- Mindannyian szeretnénk tudni, hogy előző életünkben kik vagy mik voltunk, ha volt ilyen egyáltalán.
- Amikor gyerekek olyan emlékképeket osztanak meg sajtjaikként, ami nem lehet az övék, a szülők sem tudják, féljenek vagy inkább lenyűgözze őket a jelenség.
- Tényleg az előző életüket látják a gyerekek?
Úgy kezdődött, mintha Nina csak egy képzeletbeli barát lenne. A kétéves kislány, nevezzük Annának, már korábban is rengeteg kitalált személyről mesélt. De a szülei – szintén nem a saját nevük –, Robert, aki zeneművész, és Mary, pszichológus, azonnal észrevették, hogy Nina egészen más.
Nina nem csak egy képzeletbeli barát
Nináról már akkortól kezdve mesélt Anna, amióta megtanult beszélni. A leírásai meglepően következetesek voltak. Elmondta, hogy Nina zongorázik, szeret táncolni és a rózsaszín a kedvenc színe (amit Anna nem szeret). Amikor a kislány Ninaként beszélt egyes szám első személyben, egészen megváltozott: a hangja lágyabbá és magasabbá vált, udvariasabb és óvatosabb volt, mint amit a szülei megszokhattak a dackorszak közepén járó kisgyerektől.
Anna néha azt mondta szüleinek, hogy Nina fél, hogy rossz emberek eljönnek érte, vagy azt, hogy nincs mit ennie. Egyszer még egy tál gabonapelyhet is elrejtett, és azt mondta az édesanyjának, hogy Ninának teszi félre.
Egyszer, amikor Mary épp az aprítógépben készítette elő az ebédet a konyhában, Anna félelemmel teli hanggal szólt: „vigyék innen a tankot!” – kiabálta. Mary azt sem tudta, hogy a kislánya ismeri azt a szót, hogy tank.
Az egész inkább különösnek tűnt, mint aggasztónak, egészen 2021 tavaszának egyik délutánjáig. Mary akkor kezdte sejteni, hogy ez többet jelenthet, mint Nina. Azon a napon az anya és lánya együtt játszottak a nappaliban. Apró figurákkal játszottak el jeleneteket, történeteket. Anna egyszer csak odafordult az anyukájához, és azt mondta: „Ninának számok vannak a karján, és emiatt szomorú”. Mary teljesen lefagyott: „hogy mondod?” – kérdezett vissza, és próbált nyugodt maradni, hogy ne zaklassa fel a lányát.
Ninának számok vannak a karján, és emiatt szomorú – ismételte el Anna, és az alkarja belső oldalára mutatott, majd hozzátette: Ninának hiányzik a családja. Ninát elvitték a családjától.
Nem csak a szavak miatt száguldott az adrenalin végig Mary egész testében, vagy amiatt, ahogy a kislány mondta – tisztán, és az r hangot is helyesen ejtve, amit Anna akkoriban még nem tudott kimondani rendesen. Volt valami Anna arckifejezésében abban a pillanatban.
„Tele volt… – itt vett egy nagy levegőt az anya, amikor visszaemlékezett a nagyjából három évvel korábban történtekre – tele volt fájdalommal.” Sokkal több látszott rajta, mint amit egy kisgyerek tudhat. – „Az arca öreg volt. Bár nem tudom, ennek van-e értelme” – tette hozzá az anya.
Ami biztos: a kislány soha nem hallott még a holokausztról, és biztosan nem ismerte a számok jelentőségét és jelentését az alkaron.
Az előző életet látják a gyerekek?
Mary és Anna története nem egyedülálló a világon. Az 1960-as évek óta több mint 2200 esetben jegyezték fel a világ különböző pontjairól azokat az eseteket, amikor gyerekek olyan eseményekről számoltak be, mintha az előző életükben történt volna. A Virginia Egyetem Orvostudományi Karán, a Pszichiátria és Idegtudományi Tanszék tudósai végzik a tanulmányt, melyben az előző életre való emlékezést, annak lehetőségét kutatják.
Vannak esetek, amikor egy gyerek annyi és olyan információt oszt meg a rokonokkal vagy tudósokkal, hogy pontosan beazonosítható az elhunyt személy, akiről beszél. De ez ritka, az esetek harmadában nem lehet ilyen egyezést találni az emlékképek alapján.
