Végzettséged szerint élelmiszermérnök vagy, mesélnél egy kicsit arról, pontosan mivel is foglalkozik ez a szakma?
Az élelmiszeripari mérnök feladata elsősorban az élelmiszert előállító üzemekben működő gépek beállítása, a gyártás felügyelése. De én igazából sosem dolgoztam ezen a területen: a gimnázium elvégzése után a nyári szünetben egy élelmiszer-analitikus – mai nevén élelmiszer-higiénikus – képzést néztem ki, oda jelentkeztem az érettségi után. Vicces egyébként, hogy alapvetően rajzból érettségiztem, mindig is inkább a kézműves, kreatív dolgokhoz volt érzékem, de a család nagyon igyekezett lebeszélni erről az irányról, ráadásul kapóra jött, hogy az apukám is az élelmiszeripar területén dolgozik. Végül is felvettek a Pesti Barnabás Élelmiszeripari Szakközépe, ahol persze mindenki csodálkozott, hogy mit keresek itt egy rajz érettségivel.. Ez akkor óriási motivációt adott ahhoz, hogy bebizonyítsam, igenis van ott helyem, aztán végül a legjobbak között végeztem az osztályban.
Egyébként itt nagyon izgalmas volt a képzés, végig gyakorlati feladatokon keresztül, folyamatos kísérletezés mellett tanultunk: szinte az egész napot a laborban töltöttük, hamu- vagy épp sikértartalmat vizsgáltunk, mikrobiológiai tenyészeteket csináltunk – és közben jegyzeteltünk. Már a képzés alatt, a tanáraim ajánlása révén bekerültem egy gyógyszeripari vállalat kutatás-fejlesztési osztályára, és tulajdonképpen munka mellett végeztem el az élelmiszermérnök szakot. Ott kezdett el igazán érdekelni a táplálkozástudomány, az élettan, a sporttáplálkozás és az ételkémia, bár ezek csak választható kurzusok voltak… Egyúttal arra is rájöttem, hogy egészen biztosan nem akarok egész nap gépeket állítgatni egy gyárban.
Többször is utaltál rá a posztjaidban, hogy a „gyárból” ugrottál ki, és kezdted el építeni a saját branded. Miért hagytad végül ott a munkahelyedet?
Összesen nyolc évet dolgoztam a gyógyszergyárban, ahol leginkább azért maradtam ilyen sokáig, mert sok szempontból nagyon kedvező feltételeket kínáltak. Iszonyú jó volt például, hogy rugalmas volt a munkavégzés, nem volt belőle gond, ha nem érek be pontosan, ami sajnos nem túl nagy erősségem. Mivel munka mellett az élelmiszermérnöki képzést végeztem, az is jól jött, hogy elengedtek a gyakorlatokra, vizsganapokra. Ráadásul miután elvégeztem a munkámat, bent is tudtam tanulni, készülni a vizsgákra – ez bőven belefért a munkaidőmbe, sosem ment a feladatok rovására. 2016-ban államvizsgáztam, de ahelyett, hogy megkönnyebbültem volna, inkább rám telepedett a szorongás, hogy mi lesz velem, tudtam, hogy nem akarok a gyárban maradni. Az unalmas munkanapokon, a korábban tanulással töltött, de hirtelen felszabadult és üressé vált időmben kezdtem el csinálni az Instagram-oldalamat – akkor már a saját ismerősi körömben láttam, hogy sokakat érdekel, hogy mit eszem, hogyan sportolok. Mások visszajelzése pedig nekem is óriási motivációt adott ahhoz, hogy folytassam. Ez így ment 2016-tól 2019-ig, amikor kaptam egy megkeresést, hogy vegyek részt egy juice bár elindításában. Szóval otthagytam a munkahelyemet, hogy elindítsuk ezt az új vállalkozást, de vicces módon három év sikertelen próbálkozás után a felmondást követően nem sokkal teherbe is estem. (Nevet.)
Az Instán jó ideje elég sok egészségtudatos külföldi influenszert találni, de Magyarországra ez a trend is kicsit megcsúszva csöpögött le. Szerinted mennyire működik ugyanaz az acai bowlokat, szépen komponált salátákat kínáló egészségtudatos kommunikáció a hazai közegben?
