Pszichológushoz járunk, hogy megjavítsuk hibás kapcsolati mintáinkat, edzőterembe, hogy vékonyabbá és izmosabbá formáljuk a testünket, porított superfoodokkal tömjük tele a reggeli zabkásánkat és kutyasétáltatás közben még meghallgatunk egy izgalmas podcastet, hogy ne teljen olyan „haszontalanul” az idő. Első ránézésre valahogy így néz ki a magát tudatosnak gondoló (és a fejlett világ relatív jólétét élvező, minimum középosztálybeli) modern ember ideális élete. Folyamatos önfejlesztés, törekvés, hogy kívül-belül „jobb emberré” váljunk. Míg a jóság alapvetően inkább morális tartalomra utalna, ha most megkérdezik, mit jelent jobb embernek lenni, valószínűleg olyasmikre gondolunk, hogy egészségesebben és tudatosabban élünk, szakítunk időt testünk és szellemünk táplálására, kigyógyítjuk magunkat az összes gyerek- és felnőttkori traumánkból, érdeklődve fogadjuk be a kultúrát és a politikát, esetleg önkénteskedünk valahol, és persze minden körülmények között megadjuk magunknak a nekünk járó me time-ot.
A „jó élet” és a „jó emberség” szabályai univerzálisnak, valahonnan „fentről” meghatározottnak és előírtnak tűnnek, és mint ilyenekre, megkérdőjelezhetetlen igazságokként tekintünk rájuk. A jó élet és jó emberség előírásai elsődlegesen a médiából és kiváltképp a közösségi médiából jutnak el hozzánk: napjainkat kitöltik az influenszerek, akik mutatós kókusztálakban keverik az egészséges smoothie-kat (amiknek nyilvánvalóan elengedhetetlen hozzávalója az őket is támogató, de egyébként tényleg nagyon jó márka superfoodőrleménye), Instagram-aktivisták világosítanak fel a politikailag korrekt nyelvhasználat szabályairól és meghívott szakemberek mesélnek róla, hogy kellene élnünk ahhoz, hogy a mentális egészségünket szolgáljuk. Meditálj, gyakorold a mindfulnesst, jógázz, sétálj nagyokat a szabadban, kövess növényi alapú étrendet, tisztítsd meg a csakráidat, gondolkodj pozitívan, olvass el legalább heti egy könyvet, ne vásárolj fast fashionben, alakítsd ki a bőrtípusodnak megfelelő tizenöt lépéses koreai rutint. Nem megy? Akkor menjél coachhoz, pszichológushoz, spirituális guruhoz, dietetikushoz, arcesztétikai szakértőhöz. A lényeg, hogy soha ne engedd el a görcsös kényszert, hogy fejleszd magad, hogy jobb legyél, mert csak ennek az útnak a végén várhat rád a boldogság.
Ez az út valójában persze a fogyasztás útja. A kívülről ránk aggatott elvárásokat nagyon is jól detektálható piaci érdekek motiválják, hiszen elképesztően nagy (és virágzó) iparágak épülnek ezekre a szorongásokra. Az ő termékeik attól fognak jobban fogyni, ha mi elégedetlenebbek vagyunk magunkkal, vagyis nyilvánvalóan az az érdekük, hogy először megteremtsék azokat a kényszereket és belőlük fakadó szorongásokat, amelyek végül fogyasztásra sarkallnak majd minket. Byung-Chul Han filozófus önoptimalizálásként hivatkozik a folyamatra, amelyben folyamatosan fejlesztjük magunkat, tökéletesen leképezve ezzel a kapitalizmus növekedésigényét. A gépi zsargon nem véletlen és önmagában is beszédes: a kvantifikált én (quantified self) korában az okoseszközök segítségével számokra redukáljuk a létezésünket, mintha mi magunk is programozható gépek lennénk. 120/80-as vérnyomás, 8 óra alvás, heti 1 elolvasott könyv – mindez persze gondosan trackelve a megfelelő applikációkban.
