Erős kezdés – ez volt a válaszom, amikor a kislányom élete első óvodai napján közölte velem, hogy paradicsomos káposzta volt az ebéd. Aztán gyorsan hozzátette, hogy nem evett belőle, én pedig leplezetlen empátiával és megértéssel fogadtam a hírt: bennem – és talán nem túlzás azt állítani, hogy a nemzet kollektív emlékezetében is – a paradicsomos káposzta hagyta a legsötétebb, lucskos és hányásszagú foltot az összes menzaélményem közül.
A hír azért sem ért meglepetésként, mert az én gyerekem elég válogatós. Lehet azon vitatkozni, hogy (remélhetőleg átmeneti) személyiségvonásról vagy a nevelési módszereink teljes kudarcáról van e-szó, mindenesetre én tiszta lelkiismerettel állíthatom, hogy minden gyerekpszichológiai szempontot figyelembe vettem a közös étkezésektől a szülői példamutatáson át az alternatív étel felkínálásának megtagadásáig. Nem vészes a helyzet, a lányunk alapvetően szeret minden olyasmit, amit a hároméves gyerekek általában szeretnek (úgy is mint: rántott hús, halrudacska, túrógombóc vagy bolognai) és szerencsére megeszik egy tucat egészséges és tápláló ételt is (borsófőzelék, kesudió, zabkása, brokkolileves, zöldségfasírt stb.). Az új dolgokat általában becsülettel megkóstolja, de csak ritkán fordul elő, hogy újabb tételt adhatunk az állandó repertoárhoz, de azok a napok igazi családi győzelemnek számítanak.
Szóval már az ovikezdés előtt elkezdtem finoman puhatolózni, hogy mi az étkeztetési stratégia a választott intézményünkben, reménykedve benne, hogy az elmúlt évek hírhedt gyerektömős esete nem része a módszertannak. Az óvodai álláspont egyébként teljesen szimpatikusnak és vállalhatónak tűnt: minden gyerek elé odakerül a tányér, mindenkit megkérnek rá, hogy legalább kóstolja meg az ételt, de ha nem akarja megenni, akkor nem erőltetik a dolgot. Ezzel a nyugalommal és persze egy csomó negatív előítélettel indultunk neki a közétkeztetésnek, hogy aztán három hét alatt világossá váljon: a helyzet jóval bonyolultabb, mint gondoltuk.
Ami Jamie Olivernek sem sikerült
A brit szakácslegenda, Jamie Oliver nagyjából tíz évvel ezelőtt fejébe vette, hogy forradalmasítja a menzás étkeztetést. A cél világos volt: olcsó, de egészséges, finom és persze gyerekbarát ételeket főzni, lehetőleg rengeteg zöldséggel és gyümölccsel a főszerepben. Aztán hamar kiderült, hogy még ha lehet is botrányosan kevés pénzből szuperegészségesen főzni, a hamburgereken és fish and chipsen nevelkedett gyerekek nagy része nem eszi meg a szokatlan ételeket. Itt máris bejön a képbe, hogy a menzás étkeztetés sikere a közétkeztetés és a szülők sikeres együttműködésén is múlik, de erről majd egy kicsit később.
Én nagyon kíváncsi voltam, hogy mennyivel lett gyerekbarátabb és egészségesebb a menzás kínálat, és rövid, de valószínűleg reprezentatív tesztidőszak alatt azt kellett megállapítanom, hogy a változás kicsit sikerült is, meg nem is. A heti menüt végignézve már vannak olyan klasszikus gyerekkedvencek, mint a csirke nuggets vagy a halrudacska, de persze ugyanúgy ott vannak a régi menzás rémek is (az élen a paradicsomos káposztával).
A kiskorúak közétkeztetését az Emberi Erőforrások Minisztériuma (Emmi) és a Nemzeti Élelmiszerlánc-biztonsági Hivatal (Nébih) szigorú szabályai mentén alakítják. Az Emmi 2017. január 1-jével hatályba lépett rendelete korcsoportonként írja elő a gyerekeknek adható kenőzsiradékok és zöldségfélék mennyiségét vagy a 3 év felettieknek járó „friss tej” zsírtartalmát. Ezenkívül a legtöbb óvoda – így a miénk is – saját intézkedéssel garantálja a megfelelő vitaminbevitelt azzal, hogy a szülőknek felváltva kell napi 2-3 kiló friss gyümölcsöt vinniük az óvodásoknak.
A gyakorlat azt mutatja, hogy vannak pozitív törekvések, a köretek közé például a rizs és a krumpli mellé bekerült a bulgur is, és arra is ügyelnek, hogy majdnem mindig legyen valamennyi zöldség a tányéron. A gond az, hogy a személyes tapasztalataim alapján a paradicsomos káposztánál és a főtt céklánál szimpatikusabb módon is fel lehet kínálni a gyerekeknek a zöldséget – például egy nagyon gazdag, jóízű krémleves vagy egy finom és ropogós zöldségfasírt formájában. A gond az, hogy ezeket valamivel időigényesebb előállítani, ráadásul a „reformkonyha” megismerése és kitanulása is plusz energiabefektetést igényelne. Ilyesmire pedig az ilyen rendszerekben többnyire nincs pénz. Az is egyszerű és ezzel együtt nem túl sok cselekvési teret hagyó igazság, hogy kevés pénzből, ha nem is lehetetlen, de nagyon-nagyon nehéz finom és egészséges ételeket főzni. Szuper lenne quinoafalatokkal és mogyoróvajas banánpalacsintával kínálni a gyerekeket, de ezekhez sok drága alapanyag kell. Arról nem is beszélve, hogy egyáltalán nem ezek a fogások jelentik a magyar gyerekek hétköznapi realitását.