Megmondom őszintén, én akkoriban még nem igazán követtem senkit, aki ilyesmivel foglalkozott volna. Nem az volt bennem, hogy láttam a külföldi arcokat, és azt éreztem, na, ez tök jó, ezt meg kéne csinálni itthon is – legalábbis tudatosan biztosan nem. Ma már sokkal inkább figyelem ezt a közeget, megvan az a két-három kedvenc influenszerem, akiket követek és figyelek. De kezdetben tényleg teljesen ösztönösebben készítettem a tartalmakat, azt mutattam meg, hogy én miket szoktam főzni, hogyan táplálkozom.
Az elmúlt években azért robbanásszerűen betört hozzánk is az egészségkultusz és a tudatos táplálkozás eszméje. Te hogy látod, mennyire merik és szokták használni a trenddel megérkező új alapanyagokat – amiket például te is rendszeresen használsz – nálunk?
Szerintem sok szempontból van még bennünk merevség ezzel kapcsolatban: ha köretről van szó, még mindig le vagyunk ragadva a rizs és a krumpli kettősénél, amik mellé legfeljebb a bulgur tudott beférkőzni az elmúlt években, de a párosításokban is elég konzervatívak vagyunk. Én egyébként nagyon szeretem azokat a visszajelzéseket, amikor valaki elmondja, hogy milyen bizalmatlan volt néhány alapanyaggal, amik végül kellemes csalódást okoztak neki – pont a múlt héten írta valaki, hogy amikor először olvasta a megvásárolható menütervemet, úgy érezte, van benne néhány meredek dolog, de végül minden nagyon ízlett neki. Van olyan barátnőm, aki azt mondta, biztos sokan azért nem követnek, mert nem tudnak ezekkel az ételekkel azonosulni, és persze lehet, hogy ebben van is igazság, de az a helyzet, hogy én akkor is ilyeneket szeretek főzni. Azt akarom megmutatni, hogy én hogyan táplálkozom, hogy nekem mi vált be, ha ez ennyi embert érdekel, akkor ennyit. Nem főznék például magyarosabb ételeket csak azért, hogy kiszolgáljak egy szélesebb ízlést, mert alapvetően nem az én világom…
Akkor nem te fogod kifejleszteni az egészségtudatos paprikás krumplit?
Legalábbis nem azért, hogy ezzel tudatosan megszólítsak egy szélesebb réteget. Ha mondjuk egyszer úgy kelnék fel, hogy baromira megkívánok egy paprikás krumplit, akkor lehet – csináltam már egyébként tojásos nokedlit vagy krumplis tésztát is például. De jellemzően nem ilyesmiket eszem.
Rengeteget hallani arról az elmúlt években, hogy milyen súlyos problémák vannak a magyarok táplálkozásával: élen járunk az elhízásban, de részben szintén ide vezethető vissza a szív- és érrendszeri megbetegedések kiugróan magas száma is. Szerinted mik az alapvető problémák a táplálkozási kultúránkkal/hagyományainkkal?
Szerintem az egyik legnagyobb gondot az jelenti, hogy elképesztően magas a napraforgóolaj-felhasználásunk. A napraforgóolajjal egyébként önmagával nincs baj, ha más zsiradékokkal – mondjuk kókuszolajjal és olívaolajjal – együtt, és persze mértékkel használjuk. De gyakran látom, hogy kígyóznak a sorok a pékségekben, és az emberek reggelire bevágnak két-három jó zsíros péksütit. Az rengeteg szénhidrát és rengeteg zsír. Utána jön az ebéd, ami általában úgy kezdődik, hogy fogsz egy jó adag olajat – ezt tapasztalatból tudom, az én nagymamám is minden receptet így indít. Én tényleg minimális zsiradékot szoktam használni, ezt például akkor is hangsúlyozom, amikor valaki arról panaszkodik, hogy a kókuszolaj milyen drága – persze az, de nem kell belőle napi öt decivel használni, és akkor akár hónapkig is elég lehet egy nagy bödön. Imádunk rántani, liszttel, zsiradékkal sűríteni, pedig ezek nem feltétlenül szükségesek ahhoz, hogy finom legyen az étel. Ha például egy tökfőzelékben több a tök, akkor nem kell bele liszt: visszasűríthetjük önmagával is, és akkor nem lisztet eszünk, hanem még több zöldséget. A másik probléma, hogy ezekben az ételekben gyakran nincsen semmi rost, tápanyag, ezért ebéd után pár órával már éhesek vagyunk, és persze nyúlunk a csokiszeletekért, nassolnivalókért. Ráadásul ma már a legtöbb ember ülőmunkát végez, amit nem kalkulálunk bele akkor, amikor a hagyományos magyar konyhát vesszük alapul. A fél kiló fehér kenyér társaságában elfogyasztott pörkölt ahhoz kellett, hogy nagyapám bírja a kapálást, meg a nagyanyám képes legyen egész nap szüretelni, nem ahhoz, hogy egy irodában pötyögjünk.
