Közel éjfélt üt az óra, mikor Larnacában leszáll a gépünk. Elcsigázva várunk a transzferre, mert háromórás késéssel érkeztünk Ciprusra. És míg egyik lábunkról a másikra állunk, derekunkra kötjük a pulóvereinket, helyezgetjük a gurulós bőröndjeinket, tudat alatt jó érzés tölt el minket már az első percekben is. Valahonnan virágillat száll, a levegő tiszta és balzsamos. A mi autónk másik irányba indul, mint az itt várakozók legtöbbjének. Sötétben utazunk egy szűk órán át, a sofőr a szokásos udvariassági beszélgetésen túl a rádiót tekergeti. A legújabb popslágereket választja. Kis falvakon át haladunk, feltűnően sima, újszerű autóutakon, amelyeket csak a fehér hold világít meg. Mellettünk síkságok terülnek el, ritkán, magukban álló feketefenyőkkel, magyaltölgyekkel és terméskő falakkal határolt házakkal. Az út szélén karcsú cédrusok sziluettjei nyújtózkodnak a sötétkék égbolt felé, és engem most csak egy dolog érdekel igazán: merre van a tenger? Mindenhol béke és nyugalom.
A kettészelt valóság
Nem volt ez mindig így. 1974 nyarán a görög ciprióták egy puccsal próbálták egyesíteni Ciprust Görögországgal, amire válaszként a törökök katonákat mozgósítottak a szigetre, és elkezdték az északi rész megszállását. Az ott lakó közel kétszázezer görögnek menekülnie kellett, délen telepedtek le, a déli régiók török lakossága pedig északra vándorolt. Az északi rész kikiáltotta függetlenségét, egy bábállamot hoztak létre, az Észak-ciprusi Török Köztársaságot. Nincs még egy sziget és még egy város a világon, amelyet egy demarkációs vonallal szel ketté (zöld vonal, az ENSZ-csapatok által felügyelt övezet – szerk.), a 2500 éves múltú főváros, törökül Lefkosa, görögül Lefkosia (Nicosiának a britek nevezték el) ilyenformán kuriózum, és sok idelátogató számára látványosság is. Főleg a bástyákkal erősített falai, török oldalon az oszmán, görög oldalon a velencei építészeti hatásai, na meg a senki földjének számító pufferzónája miatt.
Fél órája autózunk, amikor a sofőr hátraszól, hogy készítsük elő az útleveleinket. A határon egy fiatal görög katona ellenőrzi az okmányokat, fejét oldalra biccentve betekint az autóba, mindegyikünk arcán megállítja a tekintetét egy pillanatra, majd elköszön. Az Észak-ciprusi Török Köztársaságban vagyunk.
A katolikus templomtól a minaretig
A táj nem változik, de az épületek, a nyelv, a pénznem és a vallás igen. A kék-fehér színű házakat egyszínűek, a félgömb alakú ortodox kupolákat és rajtuk a kereszteket hegyes kis tornyok, a minaretek váltják. Aki volt már iszlám országban, tudja, hogy nemcsak a kinézetük, hanem a „hangjuk” is különbözik az európai katolikus templomokétól. Van, aki szereti a müezzint, van, aki sosem barátkozik meg vele, egy biztos, az európai embernek mindig különleges élményt jelent, amikor a semmiből egyszer csak megszólal ez a nyújtott, monoton, imára hívó ének. A városok minden pontján hallani, ahogy a szélben keveredik több ezer évnyi múlt és a jelen.
Hogy mikor lesz rendezett a sziget politikai viszonya, az továbbra is kérdés, mindenesetre az utóbbi években mindkét fél stabilitásra és békére törekszik. Az új generáció angolul beszélget egymással, és talán jobban vágyik az egységre, mint a szüleiké. Amikor az ember találkozik egy görög és török ciprióta népzenei duóval, jól hallatszik, hogy egy sziget, egy föld a hazájuk, egy tengerhez és egy égbolthoz énekelnek. Ciprus török része kilencvenkilenc százalékban szunnita iszlám vallású, anyanyelvük török, bár sokan beszélnek angolul is. Az iszlám befolyás mégsem szembetűnő annyira, mint az ázsiai kontinens török városaiban.
A jövő szigete?
