„Most, negyvenévesen, könnyebb vagyok, mint első gimnazista koromban. 7 éves korom óta túlsúlyos voltam egészen fiatal felnőttkoromig. Sokat tanított magamról, hogy kövér gyerekként kellett felnőnöm. De az emberekről is, különösen azokról a félelmekről és előítéletekről, amik szörnyű dolgokat mondatnak velük és szörnyű tettekre sarkallják őket.
Amikor elkezdtem hízni 7 évesen, a szüleim elkezdtek másként bánni velem. Éreztem, hogy aggódnak, ugyanakkor valahol tudtam, hogy nem az egészségem aggasztja őket valójában, hanem mit szólnak hozzá mások, hogy nekik kövér a gyerekük. Kövér gyerekként felnőni folyamatos elutasítással és gúnnyal járt. Voltak gyerekek, akik hangosan és nyilvánosan bántottak, míg mások csendben, de tisztán az értésemre adták, hogy a kövér lánnyal nem akarnak közösködni. Az, ahogy bántak velem, minden egészségügyi kockázatnál nagyobb veszélyt jelentett rám, különösen gyerekként. És az 1990-es években, jóval a testpozitív mozgalom elterjedése előtt, amikor az alacsony zsírtartalmú fogyókúrák voltak az általánosak, a testem morális csődnek tekintették. (Ha már a morális csődnél tartunk, az édesanyám beíratott harmadikos koromban egy egyházi fogyasztócsoportba, ami megtanította, hogy nemcsak a szüleim és a menő srácok utálják a testem, de Isten is.)
Középiskolában, emlékszem, az ágyon feküdtem, behúztam a hasam, és azt kívántam, bárcsak levághatnám a zsírt róla. Utáltam, hogy máshogy nézek ki, mint a többi lány. Utáltam, hogy a ruhák, amik tetszenek, nincsenek a méretemben, és úgy kell varratnom a szalagavatós ruhámat, mert nincs akkora, amekkora jó lenne rám. (A bálba is szánalomból hívtak el, nem valódi érdeklődésből.) Utáltam a kívülállóság érzését, és azt, hogy kevesebbet érek a súlyom miatt.
Az egyetem első éve utáni nyáron értem meg a nagy változásra. Étkezési zavarom volt már korábban is, ami a fogyókúra miatt teljesen elszabadult. Volt olyan hét, hogy semmit sem ettem, és büszke voltam rá, hogy megcsináltam. Amikor visszatértem az egyetemre ősszel, az embereknek feltűnt a fogyásom, ami megerősített abban, hogy folytassam.
Egy év alatt nagyjából 30 kilót fogytam, leginkább egészségtelen módszerekkel, az evést füves cigivel helyettesítettem. Diploma után arra is rájöttem, hogy létezik a túlevés-hánytatás módszere, ami jó tíz évre a bulimia ölelő karjaiba taszított.
De amikor valaki kényszeresen másoknak akar megfelelni, és ha azt mondják, olyan jól nézel ki, akkor úgy akar kinézni, ahogy mások szerint jó, bármit megtesz.
Első kézből tudom, hogy a kövérségfóbia és a vékony felsőbbrendűség egyaránt létezik. Valószínűleg egyébként is lefogytam volna, de ezek a tényezők, megfejelve egy jó adag szégyennel, arra sarkalltak, hogy minél gyorsabban leadjam a felesleget.
Nincs gyermekem. Ennek számos oka van, ezek között előkelő helyen áll az, hogy túlságosan is emlékszem arra, milyen volt gyereknek lennem. Diagnosztizálatlan depresszió és szorongás táplálta az egészségtelen viselkedési formákat, amik végigkísérték a felnőtté válásomat. Megbántam, hogy úgy fogytam, ahogy, és gyakran eltűnődöm azon, milyen lenne az életem, ha más körülmények között döntöm el, hogy leadom a súlyfelesleget, vagy éppen kövér maradok. Végtelenül együttérzek a fiatalkori énemmel, a lánnyal, akit annyit bántottak, hogy végül azzá változott, aki lett.
Mára eljutottam oda, hogy nem vagyok hajlandó a testsúlyommal azonosítani önmagam. Az egész eddigi életem kellett, hogy megtanuljam, de mára büszke vagyok arra, hogy nem a kinézetemtől teszem függővé azt, hogy mennyit érek. Egy dolog hallani és megérteni a szavakat, de csak egy éve érzem valójában, mit jelentenek. A múltam örökké megmarad, de az nem a jelenem.
Nekem a szabadság azt jelenti, hogy elmegyek, megeszek egy finom vacsorát, és nem akarom azonnal meghánytatni magam a mosdóban. Vagy megyek el egy aerobicórára, mert erősebb akarok lenni, érezni akarom, ahogy mozog a testem, nem azért, hogy elégessem az elfogyasztott kalóriákat. Az egyensúly, amit elértem, nagyon jó érzés, mert az önmagam elfogadása és szeretete adja az alapot hozzá.
Az, hogy kövér gyerekként nőttem fel, megtanította látni a jót a fájdalmas élményekben is. Most erős vagyok és megállíthatatlan. Az emberek ítélkezése és elutasítása megkeményített, ugyanakkor az is igaz, hogy az életem könnyebb most, hogy nem kezelnek úgy, ahogy akkor, mikor többet nyomtam.
Viszont utálom, hogy a társadalmi nyomás és a hiúság miatt fogytam le.
Szeretnék odamenni a 9 éves önmagamhoz a templomi fogyókúrás csoportban, és azt mondani neki, hogy nincs semmi baj veled! Értékes vagy, és a probléma a társadalommal és az emberekkel van, akik azt akarják, hogy olyan rosszul érezd magam, amilyen rosszul ők bánnak a kövér emberekkel.
A testem a korral változni fog, és úgy érzem, az átéltek lelki és érzelmi vértet adtak ennek elviseléséhez. A striák és sebek, melyeket szereztem és amik miatt szégyelltem magam, most annak emlékei, honnan hová jutott a testem, és ezek emlékeztetnek arra minden nap, ki vagyok. Valaki, aki megjárta a testi-lelki poklot, kijött onnan és mindent megtesz azért, hogy megváltoztassa az emberek gondolkodását a testükről és arról, mitől értékesek igazán.
Forrás: The Huffington Post Fotó: Getty Images
