Nem tehetünk továbbra is úgy, mintha a virtuális valóságot nem mi teremtettük volna, de felvértezhetjük magunkat megfelelő információval és tájékozódhatunk (kamasz) gyermekeink (és saját) digitális szokásai(nk)ról, annak érdekében, hogy szükség esetén kezelni tudjuk a felmerülő kihívásokat. Tari Annamária legújabb, „Hol a boldogság mostanában?” című könyve kapcsán a szerzővel a szülői felelősségről, az unalom hasznosságáról, a szülői stratégiákról és a jövő kilátásairól beszélgettünk.
Hol a boldogság mostanában?
A digitális térben elterjedt okoseszköz használat önmagában még nem feltétlenül rossz – kezdi Tari Annamária. Az online tér közösségi médiája – a figyelemért folyó küzdelemben – beleavatkozik a személyiség érzelmi működésébe, és ezzel az önkontroll elsajátításához szükséges folyamatokba is beleszól, mivel eltávolítja a kamaszt attól a valóságtól, ahol a későbbi életében előálló konfliktushelyzetekhez az érzelmi muníciót tudja megszerezni. Konfliktus pedig bőven lesz, és még ha nem is tudja megoldani őket, akkor is jobb, ha mégiscsak van valami a zsebében, amivel kicsit kontrollálni tudja a helyzetet. Az érték, a kultúra, az irodalom, a (képző)művészetek és azok értelmezése, valamint a komolyzene is, amelyek ebből a szempontból egyébként támasztó cölöpök, horgonypontok, ahogy Annamária legújabb könyvében is utal rá.
Mitől annyira fontosak ezek a horgonypontok?
Az emberek életében kell, hogy legyenek olyan értékek, amiket tisztel vagy elfogad. Ha nincs érték, ha nincs határ, akkor egy olyan megtévesztő érzelmi állapot jön létre, ahol a nagy szabadságban az online szocializáció tere beavatkozik az énfunkciók kifejlődésébe, és nagyon befolyásolja az érzelmi stratégiák kialakulását, amelynek döntő hatása lenne arra, hogy az egyén lássa, merre is tart. Egy olyan jövő előtt állunk, amiben a mesterséges intelligencia még több fejlesztést kínál, generál majd valósnak tűnő tartalmakat, a Chat GPT helyettünk keres válaszokat, a deepfake pedig lehetővé teszi, hogy teljesen meghamisítsunk valakit, valamit. Egy ilyen korszakban a nem emberi rendszerek könnyen elsodornak. Ezért kell a valódi tudás, a megtámasztó érzelmek és az erős énkép.
De mintha kisebbségben lennének azok, akik számára fontosak az igazi értékek.
A fogyasztói társadalomban pont az a baj, hogy hiányzik a kritikai érzék, mert az azonnali fogyasztás lehetősége mindenkit elcsábít. Ez nemcsak a gyerekekre igaz, hanem a felnőttekre is. A szükségletek minél gyorsabb kielégítése a cél, a milliónyi vágyfantázia pedig teljesen átszínezi azt az életet, amit élni kellene. Szerencsére sok az érdeklődő szülő és pedagógus, évente körülbelül 100 előadást tartok felsős diákoknak vagy középiskolásoknak, de egyetemi hallgatóknak is. Ezeken mindig próbálom megértetni, mi is az, amit valójában látnak: azt, hogy mennyire átalakul a figyelem, a gondolkodás, a megértés folyamata. Mind a gyereknevelés, mind az oktatás lassú készségeket tanít egy gyors, kattintásokhoz szokott világban, így iszonyatosan nehéz érvelni a lassúság és az erőfeszítés mellett, hiszen úgy tűnik, egy csomó, sokkal klasszabb dolgot lehet csinálni, rendkívül gyorsan. Ma sokszor látják a szülők, hogy a gyerekük – ha nem történik minden pillanatban valami – nem tudnak mit kezdeni magukkal. A valódi élet nem szolgáltat folyamatos külső ingereket, az érzelmi világunk belső impulzusai lennének fontosak, amire az utóbbi években egyre kevesebb figyelem jut.
Mik a tapasztalataid, a diákok megérzik ennek a súlyát?
