Buddha-tál, macapor, avokádós toast, kesusajt – én lehetnék az utolsó, aki bárkit elítél a felsorolt ételek fogyasztása miatt, hiszen én is keresztülmentem a clean living (tiszta életmód) sok stációján: kókusz- vagy rizstejjel iszom a kávémat, volt quinoamániám, rászoktam a mandulaevésre, pár hónapja pedig már a kristályok segítségét is kérem problémáim megoldásához – karkötők formájában. A legtöbb emberhez hasonlóan én sem gondolkodtam el azon, hogy az állítólagos természethez visszatérő életvitelem vajon mennyiben szolgálja a bolygónk jólétét és jövőjét is. Nem voltam rá kíváncsi, honnan kerülnek a tányéromba a pár éve még teljesen ismeretlen superfoodok, a szinte csettintésre korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló egzotikumok és luxustermékek. Persze hallottam a „gonosz” pálmaolajról, elegendő videó képsora égett a retinámba otthonukat vesztett és markolókkal hadakozó orángutánokról, hogy igyekezzek messzire elkerülni azt. Azt is tudom, hogy a nagyüzemi állattartás mekkora károkat okoz a környezetnek – így ezen a téren – vegetáriánusként épp nem volt tennivalóm.
Az első rést az elégedetten duruzsoló komfortérzetemen a sajtról és egyéb tejtermékekről megjelent horrorisztikus képek és sztorik ütötték: az idilli mozzarellagyártó farmok mellé kidobott, „feleslegesen” megszületett, és ezért leölt borjúk örökre kísérteni fognak, így a sajtfogyasztásomat is drasztikusan visszavettem. Nyugalmam – mint utóbb kiderült – igencsak ideiglenesre sikeredett, egyre-másra ütötték a lyukakat az egyre kopó modern egészségtudatomon a felbukkanó újabb tények. A stresszben, állandó rohanásban megcsömörlött és megbetegedett ember kétségbeesetten keresi azokat az utakat, amelyek visszavezetik őt a vágyott harmóniába – tárgyakba, ételekbe, biztosnak tűnő gurukba fektetjük minden energiánkat és pénzünket. Senki nem ítélhető el ezért – valamiben hinni akarunk, ilyen az emberi természet –, de pont ezért van ok a reményre is: a megfelelő információk birtokában tudunk változtatni, ha akarunk.
Védelmező karkötők
A csuklómon most is lóg három kristálykarkötő – mindet gondos szakértők állították össze nekem egyedileg, csak az én problémáimra. Őszintén bevallom, sosem gondoltam végig, hogy vajon ezek a csodás kövek honnan jöttek, és hogyan kerültek ide. A legtöbb piacon fellelhető kristály és ásvány lelőhelye, forrása szinte visszakövethetetlen, de sajnos szinte biztosak lehetünk abban, hogy nem európai körülmények között, napi nyolc órában dolgozó, felnőtt bányászok hozták őket felszínre. Az egyik legnagyobb lelőhely Madagaszkár – 2017-re, egy év alatt 170 százalékkal nőtt az ásvány exportja. A rózsakvarc, az ametiszt és a turmalin kis családi bányákból kerül a kezünkre, nyakunkba – csak ott a lakosság negyedének sorsa függ attól, divat lesz-e még két-három év múlva is kristályszűrős palackból szürcsölni a vizet. A családi bányákat sáros, aládúcolás nélküli, életveszélyesen mély alagutakként kell elképzelni, ahova sokszor csak gyerekek férnek be – évente több száz ember hal bele a járatok beomlásába. A sziklák maguk nagyon élesek, felhasításukkal pedig apró porszemcsék kerülnek, majd ülnek meg a légzőszervrendszerben, néhol átszakítva a tüdőt. Az ásványok 50-60 kilós szikladarab formájában kerülnek a felszínre, amelyeket gyalog kell 4-5 km-re elszállítani – egyetlen darabért pedig összesen 1 dollárt kapnak fizetségül. Kongó ásványra (is) szakosodott bányáira kisebb katonai diktatúrák épültek, ahol 7-8 éves gyerekek keresik a kristályokat, a Mianmarból származó zöld jádét pedig a New York Times a „véres gyémánthoz” hasonlította. A jádebiznisz ugyanis etnikai és környezeti kizsákmányoláshoz vezetett, a szörnyű körülmények között dolgozó bányászok között pedig tombol a HIV-fertőzés és a heroinfogyasztás.
Utazik a superfood
A superfood-láz pár éve kezdett dübörögni, a szuperélelmiszerek listája pedig rejtélyes módon folyamatosan bővül – a többnyire egzotikus helyről származó alapanyagok csodaszámba menő gyógyulást, visszatérő energiaszintet, megtalált nőiséget ígérnek. Hirtelen jött népszerűségük viszont egyoldalúan túlzó termelésre ösztönzi a helyieket, amelyek hatalmas károkat okoznak a helyi és a tágabban vett ökoszisztémában is. Arról nem is beszélve, hogy sokszor a világ másik felére szállítják őket – egyes adatok szerint évente 817 millió tonna ételt szállítanak körbe a bolygón. Ennek eredményeképpen egy superfoodokon alapuló diéta négyszer több energiát használ el, és négyszer több károsanyag-kibocsátást eredményez, mint egy helyi élelmiszereken alapuló.