A posztjaidban gyakran beszélsz arról, hogy az egészséges életmód nem idő és pénz kérdése, gyors és egyszerű recepteket ajánlasz. Kezdjük most az első komponenssel, az idővel. Valamiért van ez az elképzelés, hogy egy egészséges fogás sokkal macerásabb, te viszont pont az ellenkezőjét állítod.
Gondolj bele, mennyi idő bepanírozni egy csomó hússzeletet vagy pepecselni a rántással. Amikor felhívom a nagymamámat, hogy rákérdezzek valamilyen receptre, akkor gyakran azzal vágok a szavába, hogy mama, nekem erre így egészen biztosan nincs időm. Dinszteled, habarod, még berántod, zsemlemorzsába forgatod… ez mind-mind plusz meló, és így idő. Nálam az a titok, hogy minden egy kaptafára készül: a tojás és a sajt kivételével szinte teljesen vegán életmódot folytatok, így sokszor csinálok például főzelékeket vagy krémleveseket, amik mindig úgy indulnak, hogy kevés folyadékkal megfőzök valami zöldséget, aztán egy marék kesudióval, esetleg valami növényi tejszínnel, egy kis citrommal, sóval és borssal leturmixolom. Néha teljes értékű gabonákkal, vagy ezekből készült lisztekkel, mondjuk hajdinával sűrítek egy-egy főzeléket, ha szükséges. Emellett sok-sok friss zöldfűszert és szárított fűszert is használok, ezektől lesznek izgalmasak és változatosak az ételek. Mindez borzasztóan gyorsan megy, a legtöbb receptem tényleg pikkpakk megvan, főleg ha az ember mögött már van valamennyi rutin. Szerintem sokan attól torpannak meg, hogy nem ismernek bizonyos alapanyagokat, nem tudják, hogyan kell mondjuk hajdinával dolgozni. Épp ezért hoztam létre az útmutatómat, ami konkrétan egy bevásárlólistával indít: mit, hol érdemes beszerezni, hogyan vásárolj egy-egy hétre. Tény, hogy ezt is meg kell tanulni, de csak pár hét energiabefektetés, és hosszú távon minden szempontból megtérül.
A pénz kérdése talán trükkösebb. Szerinted kis költségvetésből is meg lehet valósítani az egészséges életmódot?
Azt talán nem mondanám, hogy kifejezetten kis költségvetésből is megoldható, de én úgy látom, gyakran nem drágább, mint a megszokott étkezések finanszírozása. Pláne a mai árak mellett… Vannak olyan alapanyagok, amik drágák, és amik talán sokkolóan hatnak, amikor először bemegyünk egy bioboltba, és levesszük őket a polcról. Egy zacskó hántolt kendermag mondjuk tényleg két-háromezer forint, de ilyenkor mindig felhívom rá a figyelmet, hogy nem kell azonnal megenni az egészet – ha mindennap egy kiskanállal eszünk belőle, akkor az hónapokig elég. És napi egy kiskanál igenis számít. Amiről én beszélek, az nem egy kéthetes diéta, hanem egy életmód, hosszú távú választásokkal. Ennek fényében kell kalkulálni, hogy mi fér bele.
De még az is lehet, hogy a zabkása így is olcsóbbra jön ki, mint egy kakaós csiga. A szezonális idényzöldség, ha már olcsónak nem is mondható, de talán még mindig jobban megéri, mint a méregdrága húsok és előkészített élelmiszerek. Lencséből jó eséllyel olcsóbb fasírtot tudunk készíteni, mint darált húsból, ráadásul – visszakanyarodva az előző témához – még időtakarékosabb is, hiszen csak leemelsz egy lencsekonzervet, bekevered, és kisütöd. Hüvelyesekből, teljes értékű gabonákból elképesztően változatosan és kreatívan lehet viszonylag olcsó és nagyon finom ételeket készíteni.
Meg gondolom, kesudió vagy kenermag nélkül is tud működni egy tésztaszósz vagy egy zabkása.
Persze! Ezt mindig hangsúlyozom is. Ha valami nincs otthon, akkor hagyd el! Ha más van helyette, tedd bele azt! Merjünk rugalmasak lenni, nem kell szigorúan ragaszkodni a receptekhez – ezt is igyekszem megtanítani a négyhetes programomban. Az a lényeg, hogy felismerjük, hogy egy alapanyag mit szolgál a receptben – mondjuk fehérje- vagy rostforrás –, és ennek megfelelően már könnyen találhatunk helyette alternatívát.
