Az alábbi kép életem egyik legboldogabb és egyben legnehezebb pillanatát örökíti meg. 2020 márciusának elején járunk, alig néhány nappal azután, hogy hazaértünk a kórházból egy elég megterhelő szülés után, amiben semmi nem úgy alakult, ahogyan elterveztem. A telefonom memóriája szerint a fotó reggel 7-kor készült, az én memóriám szerint akkor már órák óta ültem csendesen a kiságy melletti fotelben, azon szorongva, hogy vajon jól csinálom-e a szoptatást. Senki nem készített fel igazán arra, ami ezekben az első hetekben várt rám, a kórházban kapott legelső élményeim pedig finoman szólva nem vérteztek fel magabiztossággal: tápszert tukmáló csecsemősök a végső ítéletet jelentő mérlegeikkel, akik azzal fenyegettek, hogy ha nem gyarapodik a babám súlya, nem engednek haza minket, a kórházi szoptatási tanácsadó, aki mindenféle kérdés nélkül ragadta meg a melleimet, hogy aztán aggodalmaskodva mustrálja a „laza szövetállományt”.
Azon a reggelen szinte elviselhetetlen erővel nehezedett rám a felelősség, hogy nekem kell életben tartanom egy nagyjából 3500 grammos, teljesen magatehetetlen lényt, akit – hiába minden megnyugtatónak szánt, valójában persze talán csak még inkább frusztráló elképzelés bizonyos természetfeletti anyai ösztönökről – gyakorlatilag nem is ismertem. Még abban sem voltam biztos, hogy megfelelő mennyiségű és minőségű táplálék jut a gyerekemnek a melleimből, és hogy mindez megfelelő fejlődést garantál-e neki, pedig korábban azt hittem, az ilyesmit az ember, vagy hát legalábbis egy anya biztosan tudja. Aztán a napfény elérte a második emeleti ablakainkat, megvilágítva a kisbabám arcát, amin angyali mosoly terült szét – tudtam, hogy ez még nem nekem szól, hogy csak önkéntelen reflex, nekem mégis a legszebb dolog volt, amit valaha láttam. A bizonytalanság, a boldogság és a hormonok korábban soha nem tapasztalt, émelyítő koktéllá keveredtek bennem, és bár ott volt a karomban a kisbabám, pár méterrel arrébb pedig ott aludt a férjem, végtelenül magányosnak éreztem magam ezekkel az új, furcsa érzésekkel. Az alig néhány óra alvástól tompa agyamat a gyerekemmel kapcsolatos kérdések és félelmek feszítették, miközben a saját szükségleteim annyira háttérbe szorultak, hogy talán akkor sem tudtam volna megfogalmazni, hogy mit szeretnék, ha megkérdezik tőlem. Merthogy ez a kérdés nem igazán hangzott el. Nem azért, mert annyira figyelmetlen vagy érzéketlen emberekkel lettem volna körülvéve – a látogatóim készségesen főztek nekem, kitakarítottak nálam, kedvesen megkérdezték, hogy milyenek az éjszakák, meg hogy megy a szoptatás, de azért főleg a kislányom érdekelte őket. A gyönyörű, édes gyerekem 56 centis alakja kitöltötte a teret, és én összementem mellette, de mindez annyira természetesnek tűnt, hogy kezdetben fel sem tűnt.
Az elmúlt 3 és fél évben azonban rá kellett jönnöm, hogy az anya figyelmen kívül hagyásának jelensége általános tendencia. Miközben a gyerek testi-lelki egészsége, megfelelő fejlődése és kedélyállapota állami és privát szinteken is – legalábbis elvileg – elsődleges prioritás, az anyának mindössze az a funkciója, hogy mindezeket garantálja. Méghozzá egyedül. Az anya feladata a gyerek táplálása, altatása, a fizikai és érzelmi gondoskodás, később a gyerek életének megszervezése, a tanulás, a programok koordinálása. És emellett a háztartás vezetése, a főzés (ideálisan persze egészséges és gyerekbarát ételeket biztosítva), az egész családot érintő érzelmi és kognitív munka, a mindennapi döntéshozatal és – mivel szinte lehetetlen ma Magyarországon egykeresős háztartásként megélni – a munkaerőpiacon való teljesítés. Megkérdezni, hogy kinek milyen volt a napja, felkutatni a legjobb gyerektáborokat, megvenni az új kiscipőt, foglalkozni az idős nagyszülőkkel, megtalálni az időt a párkapcsolat ápolására. És mindehhez jó képet kell vágni, sőt, hálásnak kell lenni – mert hát az anyaság a legnagyobb ajándék egy nő számára.
Amikor azt mondjuk, anya csak egy van, általában arra gondolunk, hogy bizonyos feladatokat csak az anya képes ellátni. Amikor a kisbaba sír, mert az anyját akarja, az nem azért van, mert már az első pillanattól az anyára hárult a gondoskodás szinte minden terhe, hanem az anyák misztikus aurája miatt. Mert anya csak egy van. De helyezzük át a hangsúlyokat ebben az állításban – úgy, hogy ezúttal az anyára fókuszálunk. Mit él át az az ember, akinek nap mint nap egyedül kell viselnie ezeket az embertelen terheket, hogy aztán erőforrásain túlmutató munkáját a társadalom heroikus kötelességtudattá formálja, és intézményi szinten legfeljebb évente egy szál kókadt tulipánnal honorálja? Miközben nem számíthat az egészségügyre, az oktatásra, a szociális ellátórendszerre, és úgy alapvetően nem egy – valóban – családbarát országban kénytelen gyereket nevelni. Az anyának is végesek az erőforrásai. Az anya is lehet kimerült, dühös, csalódott, magányos. Anya csak egy van – szóval vigyázzunk rá sokkal jobban.
Nemrégiben bejárta a világot az egyik első igazán népszerű mamablogger, Heather Armstrong halálának híre. A hírt olvasva megdöbbentő volt szembesülni vele, hogy a közvélemény szerint egy anya még az öngyilkossága kapcsán is inkább bűnös, mint áldozat – milyen anya az, aki ilyet tesz, magára hagyta a gyerekeit, minden anyának nehéz, ez már csak ilyen… – ezek a kártékony gondolatok visszhangoztak a hír alatti kommentfolyamokban. Induló sorozatunkban az édesanyák támogatásával foglalkozó EMMA Egyesülettel együttműködve az anyaság és mentális egészség szerteágazó témakörét járjuk körbe, kitérve az anyák szerhasználati problémáira, a gyereket nevelő hátrányos helyzetű nőkre és a közösségi médiás anyacsoportok árnyoldalaira is. Bízunk benne, hogy kampányunkkal fontos, rengeteg nőt érintő problémáknak adhatunk teret, és abban is reménykedünk, hogy egy kicsit segíthetünk átértelmezni az „anya csak egy van” mögött húzódó elképzeléseket.
Fotó: Getty Images, a szerző sajátja