A quinoa a boliviai Andokban élők természetes, olcsó táplálékforrása volt évezredek óta a krumpli mellett. Az inkák minden gabona anyjának nevezték. A quinoa iránti igény megnövekedése pár év alatt oda vezetett, hogy az ára a triplájára emelkedett, így bár a helyiek emiatt több pénzhez jutnak, mégsem tudják megvenni a nemzeti eledelüket. Helyette import búzalisztet, kólát és egyéb készételeket fogyasztanak, amelyek hosszú távon népegészségügyi problémákhoz fognak vezetni. Az utóbbi hat évben Bolívia és Peru mindent alárendel a quinoa-termelésnek – kimerítve ezzel a termőterületeiket, a megnövekedett vízfogyasztásról nem is beszélve.
Biztos kell nekünk? A kávéról ökoperspektívában
Ezzel indítjuk a napot, ezt isszuk az ebéd utáni kajakóma ellen, majd délután a holtponton is ez lendít át bennünket. De nem biztos, hogy sokáig, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a kávé kihalófélben van, ráadásul a karbonlábnyomunkat is jelentősen megdobja.A szója már régi csillag a vegán életmód zászlaján, bár ma már az egészségre és a nők hormonális rendszerére gyakorolt káros hatásait is ismerjük. Ettől még számtalan késztermék fontos, közkedvelt és olcsó alapanyaga, fő exportőre pedig Brazília. 2000 és 2005 között több mint 50 ezer négyzetmérföldnyi esőerdőterületet áldoztak fel a szójatermesztés oltárán, így mára elérték az évi 85 millió tonnányi éves exportmennyiséget. Azon a nyilvánvaló tényen túl, hogy folyamatosan területeket vesznek el az Amazonasból, a mérgező gombaölők, fertőtlenítők és gyomírtószerek az erdőt is pusztítják, szennyezik a folyókat, tizedelik az ott élő állatokat és sok születési rendellenességet is ezekre lehet visszavezetni.
Az avokádó – az egészséges élet, a clean eating jelképe – is hamarosan kiérdemli a véres jelzőt… A mexikói farmerek illegálisan pusztítják a helyi fenyőerdőket a megnövekedett igények miatt, bevándorlókat dolgoztatnak éhbérért, és a termesztés itt is szennyezi a helyi élővilágot és vizeket.
A kesudió testvéréhez, a mandulához hasonlóan telhetetlen igényeket kell, hogy kielégítsen. India és Vietnám adja a világ kesudiójának nagy hányadát, az ottani farmokon dolgozók égési sérüléseket szereznek míg hozzájutnak a dióhoz, a termesztéshez szükséges vízmennyiség pedig aránytalan a hozamhoz képest.
Még nyomokban sem…
A vegán bőr – csakhogy kilépjünk a superfoodok vonzáskörzetéből – szintén számtalan vitára adhat alapot. A műbőr már évtizedek óta létező fogalom és anyag, a vegán kifejezés ennek egy pár éve kikozmetikázott elnevezése – a luxus- és highfashion-érzet nevében. A vegán bőr alapvetően PVC- és poliuretán-bázisú műanyag termék, még kevés a kizárólag növényi hulladékból (kókusz, ananász, gomba vagy alma) készült változat. A petróleumalapú műanyag alapvetően mérgező, a fenntarthatóság alapkövetelményeinek még nyomokban sem felel meg. Sok vizsgálat folyt és folyik arról, hogy ezzel együtt a valódi vagy a vegán bőr előállításának ökológiai lábnyoma nagyobb-e – ennek eldöntése azonban messzebbre nyúló etikai dilemmákat is felvet.
A sort még hosszan folytathatnám, de azt hiszem, ennyit is nehéz így elsőre megemészteni. Rögtön kérdezhetnénk, mi akkor a megoldás? A fenntarthatóságban nincsenek fekete-fehér, egyértelmű válaszok, inkább jobb és kevésbé rossz megoldások közül választhatunk. Sok éve vagyok az önsegítés, önépítés rögös útján, és szép lassan rájöttem, hogy a belső munka a legfontosabb, ne a tárgyaktól várjunk megoldást a problémáinkra. És ha mi jobban vagyunk, harmóniába kerülünk önmagunkkal, kicsit lejjebb adunk a sok évtizedes, túlzó fogyasztói szokásainkból, már sokat teszünk a környezetünkért. Mert nem hiszem, hogy kevesebb tápanyag és vitamin lenne egy helyi, mosolygós piros almában, mint egy messzi-messzi, távoli helyen termesztett ananászban. A bőséget, jólétet pedig ne vegyük természetesnek!
Fotó: Unsplash