Amióta anyuka lettél, azt is igyekszel megmutatni, hogyan lehet a gyerekeket is egészségesebben táplálni. Utóbbira talán egyre nagyobb a törekvés, az elmúlt néhány évben egyre több új információ jutott el a tömegekhez az egészséges csecsemő- és kisgyerektáplálással kapcsolatban. Te mit látsz magad körül, máshogy főznek a szülők a kicsiknek?
Nem hiszem, hogy ez általános trend lenne, sajnos én inkább úgy látom, az a szülő figyel oda a gyereke táplálkozására, aki a magáéra is…Márpedig pontosan ez a lényeg: úgy nem lehet „jó evő“ gyereket nevelni, ha a szülő nem jó evő. Az nem működik, hogy a felnőttek eszik a csipszet, amiből a gyerek nem kaphat, de aztán jól leteszik elé a tökfőzeléket. Ha a szülő reggelire benyomja a kakós csigát, akkor persze, hogy a gyerek is inkább azt akarja majd a zabkása helyett. Látok olyan családokat, ahol konkrétan nem isznak vizet, csak üdítőket – nyilván már a gyerek is. Ideális esetben az egészséges táplálkozás organikusan öröklődik át a gyerekbe, nem kell papolni róla, egyszerűen ki van pakolva a tápláló, egészséges étel az asztalra, és együtt leül enni a család.
Nemrég egyébként az egészségesnek hirdetett, kifejezetten gyerekeknek marketingelt csemegéket is kritizáltad.
Hát igen, ha kicsit alaposabban megnézzük ezeket a „szuperegészséges“, bio, vegán babasnackeket, amiktől roskadoznak a drogériák polcai, többnyire azt látjuk, hogy az első két összetevő a cukor meg a búzaliszt. Vicces egyébként, hogy amikor erről írok az Instán, mindig elkezdenek magyarázkodni nekem az anyukák, hogy hát, akkor ítéljem el őket, de mégis mit adnának a gyereknek, ha éppen úton vannak, hiszen máskülönben mindent összeken majd… Egyrészt azt gondolom, hogy fontosabb, hogy a gyerek valami táplálót egyen, mint az, hogy ha egy kicsit barackos lesz a babakocsi vagy az autó ülése. Másrészt én nem ítélek el senkit, mindenki azt ad a gyerekének, amit akar, mindenki azt eszik, amit akar – ez nem az én ügyem, ezt nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni. Én csak megmutatom, hogyan lehet egészségesebben élni, hogy én miket eszem, és amit nem, azt miért nem fogyasztjuk. De a döntést már mindenki maga hozza meg.
Tudom, persze, hogy ezek a termékek gyakran még a legjobb szándékú szülőket is tévútra viszik. Nálunk például a nagymamák szoktak beállítani ilyen „egészséges“, mindenféle vitaminnal dúsított babakekszekkel nagy büszkén, hogy na, ez biztosan jó lesz majd. Hát, nem…
Szerinted egyébként nálunk mennyire van ott az emberek fejében, hogy érdemes megnézni az összetevők listáját? És mennyire tudjuk értelmezni, amit ott látunk?
Szerintem a legtöbb ember úgy érzi, hogy a hozzávalók listájának böngészése nem fér bele az idejükbe, és ez persze valahol érthető is. A másik nagy probléma, hogy táplálkozás alapvetően szokás, amit elsősorban otthonról hozunk, vagy idővel kialakítjuk benne a saját rutinjainkat. Vagyis beáll, hogy mik azok az ételek, amiket főzünk, milyen alapanyagokat vásárolunk. És nem jut eszünkbe mindezt megkérdőjelezni, tudatosabban megvizsgálni az összetevőket, átgondolni a tápanyagtartalmat. „Finom, szeretjük, ismerjük? Igen! Akkor az jó lesz“ – valahogy így gondolkodunk ebben.
Ha már az előbb szóba jött a kritika: volt egy viszonylag nagy port kavaró Insta-posztod, amiben az egészségtelen strandkajákat habzsoló balatoni nyaralókról írtál – elég keményen. Valószínűleg nagyon sok magyar emberben megvan a rossz szokás, hogy az étel jutalom. A nyaraláson az a jó érzés, és sokaknak a jólét illúziójának záloga, hogy megveszik a nutellás palacsintákat meg a lángosokat.