Nem csak az ételen múlik
Kutatások szerint már magzati korban alakul a gyerekek ízlése az anyai táplálkozás által – ezért is érdemes minél változatosabban étkezni. Ahogyan azt is kimutatták, hogy az anya magas vércukorszintje a magzatra is hatással van, és már az is látszik, hogy az anya táplálkozása hajlamosíthatja a gyereket a későbbi elhízásra. A gyerekek táplálkozását tehát már a születésük előtt szülői döntések sokasága formálja, ez pedig később csak még hatványozottabban igaz: a szoptatás vagy tápszerezés dilemmája és hossza, majd a hozzátáplálással kezdve a családi receptek tárháza alakítja a gyerekek ízpreferenciáit és táplálkozási szokásait. Könnyű lenne persze annyival elintézni a dolgot, hogy az egészségesen táplálkozó szülők példamutató étkezése a gyerekeknél is megoldja a dolgot, de akinek van gyereke, tudja, hogy ez – bármennyire fontos is legyen – sajnos nem ilyen egyszerű. Az viszont biztos, hogy az otthonról hozott szokások nagyban befolyásolják azt, hogy a gyerekek mit esznek meg a menzán, és ez nem csak a negatív értelemben igaz – személyes tapasztalataim alapján:
a kevés hús fogyasztására építő reformkonyhán nevelkedett gyerekek épp annyira értetlenül állnak az olajos pörköltszaftos hús előtt, mint azok, akik chipseken és csokikon nevelkedtek.
Az elsődleges szocializációt jelentő családon túl a másodlagos szocializációs közegeknek is fontos szerepük van abban, hogy a gyerekek táplálkozási szokásait formálják, épp ezért már óvodában fontos lenne a közétkeztetés minősége. Báti Anikó Menzareformok és szabályozások lehetőségei ma Magyarországon című tanulmányában leszögezi, mivel a gyerekek „idejük jelentős részét az óvodában, iskolában töltik, és a napi energiabevitelük 35–65%- át itt fogyasztják el, így a köznevelési intézmények kiemelt jelentőséggel bírnak az egészséges táplálkozás feltételeinek biztosításában és az egészséges életmód kialakításában.” Szerinte a legtöbb probléma a menzák történetének múltjában gyökerezik, és leginkább abból fakad, hogy az óvodai, iskolai gyermekétkeztetésre szánt anyagi keret mindig is nagyon alacsony volt: épp ezért a magas szénhidráttartalmú, de olcsó burgonyás, tésztás ételek és kenyéralapú tízóraik és uzsonnák kerültek a középpontba, miközben a menüben kevés friss zöldség, gyümölcs és fehér hús kapott helyet. „A receptek köre nagyon hosszú ideig nem változott. Külön szakácskönyv jelent meg a menzai fogásokhoz, olcsó alapanyagok felhasználásával. Átfogó szabályozás hiányában ez is mintaadó volt, akaratlanul is a keretek kijelölésének eszközévé vált, bár gyakorlati célja nem ez lett volna. Emiatt nemcsak ételválaszték, de azok íze is többnyire egyforma volt mindenütt. A fogyasztók körében rögzült ez a menzai kínálat, ízvilág. Egyes fogások, mint például a paradicsomleves vagy a krumplis tészta és a rizses hús, kimondottan menzai fogásként élnek a köztudatban máig. Ezek az ételsorok összetételükben alig tértek el a legszegényebb társadalmi rétegek élelmiszer-fogyasztási gyakorlatától.”
A rendszerváltást követően a gyerekek közétkeztetése az államtól az önkormányzatokhoz került, amelynek köszönhetően elég nagy különbségek alakultak ki településenként, vagy a fővárosban akár kerületenként is. Az önkormányzatok vagy saját fenntartású konyhákon főztek, vagy magánvállalkozásokkal kötöttek szerződéseket a gyerekek menüjére, de a menza ezután sem vált vonzóbbá a gyerekek körében. Báti azt írja, „egész Európában az iskolai menzák táplálkozási normái képezik az alapot az iskolás gyermekek táplálkozásának pozitív formálásához. Ez azonban csak akkor lehet sikeres, ha a tanulók szívesen választják ezeket az ételeket; ezt a szempontot eddig nagy mértékben elhanyagolták az iskolai menzák szervezése, megújítása során. Éppen ezért a gyermekeket és a szülőket is be kellene vonni folyamatba, egészen a szolgáltatások tervezésének kezdetétől.”
Báti kutatása arra is rámutat, hogy nem a tányérra kerülő étel az egyetlen szempont – a körülmények is sokat számítanak. Míg például az európai gyakorlatban a gyerekek átlagosan 35-75 percet kapnak az ebéd elfogyasztására, Magyarországon mindössze 20-30 perc áll rendelkezésükre.
A kutató pozitív példaként a svéd rendszert emeli ki, ahol az iskolák saját szakácsnőkkel dolgoznak, akik a tanárokkal együttműködve állítják össze a helyi, és egyre inkább bio alapanyagokból építkező menüt. A siker mégsem ezeken a jól hangzó húzásokon múlik, hanem azon, hogy a rendszer a gyerekeket nem kizárólag fogyasztónak tekinti, de a tananyag részeként a főzésről is tanítják őket. Mindehhez persze nemcsak a közétkeztetést kellene megreformálni, de a családokat is edukálni kellene.
Fotó: Getty Images