Igen, értik, érzik ennek a súlyát, lehet velük beszélni arról a szorongásról, ami nem engedi a telefont letenni a kezükből. Zártabb körben pedig könnyen tudok középiskolás lányokkal beszélgetni azokról a testképproblémákról, amiket a TikTok, Snapchat, Instagram gyönyörű fotói idéznek elő. Egy, pont a testi átalakulásával küszködő tinédzser számára komoly veszélyt jelent, hogy az étkezési és testképzavarok száma nagyon megnő, mert épp a tökéletes testet ígérő képeket, módszereket követik egy olyan életkorban, amikor – a hormonok beindulásának hatására – tökéletes testet alkotni nagyon nehéz. Arról, hogy mit gondolnak bullying (zaklatás) témában, könnyebb beszélni. De megérteniük is könnyebb, hogy hogy lesz agresszorból áldozat és fordítva, és hogy miért kell bántani egymást. Amanda Toddnak, annak a 17 éves lánynak a történetét elmesélve, akinek online zaklatás miatt legelőször került nyilvánosságra az öngyilkossága, mindig látom, mennyivel tudatosabbnak gondolnak a tinédzserek másokat maguknál. Az ilyen eseteket ismerve elkerülhetetlen megválaszolni azt a kérdést, hogy ma egy kamasz, ha gondjai vannak, kivel tudja azokat megbeszélni, illetve tudja-e, hogy ha ezeket valakivel megbeszéli, akkor a szorongásai oldódnak.
Úgy látom, sajnos nincs univerzálisan működő stratégia a kütyüzés ellen.
Azért, mert soha nem volt még olyan korszak az életünkben, hogy a gyerekek eszköz formájában addikciós tárgyat kaptak legálisan a szüleiktől, ami egészen kicsi kortól kezdve gyakorlatilag egy addiktológiai helyzetet állít elő. A probléma nem az, hogy a szülők nem tudnak nevelni, hanem az, hogy át kell állni egy olyan gondolkodási módra, mint ami az addiktológiai esetekben használandó: a szenvedély tárgyát nem lehet elvenni, csak akkor, ha adok helyette valami mást. Úgy nem tudok egy gyereket se meggyőzni, hogy ne „kütyüzz”, mert az káros. Azt viszont megkérdezhetem tőle, hogy mire kell neki az eszköz, vagy mit pótol vele. Ez ugyanis nyilvánvalóan egy pótszer, érzelemszükséglet kielégítésére használja az okoseszközt. A telefonnál ez az érzelemszükséglet egészen pontosan egy látszólagos közösséget ad a használónak, illetve folyamatos és túláradó mértékben örömélményhez juttató impulzust és ez a dopaminfröccs maga az addiktív állapot. Demokratikusan meg lehet beszélni egy tinivel, hogy korlátozom az okoseszköz használatára fordítható idejét, de ha ugyanezt behelyettesítjük egy másik, addiktív állapotot előidéző eszközzel, például a gyógyszerrel vagy a heroinnal, akkor már nehezebb elképzelni, mit mondhatna akkor a felnőtt.
Úgy nem tudok egy gyereket se meggyőzni, hogy ne „kütyüzz”, mert az káros.
De akkor mit tehet az az aggódó szülő, aki azt érzi, nincs megfelelő eszköz a kezében?
- Ha a szülő-gyerek viszony megfelelő bizalmon alapul, egy tini el tud gondolkodni az okoseszköz-használat káros hatásain, vagy fogékony arra, hogy egy-egy oktatófilmen (pl. The Social Dilemma, Netflix, magyar felirattal) keresztül elmagyarázza a szülő, hogy extrém helyzetek is előállhatnak. A korlátozást úgy célszerű bevezetni, hogy közben nem vesszük el tőle az örömkártyát, hanem adunk helyette valami mást. Az online tér fontosságát szajkózó érában ugyanúgy elő lehet venni az erőteljes ingerekkel kecsegtető valódi, offline átélhető élményeket, mint például egy hőlégballonozást vagy egy hosszabb, testileg is igénybe vevő közös túrázást, ami közben eszünkbe se jut, hogy ott épp nincs is térerő.