Igen, ez sajnos nagyon igaz, és egyébként már a gyerekek táplálásánál is látszik, amikor a szülők azért akarják csokival, édességgel tömni őket, hogy így mutassák ki a szeretetüket. Ezen tudatosan kell változtatni, hiszen hosszú távon nagyon egészségtelen érzelmi viszonyt alakít ki az evéssel kapcsolatban. Én is rendszeresen megkapom az idősebb rokonoktól, hogy „jaj, szegény gyerek, miért nem kaphatja meg azt a meggyes pitét?” Ilyenkor próbálom elmagyarázni nekik, hogy én azzal szeretem a gyereket, ha a porcukros-vajas-lisztes édesség helyett valami finom, de tápláló ételt adok neki.
Na, de akkor belefér néha a lángos, vagy nem?
Persze, hogy bele, én például imádom a lángost! (Nevet.) De óvakodnék attól is, hogy az ételeket eseményekkel vagy időszakokkal kössük össze – hogy hétvégén lehet csokit enni, vagy ha lemegyünk a Balatonra, akkor vehetünk egy lángost. Együnk egy lángost vagy egy csokit akkor, amikor nagyon megkívánjuk, figyeljünk oda a testünk jelzéseire! Ha olyan szemléletmódot alakítunk ki, amiben „bekorlátozzuk“ magunkat az egészséges étkezésbe, miközben remegve várjuk, hogy mikor lehet már „csalni“, és megenni egy óriási hamburgert vagy egy tábla csokit, azzal megint csak nagyon káros érzelmi viszonyulásokat kapcsolunk az evéshez, és nem fogjuk elérni, hogy az egészséges táplálkozás életmóddá váljon. Ezzel ugyanúgy csak az rögzül, hogy az egészséges étel (hiába lehet még finom is), büntetés, a megszokott, gyerekkorban kondicionált egészségtelen étel pedig jutalom.
Nagyon sok szó esik arról, hogy milyen káros lehet az Instán pörgetett tökéletes testek látványa. Szerinted hogyan lehet egy kidolgozott, vékony test látványa inkább motiváló, mint nyomasztó?
Én mindig arra törekszem, hogy ne kritizáljak, ne nyomasszak, hanem inkább motiváljak másokat. Nem szeretnék másokban rossz érzéseket kelteni, inkább igyekszem megoldásokat, ötleteket, választási lehetőségeket kínálni. Azt akarom megmutatni, hogy ha a pörkölt helyett a grillezett halat és a zöldséget választod, akkor azzal tettél valamit magadért, a jövődért, azért, hogy képes legyél a játszótéren a gyereked után rohanni, vagy tényleg élvezni egy nagy kirándulást. Az egészséges étkezés tulajdonképpen öngondoskodás. Ezt a hangot próbálom megtalálni magamban és ebből merítve írni a posztjaimat – akkor is, ha közben ott van a hasizmom a képen. A sporttal kapcsolatban az is nagyon fontos, hogy a szép test tulajdonképpen csak az edzés „mellékhatása”: valójában az számít, hogy milyen erős, gyors vagy éppen hatékony vagy. Ideálisan azért mozgunk, hogy jobban érezzük magunkat a bőrünkben, és nem azért, hogy jobban nézzünk ki az Instán. Ennek ellenére én is megkaptam már, hogy amit csinálok, az bodyshaming, és milyen kirekesztő vagyok… Erre csak azt tudom mondani, hogy az állandó ítélkezés senkinek sem jó, abban is rossz érzéseket szül és energiákat emészt, aki csinálja. Ha valaki megmutatja, hogy milyen sportos az alakja, az nem feltétlenül kell, hogy irigységet szüljön, adhat lendületet is. Minden pillanatban választunk: ételt, italt, szemléletmódot, hozzáállást. Ezekkel a lehetőségeinkhez mérten mind a jóllétünket, boldogságunkat, egészségünket kell szolgálnunk – úgy, hogy közben ne bántsunk másokat. Így jó esetben nemcsak egészségesnek érezzük majd magunkat, hanem „járulékos haszonként“ elkerül az elhízás, és talán elégedettebbek leszünk a tükörképünkkel is. De a külső az életmódban, pont mint az életben, másodlagos kell, hogy legyen. Őszintén mondhatom, én teljes szívemből arra vágyom, hogy megmutassam az embereknek, hogy amiket én is csinálok, azok viszonylag egyszerű, mégis nagyon fontos dolgok, amikkel odafigyelhetünk magunkra és a hosszú távú jóllétünket szolgálhatjuk velük.
Fotó: Bata Nini