A sziget görög oldala fejlettebb infrastruktúrája, gyönyörű ókori városai, a britek befolyása és az Európai Unióhoz való csatlakozása miatt évtizedek óta népszerű turisztikai központ. Ezzel szemben az északkeleti török részt a háború óta szinte csak a saját népe értékelte, a máig tisztázatlan politikai helyzet miatt csendben szunnyadtak falvai és érintetlen természete. Ám az utóbbi tizenöt évben fellendülés vette kezdetét, és elképesztő erőkkel indult meg a turisztikai fejlesztések sora. A keleti és északi rész népszerű tengerparti városaiban gomba módjára nőnek ki az ötcsillagos hotelek, több ezer lakásos luxusapartman-rezidenciák. Úgy tűnik, a jövő szigetét építik a török vállalkozók. A szárazföldi és tengeri kereskedelem évezredes urai értik és szeretik a minőséget, tudják, mi kell a módos európaiaknak. A minimalista stílusú apartmanok között játszóterek, medencék, wellnessrészlegek, boltok, plázák, bárok, éttermek, kaszinók, sportközpontok és az azokat körülvevő biokertek és olajfaligetek élhető egyveleget biztosítanak az európaiak számára, nem utolsósorban pedig megélhetést a helyieknek. Az itt ingatlanbefektetést vagy új életet kereső britek, svédek, hollandok, németek és az orosz–ukrán háború miatt ide menekült ukránok nagy része már belakta ezeket az új városrészeket. Az apartmanokhoz szállodai kényelem jár: a lakók reggelenként úszhatnak egyet a feszített víztükrű medencében, majd biciklivel a pékségbe tekerve megszokott európai péksüteményeket vásárolhatnak. A tengerpart hajnalban tele van futókkal vagy jógázókkal, a homokos rész mögötti füves területen pedig kültéri fitneszpark áll az edzeni vágyók rendelkezésére. A legjobb török és európai orvosok várják az idelátogató vendégeket szépészeti és fogászati kezelésekre, plasztikai sebészeti beavatkozásokra, hajbeültetésekre.
Észak-Ciprus nemhogy felébredt, de küszöbén áll annak, hogy a Földközi-tenger legfelkapottabb szigetrésze legyen
Gasztronómia, amelyre évezredek hatottak
A görög és a török nép sorsa, történelme sokszor egybefonódott, amelynek hatásai mind zenében, mind a hagyományokban vagy éppen a gasztronómiában is tetten érhetők. A törökök is szívesen veszik alapanyagul az olajbogyót, a kecskesajtot, a lencsét, a babot, a padlizsánt, a bárányhúst, azonban rájuk erőteljesebben hatottak a közel-keleti, örmény, libanoni hozzávalók, a Földközi-tenger fűszerei. A főétkezés előtt mezét, vagyis kis adag előételeket, ízletes csemegéket szolgálnak fel – ez lehet halas, húsos vagy vegetáriánus. Élénk rózsaszín taramosalatát, szezámmagalapú tahinosalatát, tzatzikit, joghurtot, hummuszt, friss pitát és édes naranccsal, citrommal meglocsolt, olajokkal leöntött salátákat tesznek az asztalra. Érdemes a tenger gyümölcseit vagy a sügért is megkóstolni, kipróbálni a sós halloumit, a nyárson, faszénparázson sült „ciprusi barbecue-t”, a szuvlákit és a szőlőlevélbe tekert darálthúst, a dolmát is.
Ezen a részen az Efes a Dreher, és a török fekete a kapucsínó. A desszerteket sem ússzuk meg, a pincérek maguktól hozzák az apró gyönyörűségeket, a kandírozott zöld diót, birsalmát, dinnyehéjat és cseresznyét. A legérdekesebb talán a cukros kolbásznak tűnő soutzoukos, amelynek alapjai madzagra fűzött mandulák, ezeket mártogatják liszt, szőlőlé, rózsavíz és fahéj keverékébe. Kis karikákra vágva tálalják, és elég belőle pár darab is, hogy az édesség iránti vágyunk csituljon.
Városok, amelyeket látni kell
Girne (görögül Kerínia)
Kulturális központ, történelmi kikötőváros, innen északra található a sziget egyik legszebb vára, a Szent Hilárión. Egykor bizánci megfigyelőtoronyként működött, ma már főleg arról híres, hogy Walt Disney ennek alapján rajzolta meg Csipkerózsika kastélyát. Klubok, kaszinók, nyüzsgő éjszakai élet – nem csoda, hogy a britek egyik kedvenc városa. Régebben a görög ciprusiak narancs-, mandarin- és grépfrútültetvényei sorakoztak területein.
