A legtöbb ember számára az ölelés a szeretet átadásának és fogadásának örömteli pillanata. Számomra az ölelés vagy az érintés nem mindig jelentette a bizalmat, a szeretetet, az odafigyelést vagy a gondoskodást.
Persze az ölelés jelen volt az én életemben is, csak valahogy mindig elnyomták őket a félelmet kiváltó mozdulatok. Az egyik leggyengédebb ölelést a nagypapámtól kaptam, amikor egyik reggel a tanítás előtt beszaladtam a nagyszüleimhez, mert otthon hagytam az uzsonnámat. A nagypapa, aki nem volt valami házias ember, levágott egy vastag szelet kenyeret, megkente vajjal, mézzel, kettévágta, becsomagolta, majd gyengéden megfogta az arcomat, és megölelt. Neki is mintha új lett volna ez a helyzet, de mindketten értékes pillanatnak tartottuk. Emlékszem a kezére, a tenyerére, ahogy belefért az egész arcom a simításba. De emlékszem egy másik tenyérre is, ami ha emelkedett, a gyomrom összerándult, a félelem felerősödött, majd jött a fájdalom. Az érintés attól a másik embertől egyet jelentett az erőszakkal, így kerültem azt. Gyerek voltam és zavarodott. Minden agresszív érintést, idővel egy „kötelező” békülés követett. Ilyenkor vélhetőleg dolgozott benne a bűntudat, és az „ugye nem haragszol, s belátod, hogy ez neked járt” felkiáltással meg kellett ölelni „szeretettel”. Gyerekként a teljes zavarodottság volt ebben jelen, és csak erősítette az elképzelést, hogy „teljesen rendben van, ha néha bántjuk, akit szeretünk”.
Ezt egyébként némileg alátámasztja Suzanne Degges-White, a Northern Illinois Egyetem professzorának elmélete is, amelyről néhány éve írtunk. A szakértő szerint „az a tendencia, mely szerint élvezzük-e hasonló fizikai érintkezéssel járó szituációkat, legyen szó ölelésről vagy egy hátlapogatásról, kart karba fűzésről egy baráttal, az mind-mind a korai gyermekkori tapasztalataink eredménye.״
Felnőttként viszont pontosan tudom, hogy nem bántjuk azt, akit szeretünk. Nem játsszuk el a másik bizalmát olyan intim helyzetben, mint az érintés, amely a bizalom, a szeretet, az elfogadás és még ezernyi olyan mozzanatát jelenti az életünknek, amelyek úgy kellenek a hétköznapokhoz, mint az oxigén.
Sokáig nem tudtam újra bizalmat adni az embereknek. Sem rokonnak, sem barátnak, sem társnak. Ha közeledett egy kéz, finomat eltoltam. Ha búcsúzásnál ölelkezni kellett volna, én magam mellett tartottam a karomat, és közben levert a víz, amíg a másik szorított.
Mert az ölelés felelősség is, számomra azt jelenti, hogy beengedlek az életembe, számíthatsz rám, szeretettel fordulok feléd. Ha pedig ezt kihasználva fájdalmat okoznak nekünk, vagy éppen mi okozunk fájdalmat a másiknak, akkor visszatérhetünk életünk kezdő fejezetéhez, ahol csak úgy záporoztak a sebek.
Egy 2008-as kutatásban a tudósok azt állították, hogy az érintés és a vigasztaló ölelés által, egymásnak nyújtott támogatás csökkentheti a stresszt. Nekem majdnem 40 év kellett ahhoz, hogy megtanuljam, sokkal nagyobb fájdalom és üresség nem megengedni az ölelést, mint gyógyítani egy esetleges sebet. Hinni kell abban, hogy jól ismerem az embereket, akik nem fognak bántani. Egyszerűen átengedtem ezt Istennek, és túlagyalások helyett, elkezdtem „visszaölelni” megszorítani, kimondatlanul belerakni a szeretetemet az ölelésbe. Tudod mit kaptam cserébe? Családot.
Fotó: Getty Images
