„Ideje lenne kimennünk” – mondtam magamnak, miközben a kedvenc sorozatomat néztem. „Igen, kellene, de iszonyat lusta vagyok ma” – jött a válasz magamtól szinte azonnal, még mindig ugyanabban a testhelyzetben. „Gyerünk, muszáj mozognunk, nem ülhetünk itt egész nap” – győzködtem a jobbik énem. „Szerintem meg igen, ezt csináltuk tegnap és tegnapelőtt is” – vágott vissza a rosszabbik. „Pontosan, ezért megyünk ki. Gyerünk!” – kiáltottam magamban magamra. „Te jó ég, rendben, ha muszáj!” – egyeztem bele. Akár csak a gondolatainkban zajlik le a párbeszéd, akár hangosan kimondjuk, nagyon sok embernél játszódnak le hasonló diskurzusok szinte minden nap, mióta a koronavírus-járvány kitört, és minden megváltozott. De kell aggódnunk, ha mostanában többet beszélünk magunkban, mint korábban?
„Nem feltétlenül” – mondta Paloma Mari-Beffa, a Bangor Egyetem pszichológus óraadó tanára. A szakember szerint mindannyian beszélünk magunkhoz időnként, csak nem feltétlenül hangosan. „Tulajdonképpen folyamatosan. És a folyamatos alatt azt értem, hogy még álmunkban is” – folytatta Mari-Beffa.
Az agy mindig aktív
„Mivel az agyunk folyamatosan dolgozik, egyfolytában képeket és szavakat generál” – mondta a pszichológus. De ha szinte szünet nélkül beszélgetésben vagyunk magunkkal, miért nem mondjuk hangosan mindannyian? A választ az agy két féltekéje rejti: az egyik kaotikus és véletlenszerű, a másik rendezett és szervezett. „Amikor hangosan beszélünk magunkkal, az nem véletlen. Épp rendszerezzük, irányításunk alá vonjuk és alakítjuk a tapasztalatokat, gondolatokat, élményeket, döntéseket. Amikor az embert extrém stressz éri, vagy valamilyen mentális betegségtől szenved, előfordulhat, hogy mindkét agyfélteke hálózata egyszerre aktív” – magyarázta a pszichológus. Ez a magyarázat az olyan betegségek tüneteire, mint a Tourette-szindróma vagy a skizofrénia egyes típusai, amikor a tudatalatti káoszán próbál úrrá lenni a sokkal jól szervezettebb tudat.
Rengeteg előnye van, ha magunkban beszélünk
2012-ben Mari-Beffa egy kutatást végzett, melyben arra kérte a résztvevőket, hogy olvassanak el egy sor utasítást magukban vagy hangosan. Az a csoport, melynek tagjai hangosan olvasták el a feladatokat, jobban koncentráltak, és hatékonyabban oldották meg később a feladatokat, melyeket kaptak az elolvasott instrukciók alapján. Egy másik tanulmányból, melyet a Michigani Egyetem tudósai végeztek, az derült ki, hogy ha valaki magában beszél, növeli az önbecsülést, javítja az önbizalmat és segít megoldani a nehéz feladatokat. A 2014-es kutatás külön kiemelte, hogy azok, akik saját magukról második vagy harmadik személyben beszéltek magukkal, sokkal jobban tudták irányítani gondolataikat, mint azok, akik első személyben.
Bár valószínűleg megkönnyebbülten sóhajt fel mindenki, akit már kezdtek aggasztani a saját magukkal folytatott diskurzusok, ám ha jobban megfigyeljük, észrevehetjük, hogy ezek a kutatások inkább azokra a rövid bátorításokra, noszogatásokra vonatkoznak, melyre a járvány előtt korlátozódott a magunkban beszélés, nem a hosszas, érveket és ellenérveket felvonultató dialógusokra.
Elvesztett gyermeki képességek
A 23 éves mérnökhallgató, aki azt kérte, nevezzük Juditnak, a járvány kitörése után kezdett magában beszélni. A lezárások előtt rengeteget találkozott kávézókban az egyetemi barátaival, dolgozott, most pedig az ideje nagy részét egyedül tölti. Azt mondta, a maszk segít. Azon ritka alkalmakkor, amikor nem online rendel, hanem le kell ugrania valamiért a boltba, beszélhet magával anélkül, hogy bárki látná, hogy mozog a szája. Judit szorongástól szenved, és úgy érzi, ha magában beszél, segít lelassítani a gondolatainak folyamatosan robogó vonatát, ahogy ő fogalmazott. „Segít feldolgozni, amit kell. Ha olvasok valamit, nagyon jó, ha hangosan elismétlem az idézett részt” – mondta a fiatal nő.
„A nagy kérdés ilyenkor mindig az, van-e valaki a másik oldalon, amikor vitatkozunk, van-e lakótársunk, partnerünk? – tette fel a kérdést dr. Carla Manly klinikai szakpszichológus. – A válasz általában az, hogy nincs, egyedül élek.”
A pszichológus szerint ez az oka mindennek. „Mert mindannyian akarunk valakit, akivel beszélgethetünk” – mondta Manly. Ha az időnk nagy részét otthon töltjük a munkánkkal, nagy valószínűséggel azért beszélünk magunkban, mert hiányzik egy másik nézőpont, valaki, aki más megvilágításban látja az ötleteinket.
„Gondoljunk csak a gyerekekre, milyen jót beszélgetnek a markolójukkal vagy a babájukkal, és ezt játéknak hívjuk. Ezt a képességet valahogy elveszítjük, mire felnövünk. De nem hiszem, hogy ennek szükségszerűen így kell történnie – mondta a pszichológus. Lehet probléma, ha magunkban beszélünk, ha olyan gyakori, hogy zavar másokat, akikkel élük. – Ám ettől eltekintve ez inkább attól függ, mit mondunk magunknak. Megfelel a szituációnak? Gátolja a munkahelyi vagy otthoni kapcsolatainkat? Mi kontrolláljuk? Van értelme annak, amit mondunk? – tette hozzá a szakember, aki szintén beszél magában néha, ám főleg a kutyájával szokott diskurálni. –Egyszer az egyik szomszédom megkérdezte, tényleg azt gondolom-e, hogy a kutyám ért engem. Azt válaszoltam, dehogy, pontosan tudom, mit teszek.”
Úgy tűnik tehát, hogy több értelme van annak, ha magunkban beszélünk, mint gondoltuk volna, és ha lenne kéznél mindig valaki, vele vitatnánk meg, amit ennek híján magunkkal vagyunk kénytelenek.
Forrás: The Guardian Fotó: Unsplash
