„Nézz ki az ablakon, na ki van itt? – jött az üzenet a telefonomra. – Csak erre jártam, és gondoltam, beköszönök.” Este tíz óra volt, és épp egy másik városból érkezett barátaimmal vacsoráztam. Kinéztem, és megláttam őt az utcai lámpák fényében. A szívem majd’ megállt. Paranoid, de tudtam, hogy nem csak erre járt. Bájologni akart a barátaimmal, számot cserélni velük, és még mélyebbre fúrni magát az életembe.
A mi barátságunkban nem volt egyensúly: az én konfliktuskerülő és az ő manipulatív személyisége alkotta. Hat éve ismertem, és legalább két éve próbáltam megszabadulni tőle.
Akkor találkoztunk, amikor a férjem barátjával randizgatott. Gyönyörű, intelligens, vicces, gyorsan kiderült, hogy sok közös érdeklődési körünk van. Amikor szakítottak, nem volt kérdés, hogy mi azért barátok maradunk.
Az élete tökéletesnek tűnt: a szülei gazdagságát ingatlanok és egy befektetési alap jelentette, a reklámiparban dolgozott, emiatt sokat utazott. Mindig bőkezű ajándékokat hozott, ám ennek a nagylelkűségnek ára volt.
Először csak apróságnak tűnt. Folyamatosan bejelentkezett, terveket szőtt, soha nem fogadta el válaszként a „nem”-et. Elérte, hogy próbáljak megfelelni az elvárásainak, bármit csinálok. Elkezdett úgy beszélni más barátaimról, mintha ismerné őket, úgy, mintha mély kapcsolat lenne köztük. És ha megemlítettem, hogy hova szeretnék nyaralni menni, meghívásnak vette. Nem vagyok önző természetű, így nagyon nehéz volt őt a helyén kezelnem.
A dolgok akkor vettek furcsa fordulatot, amikor rövid, tépett frizurát vágatott, amilyen az enyém, és elkezdte az én szófordulataimat használni. Az ismerőseim is megjegyezték, milyen hasonlóak vagyunk. Bár udvariasan mosolyogtam, otthon majd’ felrobbantam. A férjem először viccesnek találta, ám hónapokkal később már túl sok lett.
Kerestem azt a helyet az életemben, amit még nem foglalt el, ám ha más barátaimmal találkoztam, mindig ott találtam. Nem szerettem arra kérni a többieket, hogy ne hívják meg, úgy gondoltam, ez gyerekes lenne. Ám egy idő után úgy éreztem, hogy elrabolta az életemet.
2020 augusztusában jutottam el arra a pontra, hogy baráti kirándulást szerveztem, és nem hívtam meg őt. Nagyon stresszes időszakon voltam túl, a lezárások alatt otthonról tanultak a gyerekeim, és segítenem kellett az izoláció alatt az édesanyámnak. Képtelen lettem volna még valakivel foglalkozni, aki ilyen nagy részt akar belőlem.
Út közben a telefonom pittyegett: „Mulassatok jól.” Ignoráltam, ám az út során egy másik közös barátunkat is felhívta, és azt mondta neki, hogy teljesen sokkolta, hogy kirekesztettem őt azok után, amennyit értem tett. Felhívtam, és elmagyaráztam neki, hogy nincs szükségem egy feltételekhez kötött barátságra, bevallottam azt is, hogy úgy éreztem, megfojt. Ekkor védekező álláspontra helyezkedett, és azt mondta, a közös barátunk félreértette.
Ezután egy ideig nem érintkeztünk egymással. Hetekkel később üzenetet írt, mintha mi sem történt volna, azt javasolta, ebédeljünk együtt. Odafelé azt mondtam magamnak, lezárom ezt a barátságot. Ideges voltam, úgy éreztem, mint amikor egy párkapcsolatnak vet véget az ember. Ám azon a napon a legjobb énjét hozta, azt a barátét, akivel az első nap találkoztam. Talán túlreagáltam, mondtam magamnak.
Ugyanaz a kör ismétlődött ezután: egyre több és több időmet akarta magának, én visszatáncoltam, majd újra elaltatott az elbűvölő énjével. A férjem pedig egyre csak lázított: „Csak vess véget ennek!”
Miért nem tudtam? Még ma sem tudok erre válaszolni. Nem vagyok jó a konfliktushelyzetekben. A határok állítása is mindig nagy kihívás volt. Ám végül azon az estén, amikor a semmiből megjelent, rendesen pontot tettem a barátságunk végére. Elmondtam neki, hogy nem tetszik, hogy bejelentés nélkül eljött. „Térre van szükségem – mondtam. – Azt hiszem, te sokkal többet szeretnél ettől a barátságtól, mint én.” Úgy nézett rám, mint akibe a villám csapott bele, és azt mondta, problémáim vannak a kontrollal. Nem vitatkoztam vele: teljesen lesújtott, hogy egy szót sem értett meg abból, amit mondtam.
Elmondtam a többi barátomnak is, hogy elváltak útjaink, és kértem, ezt tartsák észben, amikor programot szerveznek. Megértőek voltak. Valahol mélyen valószínűleg tudták, mi zajlik. Nekik azt mondta, hogy mentális problémáim vannak mostanság. Hallottam, hogy a baráti társaságunkból egy másik nő lett az új legjobb barátja, és hasonló forgatókönyv játszódott le vele is, mint nálam.
Két hónappal a szakításunk után az élet sokkal könnyebbé vált. Nem rezzenek össze, ha a telefonom jelez. Ám van egy olyan gyanúm, hogy nincs még vége teljesen. Bármelyik nap kaphatok egy olyan üzenetet, hogy mikor ebédelünk együtt. Csak ezúttal nem válaszolok.
Forrás: The Telegraph Fotó: Unsplash