- A példamutatás ebben az esetben is nélkülözhetetlen. Igen, 2024-ben is lehet okostelefon helyett fényképezőgéppel fotót készíteni, vagy online receptgyűjtemény helyett szakácskönyvből főzni. Ha egy gyereket megtanítunk ABC-ben keresni, térképpel és iránytűvel tájékozódni, könyvtárba járni, akkor ő sose kerül kiszolgáltatott helyzetbe. Az újabb és újabb fejlesztések mindig újabb és újabb gyorsításokat tesznek lehetővé. De közben ez az egész dolog arra épül, hogy mindez működik is. Ha viszont lemerül az aksi, akkor az ember nagyon könnyen „visszabutul” és kiszolgáltatottá válik. Mindez talán viccesen hangzik, de sajnos inkább döbbenetes, hogy úgy veszítünk alapkészségeket, hogy észre se vesszük. Valójában észrevétlenül, mégis hatalmas árat fizetünk azért, hogy a legújabb fejlesztéseket használjuk.
- Ma egyetlenegy helyen, csak a cserkészeknél tanítják a tűzrakás képességét, a mai gyerekek nem tudnak tüzet rakni, pedig alapfunkció az életben maradáshoz, amit a legmodernebb okoseszközök használata nem engedi a ma emberét ezt észre is venni.
- Akár nevelési intézményben, akár otthon, lehet olyan játékot játszani, hogy kiderüljön, a gyerekek tudnak-e még a múlt században élni. Le tudnak-e még olvasni egy analóg órát, tudnak-e iránytűvel tájékozódni.
- Egy farmon tölthető nyári munka lehetősége is sok előnnyel kecsegtet. Nemcsak a növénytermesztési vagy állattenyésztési formákat tudják a gyerekek egy ilyen helyen megismerni, de megtanulnak különböző olyan dolgokat megszerelni, megjavítani, amelyekre egy ház körül bármikor szükség lehet. Miközben haladunk egy olyan világ felé, ahol egyre inkább magunkra leszünk utalva, szükség lehet arra, hogy ha házunk nincs is, akkor az erkélyen tudjunk sárgarépát termeszteni vagy bármilyen egyéb, önfenntartást megtanító ismeretet megszerezzünk.
- „A gyerekkorhoz az élet részeként hozzátartozott az unalom megismerése és kezelésének megtanulása” – írja Annamária legújabb könyvében. „Úgy tűnik, hogy ma az unalom vált az egyik legrettegettebb érzelmi állapottá. Vélhetőleg azért, mert kéz a kézben jár a csenddel, az egyedülléttel, vagy azzal a szeparációs szorongástól való félelemmel, ami az információs korban könnyen kezelhető. Ettől az okoseszközök egy pillanat alatt megszabadítanak. Látják ezt a kutatók, és nem győzik elégszer hangsúlyozni, mennyire szükség lenne arra, hogy nyugodtan, feszültségmentesen legyünk képesek átélni életünk olyan pillanatait, amikor nincs külső inger, nincs monitoron kapott impulzus, csak mi vagyunk és az offline életünk lassúsága.” Amikor kütyümentesen töltjük egyedül vagy együtt az időt, akkor jön elő a valódi személyiségünk, hiszen ekkor lehet megszabadulni az impulzusoktól. Ez már eleve egy nyugtató faktor, mivel az idegrendszert iszonyatosan megterheli ez a mennyiségű impulzus, és ha az idegrendszer ez alól mentesül, akkor nem kell figyelni és akkor minden gyerek elkezd gyerekként viselkedni. És ekkor derül ki – ami minden kutatásból kiderül –, hogy egyébként a gyerekek, tinédzserek szívesen beszélgetnének, szívesen játszanának társasjátékkal.