Már szakszó is született a jelenségre: paranormális aura. Számos könyv, tudományos tanulmány, újságcikk és drámai dokumentumfilm született a témában. Nem csoda, hiszen minden embert izgat a kérdés:
- Létezik a reinkarnáció?
- Mi történik velünk a halál után?
- Hogyan lehet megmagyarázni ezt, amikor gyerekek olyanok, mintha az előző életükről beszélnének?
Tudományosan természetesen nem bizonyítható, sem az, hogy a gyerekek az előző életük emlékeit mondják el, sem az ellenkezője. Emiatt a szülőknek együtt kell élniük a bizonytalansággal, megmagyarázhatatlan dolgokkal, ami sokszor elszigeteli őket. Valami történik, ennyi, amit tudnak, de a kérdéseikre – mi ez?, mit jelent?, mit tegyünk? – nem nagyon van válasz.
Hogy kezdődik?
A legtöbb feljegyzett esetben azzal kezdődik az egész jelenség, hogy a gyerek elkezd sírni éjjel. Amerikában, Louisianában 2000-ben a kétéves James Leininger sikítva ébredt, és azt ismételgette a teljesen sokkos állapotba került szülőknek: „kigyulladt a repülőgép! A kis ember nem tud kiszabadulni!” A következő évben a történet egyre élesebben kirajzolódott emlékekből és rajzokból. A kisfiú egy második világháborús pilóta volt, akinek a gépe egy anyahajóról szállt fel. A japán légierő lőtte le, így halt meg. James neveket és helyeket mondott, így az ő esete minden idők egyik legjobban dokumentálható reinkarnációs története lett, hiszen pontosan beazonosítható volt, kiről beszélt.
Általában éjszakai felriadásokkal kezdődnek az előző életből való emlékképek felbukkanásai a gyerekeknél
2009-ben Oklahomában az 5 éves Ryan Hammonsnál is hasonlóan kezdődött. Éjszaka felébredt és sírt: „hazamehetek? Láthatom az anyukámat?” Máskor azt kiabálta: „mi történt a gyermekeimmel?” Néha sírva mászott be az anyukája ágyába éjszaka. Egyik éjjel is hasonlóan történt, amikor azt mondta a fiú, hogy mondania kell valamit: „azt hiszem, én régen valaki más voltam” – suttogta.
Nem sokkal azután, hogy Anna beszélt édesanyjának az alkarján lévő számokról, elkezdődtek nála is az éjszakai felébredések. Sírt és mászkált a szobájában, azt mondta, hogy fél a szemektől, amik bámulják a sötétben, vagy hogy elviszik a rossz emberek, vagy éppen kék felhőkről beszélt, amik jönnek és megölik őket.
Ezen a ponton olvasott utána édesanyja alaposabban a gyerekek eseteinek, akik esetleg az előző életeik emlékei jönnek elő. Úgy gondolta, Annával is hasonló történik. „Mindig próbáltam nyitottan hozzáállni a dolgokhoz” – mondta Mary. Férje nem volt ennyire biztos benne, de egyetértett abban, hogy valami egészen furcsa és különleges történik velük.
Megtanulták, hogyan segítsenek a lányuknak, amikor rátörnek az emlékképek. Legtöbbször nincs szükség másra, csak közel maradni hozzá. Az ölükbe venni, vagy csak ülni mellette a padlón csendben, és emlékeztetni rá, hogy biztonságban van. „Nem tudtam, mit tehetnék még azon túl, hogy szeretem és ott vagyok mellette” – mondta Mary. Annában, aki egyébként egy félelmet nem ismerő, boldog gyerek, ugyanazok a kérdések munkáltak, mint szüleiben. Előfordult, hogy egy ilyen emlékképektől terhes éjszakán azzal fordult anyukájához, hogy
miért vannak ezek a rossz képek a szívemben?
Jim Tucker, a Virginia Egyetem tanulmányának vezetője elmondta, hogy minden évben nagyjából 120 család fordul hozzájuk amiatt, hogy a gyermekük az előző életéből származó emlékeket idézi fel. Ő maga az elmúlt tíz évben mintegy 150 családdal dolgozott együtt, így elég átfogó képet kapott arról, milyen emlékképeket őriznek a gyerekek az előző életeikből.
Ahol az előző életeket és a reinkarnációt kutatják
Ám ennél sokkal korábban kezdődött az egyetemen a reinkarnációval kapcsolatos kutatás. Dr. Ian Stevenson már az 1960-as évek óta foglalkozik a témával. A kérdés azóta ugyanaz a tudósokban: „milyen bizonyítékunk van és megmagyarázható a jelenség mással?”