Mindezt a modern világunkban gyakran a pszichológia értelmezési hegemóniája legitimálja. A tudomány, ami azt állítja magáról, hogy képes megmondani (mindenek felett álló érvényességgel) a jó élet szabályait, ma már a mainstream legpraktikusabb eszköze lett, amivel megkérdőjelezhetetlen autoritással oszthatjuk ki az emberiségnek a feladatokat. Ebben az egész őrületben a hatékonyság a boldogság szinonimájává vált, hiszen az az elképzelésünk, hogy csak a – lelki és fizikai – teljesítményünk által érhetjük majd el a végső jutalmat, a boldog életet.
Változás és boldogság
De mi a bajjal ezzel az egésszel? Vegyük például azt, hogy miközben több ezer pszichológiai témájú „self help” könyv állítja magáról, hogy megosztja olvasójával a boldogság titkát, a modern ember láthatóan boldogtalanabb, mint valaha. Kiégés, depresszió, szorongás – a mentális zavarok túlzás nélkül népbetegséggé váltak. Azzal együtt, hogy a pszichológiai és pszichiátriai diagnosztika működése megint vet fel kérdéseket, nem nehéz elfogadnunk a tényt, hogy a modern ember egyszerűen nem érzi jól magát a világban. Ez persze valójában nem meglepő, minden oka megvan rá. A gond az, hogy nem azok a dolgok tesznek boldoggá minket, amikről a világ azt sugallja nekünk, hogy szükségünk van rájuk. Érdemes megnézni néhány kutatást a vágyott „változások” valódi eredményeiről: egy vizsgálatban például arra kérték a kísérleti személyeket, hogy jelöljék ki azt fizetést, amitől már boldognak és elégedettnek éreznék magukat, majd évekkel később, mikor már ténylegesen megkeresték azt az összeget, megint megkérdezték tőlük. Senki sem volt elégedett a saját fizetésével, mindenki úgy érezte, többet kellene keresnie ahhoz, hogy igazán boldog legyen.
Talán még megdöbbentőbb az a kutatás, amiben olyan személyeket vizsgáltak, akik annyira elégedetlenek voltak a saját testükkel, hogy valamilyen plasztikai beavatkozást fontolgattak. Később, amikor elvégeztették a beavatkozást, megnézték a boldogsággal és elégedettséggel kapcsolatos mutatóikat, és azt találták, hogy egyáltalán nem lett jobb a helyzet – sőt, sokaknál még romlottak is ezek az értékek.
Érdemes feltenni a kérdést, hogy ezek a vágyak – a tökéletes test, a jobb karrier, a tökéletesebb élet – valóban a saját vágyaink-e?
Vagy csak annyira internalizáltuk a külső elvárásokat, hogy észre sem vesszük, milyen hamis és tulajdonképpen érték- és érdektelen ideálokat hajszolunk. Lehetséges persze, hogy valóban ilyesmikre vágyunk. Azzal sincs semmi baj. Azt sem kell különösebben magyarázni, hogy az egészséges táplálkozás, a rendszeres mozgás, a meditáció jó hatással van a testi és lelki egészségünkre. Hogy tanulni jó dolog. Hogy a magasabb fizetés egy csomó ajtót megnyit előttünk és a szép karrierrel járó megbecsültség és siker (ha ideiglenesen is) jó érzés. Jó döntés lehet ezek irányába változni, ha nem külső mércéknek próbálunk megfelelni, és ha képesek vagyunk reflektáltan tekinteni ezekre a törekvésekre.
Változni, fejlődni általában jó dolog. A mai világunkban, ahol a mániás önostorozó fejlődés és a „semmit nem kell tennem” attitűddel összemosott önelfogadás és önszeretet között oszcillálunk, ezt néha hajlamosak vagyunk elfelejteni. Az sem megoldás, ha pocsék munkahelyen ragadva, egészségtelen testtel és elviselhetetlen viselkedésünkkel belesüppedünk egy boldogtalan, sivár mocsárba, és közben a kezünket széttárva annyit mondunk, „én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni”.
Görcsösen, külső ideáloknak megfelelve változni viszont nem éri meg. Mert hiába dolgozunk értük akármennyit, hiába fejlődünk és hiába jutunk „egyre feljebb”, valószínűleg sosem érjük el a vágyott boldogságot.
Fotó: Getty Images
Változni ér!
Érdekel még a téma? Minket nagyon! Figyeld a Változni ér! logóval ellátott cikkeket a megújult marieclaire.hu-n a következő hetekben vagy keresd a nyitóoldalon a címkét!