Famagusta
Egy középkori fallal körülvett kikötőváros, amelyet egyeteme miatt diákvárosként is ismernek. A gótikus Szent Miklós-katedrálisból átalakított Lala Musztafa pasa mecsete kihagyhatatlan, ahogy sétálni a vár falai között is, inni egy frissen facsart narancslevet, majd elsétálni a pár percre található, a világ top tíz cukrászdája között jegyzett gyönyörű Petekbe is. Sokan meglátogatják a görögök által hátrahagyott, az ENSZ által őrzött „szellemvárost” is.
Salamis
Famagustától negyedórányi autóútra fekszik ez a bronzkorban alapított csodálatos település, amelyet a rómaiak tették naggyá. A romváros az ókori színház romjaival, oszlopokkal és szobormaradványokkal egyike a legkülönlegesebb ciprusi érdekességeknek. Az ókorban a sziget legnagyobb és legjelentősebb kikötővárosa volt.
Iskele
A Karpaz-félszigeten elhelyezkedő, hatalmas tempóval fejlődő tengerparti város Szíria felé néz. Több kilométer hosszú, aranysárga homokos tengerpartját nagyon kedvelik az ide települő európaiak, de gyönyörű, még szinte érintetlen hegyaljai síkságai és a Beşparmak-hegység látványa is vonzóvá teszi. Érdemes felautózni, hogy megmásszuk a bizánci kantarai várat. Mesés a kilátás onnan.
A természet szeretete
A török részt sok ökoturista látogatja, akik a térség növényeit vagy madarait szeretnék megfigyelni. Aki kedveli az időtlenségben hagyott tengerpartokat, az még most menjen, és élvezze a sziget páratlan adottságait. Keresse a homokos és sziklás strandokat és öblöket, motorozzon a hegyi utakon, tavasszal kiránduljon a fennsíkok változatos virágai között. De itt amúgy is mindig illatozik és virít valami, tizenöt olyan növényfaj él a régióban, amely sehol máshol a világon. Nem véletlenül nevezik a szigetet botanikus paradicsomnak: vannak a mediterrán országokból jól ismert, ciklámenszínű murvafürt- és mimózabokrok, vadrózsák és narancsvirágok, ezek illata a legédesebb mind közül. Észak-Ciprus tele van kóbormacskákkal, -kutyákkal, de jól tartják őket a lakosok, sok helyen látni kis karton- vagy tákolmány házakat, amelyek előtt étel és víz várja a hontalan kisállatokat. Salamis környéke híres a nagy méretű gekkókról, a karpazi csücsökben pedig a „vadszamármaffia” uralja az utakat – oda almával, répával tanácsos elindulni, ha tovább is akarunk menni.
Lawrence Durrell brit regényíró, költő, drámaíró és diplomata, az ismert természetbúvár író, Gerald Durrell legidősebb testvére, aki inkább kozmopolitának tartotta magát, mint britnek, az 1957-ben megjelent Bitter Lemons (Keserű citromok) című regényében ír a Cipruson töltött éveiről. Durrellt az angol kormányzat küldte a szigetre, hogy előmozdítsa a törökök és görögök egyesülését. Az azonos című vers az útleírás záródarabjaként jelent meg eredetileg.
Lawrence Durrell: Keserű citromok
(Babiczky Tibor fordítása)
A szigeten, hol a keserű citrom
Érik, és a hold lázhideg arca
A gyümölcsök gömbjén átparázslik,
És a léptek alatt a kiszáradt pázsit
Az emlékek testébe szúr, s kényszerít
Mérlegre tenni újra sok rég halott szokást,
Jobb választani minden másról a hallgatást,
Szépség, sötétség és vadság hajtja
A vén cápákat, melyek őrzik még
A szendergés emlékezetét
És a Görög-tenger göndör fejét, a szélcsendeket
Őrizd magadban, mint el nem sírt könnyeket,
Őrizd magadban, mint el nem sírt könnyeket.
Elif Shafak: Az eltűnt fák szigete
Egy másik könyvet is érdemes elolvasni, ha érdeklődünk Ciprus iránt. Egy nicosiai muszlim török nő és egy keresztény görög férfi szerelméből született, londoni lány útkereséséről szól a történet, amelynek egyik mesélője egy fügefa. Shafak több regényének is a bevándorlók és a száműzöttek generációi állnak a fókuszában, szereplőinek sorsával bizonyítja, a háborús traumák akkor is öröklődnek, ha nem akarunk róluk beszélni. (Európa Kiadó)
Fotó: Getty Images