Egy biztos, a rengeteg feljegyzett esetből kirajzolódott egyfajta mintázat.
- A legrészletesebb és legmeggyőzőbb esetekben – mind a Tucker, mind a Stevenson által vizsgáltak közül – a gyerekek életkora 2 és 6 év közötti volt.
- Hirtelen, mintha a semmiből írnának le helyeket, ahol sosem voltak, embereket, akikkel sosem találkoztak, néha olyan szavakat, kifejezéseket használva, ami nem (lehet) a szókincsük része.
- Rémálmok, gyakran megzavart alvás.
- A gyerekek közül, akik az előző életeik emlékeit látják, sokan nagyon korán kezdtek beszélni.
- Az előző életeik emlékképeivel kapcsolatos leírások ritkulnak 7-8 éves kor körül, majd el is maradnak.
A kutató biztos abban, hogy a családok nagy része nem hazudik vagy nem színezi ki a történetet csak azért, hogy a figyelem középpontjába kerüljön. Sőt, valójában ennek pont az ellenkezője igaz. A legtöbb szülő, aki hasonlót tapasztal gyermekénél, inkább nyugtalan emiatt és nem akarja, hogy mások tudjanak róla.
A vizsgálat: tényleg az előző élet emlékei?
Egy napos augusztusi szombat reggelen parkolt le a kutató a kertvárosi ház előtt, ahol Mary és családja lakott. „Lássuk, mit találunk” – mondta, majd bekopogott. Mary üdvözölte Annával, aki egy pókemberes pólót viselt, szőke hajából kis copf lobogott a feje tetején.
Bent leültek, Anna mágneses kockákkal játszott és kekszet rágcsált, miközben anyja a tudóssal beszélt a tanulmánnyal kapcsolatban. Amikor végeztek, kedvesen fordult oda a kislányhoz: „Megértem, hogy Nináról beszélsz”. „Igen” – mondta a kislány tovább rágcsálva. „Mit mesélnél nekem Nináról?” – kérdezte tovább Tucker. „Nina én vagyok” – mondta Anna.
A tudós bólintott. „Anyukád említett egy dolgot, hogy Ninának számok vannak a karján. Mesélsz nekem erről?” – kérdezte tovább a szakember. Ennél a kérdésnél Anna lesütötte a tekintetét és hallgatásba burkolózott. Befúrta magát a párnák közé. Tucker nem siettette. „Beszélgetek még anyukáddal Nináról, és ha szeretnél, nyugodtan bármikor szólhatsz” – mondta még Annának, aki bólintott.
A következő egy órában az anya részletesen elmesélte Anna történetét Nináról. Például azt, hogy Anna egyszer csak leült a zongorához és a szülei nagy meglepetésére eljátszotta és énekelte a Csillag, csillag, ragyogjál című dalt, mire a kislány azt válaszolta: „Nina tanította nekem, hogyan kell”. De azt is, hogy Anna néha sír, amikor arról beszél, Ninának mennyire hiányzik a családja. Vagy azt, amikor Anna egyszer a szülei előtt drámaian meghajolva bejelentette: „hölgyeim és uraim, üdvözlöm önöket a világ végén!”, majd levonult a színről.
Valószínűleg sosem derül ki, ki volt Nina. „Az esetek többségében nem tudják meg pontosan soha, kinek az emlékképeit látják a gyerekek. Nagy valószínűséggel rengeteg Nina volt a koncentrációs táborokban” – mondta Tucker. „Jó eséllyel a szülők a következő években egyre kevesebbet és kevesebbet hallanak majd Nináról, és később teljesen kikopnak ezek az emlékképek a mindennapjaikból, ahogy Anna egyre inkább éli majd a saját életét. Az iskola elkezdése általában a vízválasztó.”
Nina egyelőre még inkább örömforrás Anna számára. Egyfajta társaság, akinek a jelenléte a jelennel keveredő múlt, nosztalgia már most. Az eltűnése a természetes fejlődés része. A család pedig nyitott szívvel várja, bármi is lesz ezután. Mary emeli a telefonját, hogy kiválassza a következő dalt, Anna felemeli a kezét, hogy tovább táncoljon. Ránéz a szüleire, elmosolyodik, és megkérdezi: „készen álltok?”
Forrás: Washington Post, fotó: Getty Images
