Egyszer már elkerültük a katasztrófát, amikor az emberiségnek majdnem sikerült eltüntetnie az ózonréteget, ám az alapprobléma, amit a légkondicionálók jelentenek, közel sem oldódott meg, csupán más oldalról közelítünk ismét a bolygónk megsemmisítése felé. Vajon elkerülhető ismét, hogy az emberek elpusztítsák a Földet – és ezzel saját magukat?
A második világháború előtt szinte ismeretlen volt a háztartási légkondicionálás fogalma. Nemcsak azért, mert nem volt rá pénz, hanem veszélyes is volt. A kémiai anyagok, melyeket használtak a készülékekben (kén-dioxid, metil-klorid), akár halálosak is lehettek a gyermekekre, mérgezést okozhattak, vagy éppen robbanást az épületben, ha valamiért szivárgás keletkezett. Minden megváltozott, amikor felfedezték a freont: nem mérgező, nem robban, igazi csoda! Lehetővé tette a csupa üveg épületek megépítését – hiszen hatékonyan és biztonságosan lehetett hűteni –, élhetővé tette a legmelegebb vidékeket is. A kilencvenes évek végére a légkondicionáló luxusból lassan alapeszközzé vált nemcsak az amerikai, de szinte minden fejlett országban. Majd következtek az autók: 1955-ben még csupán az autók tíz százaléka volt légkondicionált, mára nincs olyan új kocsi, melybe ne szerelnének klímát.
Így menekült meg a világ az ózonkatasztrófától
Azonban mindennek ára van. Kiderült, hogy mégsem igaz, hogy a freon nem mérgező. Rájöttek, hogy az ózonréteget károsítja, emellett a globális felmelegedést is erősíti. 1974-ben, amikor már évi egymillió tonnát bocsátottunk a légkörbe, két tudós, Sherry Rowland és Mario Molina először fogalmazt meg azt a hipotézért, hogy a klórmolekulák, melyeket tartalmaznak a CFC-gázok, rombolják az ózonréteget. Ekkorra a freont és társait már nemcsak a hűtőberendezésekben, így a légkondiconálóban és a hűtőszekrényben használták, hanem hajtógázokban és habképzésre az iparban is.
Mára tudjuk, milyen fontos az ózonréteg: ha egy százalékkal vékonyabb, sok ezer új bőrrákos megbetegedéssel több alakul ki, mivel a Napból érkező ultraibolya-sugárzás legrosszabb fajtáit kevésbé képes megszűrni. Arról nem is beszélve, hogy az óceáni tápláléklánc összeomlik, ami az élet alapja a Földön.
Miután felfedezték az Antarktisz feletti ózonlyukat, az események felgyorsultak, és az ipar, a tudósok, környezetvédők és politikusok összefogásával megszületett a montreáli protokoll 1987-ben, ami véget vetett a freon ámokfutásának. 1997-re álltak le teljesen az iparosodott országok a CFC-gázok használatával, sokkal hamarabb, mint azt előre gondolták, hogy sikerülhet. A világ a globális összefogásnak köszönhetően ezúttal megmenekült.
Cseberből vederbe
A probléma az, hogy a CFC-gázokat fluorozott szénhidrogénekre (HFC-gázok) cserélték, amiről mára kiderült, hogy szintén katasztrofális hatással van a bolygónkra. Bár az ózonréteget nem károsítja, azonban nagyon erős üvegházhatású gázok tartoznak ide. Magukba szívják a Napból érkező infravörös sugárzást, és megtartják azt a hőt, ami normál esetben a világűr felé távozna a Föld felszínéről. A szén-dioxid és a metán szintén ilyen hatással van, ám a HFC-gázok több ezerszer erősebben képesek csapdába ejteni a hőt. Ugyanakkor a hűtő hatású molekulák száma jóval kevesebb az atmoszférában, mint az üvegházhatású gázmolekuláké, melyek rombolóereje – molekuláról molekulára – sokkal erősebb.
Az elmúlt harminc évben ráadásul a HFC-gázok termelése exponenciálisan nőtt, ahogy egyre nagyobb kereslet mutatkozik a légkondicionálókra az otthonokban, az irodákban, a szupermarketben vagy az autókban. Hűtik a vakcinákat, a tranzfúzióhoz használt vért, a hőérzékeny gyógyszereket, ahogy a szerverparkokat és számítógépeket, hogy internetezhessünk. 2019-ben az éves HFC-gáz kibocsátás 175 millió tonna volt a Földön, ugyanannyi, mint a szén-dioxidé.
A szakértők egyetértenek abban, hogy ha véget vetnénk a HFC-gázok használatának, mint egykor a fluorénak, több mint 0,5 Celsius-fokkal csökkenthetnénk a bolygó hőmérsékletét, ami a Párizsi Klímaegyezményben meghatározott cél harmada. Ahogy a freonnál, úgy a HFC-gázoknál is, az emberek úgy helyettesítették egyik kémiai anyagot a másikkal, hogy alaposabban elgondolkodtak volna rajta, miért is hűtünk elsősorban.
Kényelem helyett válasszuk az életet
Az otthoni légkondicionáló adta kényelem ugyanis alapvetően nem túlélési stratégia, hanem szimbólum. Ennek mentén válik ketté a társadalom a sztereotípiák alapján: aki civilizált és tehetős, az hűt, aki barbár és szegény, annak marad a hőség. Bármit is mondjunk, bármivel indokoljuk, az igazság az, hogy az otthoni légkondicionálás nagyon alacsony hatékonyságú. Csupán az ott lakó kettő-három-négy ember élvezheti a hűs levegőt. Ráadásul az adott lakóövezet levegőjét sokkal jobban fűti, ha a helyi lakosok bekapcsolják a klímát, így a városok levegője akár 12 fokkal melegebb lehet, mintha az emberek nem használnának légkondit. Kijelenthető tehát, hogy azoknak ténylegesen ártunk, akiknek nincs pénze klímaberendezésre. (Eric Klinenberg szociológus összehasonlításából remekül kirajzolódott, hogy az 1995-ös chicagói hőhullám alatt tizenkétszer annyian haltak meg, mint a negyven évvel korábbi hasonló kánikula idején, köszönhetően annak, hogy mennyit változott a város infrastruktúrája, a társadalmi-gazdasági környezete.)
Sőt, saját magunknak is ártunk a rendszeres klímahasználattal: minél gyakrabban vagyunk légkondicionált környezetben, annál kevésbé képes alkalmazkodni a szervezetünk a meleghez. Ezt a tudomány hőmérséklet-monotóniának nevezi, melynek eredménye az, hogy sokkal inkább érzékennyé válunk a kánikula miatti betegségekre, így például a hőgutára.
A megoldás persze nem az, ha teljesen megszüntetjük a légkondicionálást, ám fontos lenne inkább a közösségi terek hűtésére, a közösség kényelmére koncentrálnunk, nem a saját lakásunk hűtésére és a saját kényelmünkre. Ahogy sok mindenben, úgy a hűsölésben is muszáj lesz átprogramoznunk a gondolkodásmódunkat. Lehet, hogy a légkondicionáló túlélte az ózonkrízist, ám az egyes emberek kényelme nemcsak más embereknek, de a bolygónak is árt. Ideje lenne megbarátkoznunk a kisebb kényelmetlenségek elviselésének gondolatával, mert a túlélésünk múlhat rajta.
Forrás: Time Fotó: Unsplash
