulajdonosa abban a szent minutumban ébred. Sopánkodik, szentségel, bocsánatot kér, majd gyors fejszámolással értésemre adja, ha öt percen belül elindul, csak negyven percet késünk az interjúról. Miután mérlegelem a Szegedre jutás egyéb lehetőségeit, egy világ omlik össze bennem – és ezen a ponton még nem tudom, hogy egy nagyon kellemetlen telefonhívás előtt állok.
###
Végre megvalósul a gimnáziumi baráti összejövetel, kilenc embernek foglalok asztalt 19:00 órára. A belvárosi étterem mindenre tudja a választ: nem gond, ha az ember vegán, ételallergiás vagy absztinens, mindenki dőzsölhet a jóban. A karórám 19:17-et mutat, amikor a lefoglalt asztalnál még mindig egyedül ülök, a pincér pedig már háromszor jön oda megkérdezni, hogy rendelnék-e valamit. Mindeközben a telefonomra egymás után futnak be az üzenetek:
Most ültünk taxiba, tíz perc, és ott!
Nem találok parkolót, de már a közelben vagyok!
Bocsánat, jövünk, de Feri most ért csak haza a munkából.
Késünk, behisztizett a gyerek.
Lekéstük a vonatot, a következővel jövünk.
###
16:00 óra. Munkamegbeszélés egy budai pláza kávézójában. Az ügynökség munkatársával hosszú percek óta kínos csenddel küzdünk. Nem egy kíváncsi ember, néhány erőltetett, poénosra hangolt kérdés után megértem, csak úgy felszínesen beszélgetni nem szeret, inkább a telefonjába merül, azt mondja, megválaszol pár e-mailt, amíg a munkatársam befut. A kellemetlen állapot negyed órán át tart, kollégám lihegve, izzadtan, összefüggéstelen bocsánatkérések közepette viharzik be. A munkát később nem mi kapjuk meg.
###
A fodrásznál ülök, az idős úr precíz ollója magabiztos gyorsasággal zabolázza a bozontom, amikor kolléganőjéből fájdalmas őszinteséggel kiszakad a mély sóhaj: – A fenének jöttem be kilencre, a vendég nem jött el, még csak le se mondta. Ez már a második alkalom. Mínusz tizenkétezer.
Fodrászom alig fejezi be a hajam, amikor színpadiasan berobban az utánam soron következő ötvenes nő, aki sopánkodva kezdi el sorolni a panaszait, késésének okát. Fodrászom magára erőltetett kedvességgel magyarázza el neki, fél órát késett, a festés már nem fér bele.
###
A színház aulájában várok, túl vagyok két sütin meg egy kávén, voltam mosdóban, rúzsoztam, fésülködtem, háromszor kiolvastam a színházműsort, de a barátnőm még mindig sehol. A darab kezdéséig már csak két perc van hátra. Telefonon hív, ne haragudjak, még kell neki tíz perc, de én menjek be nyugodtan, átküldi a jegyet mailben, ő majd jön utánam. A jegyek a nézőtér közepére szólnak, körülbelül tizenöt ember áll fel miattam, hogy a sötétben elfoglalhassam a helyem – tíz perccel később pedig a barátnőm.
Szerző: G. Rozi Fotó: Getty Images