- Ismerjük meg az online teret, és felejtsük el a gyerekek hibáztatását azért, mert élnek az információtechnológia lehetőségeivel. Az online realitás mellett viszont az offline valóság képviselete is nélkülözhetetlen. A gyermekkor biztonságát a szülői háttér érzelmi rendszere adja és ez segít az empátia fejlesztésében, a társas agresszió megértésében is. Alapvető szülői feladat lenne a nyílt kommunikáció megtanítása, a helyzetek és érzelmek felismerése és megnevezése, az interperszonális készségek fejlesztése. Ehhez viszont szükséges a szülők érzelmi stabilitása, a gyerekekre fókuszált figyelem és a folyamatos érzelmi kapcsolat a családon belül. Ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjunk (nemcsak szülőként) az új működési módhoz, meg kell értenünk a digitális generációk viselkedési és érzelmi motivációit. „A serdülők gyakran azért nem beszélgetnek a szüleikkel az interneten szerzett negatív tapasztalataikról, mert tartanak attól, hogy a szülők félreértik őket, vagy mert félnek, hogy a beszélgetés után kevésbé férhetnek majd hozzá az internethez” – hangsúlyozza Annamária a nemrég megjelent könyvében is.
- Beszélgessünk a gyerekekkel, segítsünk nekik megtanítani, hogy mi a valóság és mi a virtualitás! Ha a serdülőkorú gyerekek szülei mindent megtesznek azért, hogy a tizenévesek szívesen beszélgessenek velük az internetről, és a tini azt érzi, hogy bármit elmondhat otthon, mert nem szankció, hanem segítség várja, úgy nagyobb az esélye, hogy a szülők a jó kommunikáció miatt be tudnak avatkozni probléma, veszély vagy veszélyeztetettség esetén és lehetőségük van segíteni is gyereküknek. Megelőző jelleggel jobb lenne rendszeres beszélgetéseket folytatni arról, hogy mikor milyen kalandokat érdemes átélni. Jó, ha tudjuk, hogy a kamasz vállrángatásai nem feltétlenül valódiak, és a látszólagos érdektelenség mögött is szorongás húzódhat meg.
Két elgondolkodtató adat is szerepel az új könyvedben.
A FETA (Felsőoktatási és Tanácsadás Egyesület) 2021-es közléséből megismerhettük, hogy milyen a magyarországi felsőoktatásban részt vevő, aktív státuszú hallgatók mentális jólléte. „Aggodalomra ad okot az öngyilkossági gondolatok vártnál gyakoribb és súlyosabb mértékű előfordulása (közel negyven százalék), melynek hátterében áll, hogy a vizsgált populációban a kitöltők több mint negyven százaléka depresszióra utaló tünetekkel küzd.” Ezenfelül több megkérdezett hallgató alkalomszerűen káros megküzdési módokhoz, ezen belül a leggyakrabban a közösségi média használatához vagy evéshez nyúl, hogy nehéz érzéseit enyhítse.
Az ENSZ 2023 júliusában kiadott figyelmeztetéséből pedig az derült ki, mennyire veszélyes az iskolákban az okostelefonok használata. Ezek az eszközök elvonják a figyelmet a tanulástól, és veszélyeztetik a gyerekek magánéletét. A közleményben leírták, hogy a kutatások szerint az eszköz iskolai kitiltása javítja a diákok tanulmányi teljesítményét. De a közösségi médiát kutató pszichológusok egyik legnagyobb félelme is az, hogy a digitális fejlődés eltereli a figyelmünket olyan fontos emberi tulajdonságokról és képességekről, melyek elengedhetetlenek az érzelmileg kiegyensúlyozott élethez.
Akkor van remény, hogy az Üveghegyen túl boldogság vár ránk?
Korlátokkal és kritikai szűrővel felvértezve még menthetjük a menthetőt – biztat bennünket Annamária határozottan a könyve végén.
És valójában nem lesz minden rossz, a fejlesztések jó része tényleg komoly előrelépést jelenthet. De fontos lenne, hogy megőrizzük személyiségünket úgy, hogy közben továbbra is a realitás talaján álljunk, és elegendő érzelmi energiát fektessünk a valós társas kapcsolatainkba, mert az életben csak az az igazi támasz. Az érzelmi megközelíthetőség, a kötődés ereje tud védelmet nyújtani akkor, ha inog a lábunk alatt a talaj. De ehhez valódi emberekre van szükség. Az okoseszközök a társainkká váltak ahelyett, hogy eszközök maradtak volna. Ezen kellene változtatni, és akkor az élet valódi nehézségeinek kezelésében valódi érzelmi eszközöket tudunk segítségül hívni.
Fotó: Getty Images, Falus Kriszta
