Járattörlés, elveszett csomag és benézett szállás – amikor nyáron útra kelünk, egészen extrém történetekbe szaladhatunk bele nyaralás alatt.
„Végül mindenkin végigment a hányós vírus”
Még 10 éves voltam, amikor apukámmal és a nővéremmel elutaztunk. Arról volt szó, hogy útközben felvesszük az unokatestvéremet és a nagybátyámat is, és együtt megyünk egy háromnapos vakációra. Minden simán ment, egészen a megérkezésünk első estéjéig, amikor az unokatestvérem hányni kezdett vacsora után. Kiderült, hogy még az odaúton, a vonaton elkapott valami vírust, már az út egy részét a vonat vécéjében töltötte. Másnap már arra ébredtünk, hogy a nagybátyám is hányt. Majd amikor a vidámpark bejáratához értünk, emlékszem, épp csak elkiáltottam magam: „el se hiszem, hogy itt vagyunk!”, amikor én is elhánytam magam.
A minivakáció többi része azzal telt, hogy mindannyian rosszul voltunk, próbáltunk egymásnak segíteni két hányás között. Mindannyian elkaptuk a vírust. Az út pedig bekerült a családi történeteink közé, és ma már inkább csak nevetünk a balszerencsénken.
„Tartozik nekem egy úttal Párizsba”
Amikor anyukám és én Lyonban voltunk a nyaralásunk alatt, elektromos biciklit béreltünk, ám ő elesett vele, és kórházban kellett töltenie egy éjszakát, hogy kivizsgálják (mindent rendben találtak). A csomagjainkat azonban nem hoztuk magunkkal. Ez annyira felborította a menetrendünket, hogy minden párizsi útitervünket törölnünk kellett, és egyedül kellett egy idegen országban két napot eltöltenem 17 évesen.
Szerencsére valamennyire beszéltem franciául, így nagyjából megértettem az információkat, de többnyire pánikban voltam. Nagyon rossz élmény volt, és amikor végre visszatérhettünk a párizsi szállásunkra, nagyon megkönnyebbültem, viszont másnap már ment haza a repülőgépünk. Ezek után mondhatom, hogy anyukám tartozik még nekem egy párizsi úttal.
„Csak egy kis tűz a konyhában”
12 vagy 13 éves voltam, amikor anyukám, a nagymamám két nővére és bátyja és én kibéreltünk egy vízparti házat egy hétre. Nagyon izgatott voltam, hogy strandolhatunk! Nem voltunk azóta ilyen hosszú nyaraláson, hogy a szüleim elváltak. Odaértünk, és első nap pizzát akartunk enni. Volt még egy kis maradékunk, amit az egyik nagynéni meg akart melegíteni a mikrosütőben másnap, de nem figyelt oda az alufóliára, amibe csomagoltuk. Mondanom sem kell, hogy szikrázni kezdett, és keletkezett egy kisebb tűz a konyhában.
Hívtuk a tulajt, jött is a főiskolás korú fia, aki gyorsan felmérte a károkat és segített nekünk. Emlékszem a rémületre az arcán, amikor meglátta a konyhát, és szinte hallottam, ahogy azt gondolja: „hogy fogom ezt megmagyarázni a szüleimnek?!”
„Két nappal később és jelentősen vékonyabb pénztárcával értünk haza”
Amikor odaértünk az amszterdami repülőtérre, hogy becsekkoljunk a hazaútra, rájöttem, hogy a vonaton hagytam a kézitáskám, benne a laptopommal, kocsikulccsal és persze az útlevelemmel. Péntek dél volt. Fogtunk egy taxit a konzulátusra, végigrángattuk a bőröndöket a macskakövön az egyetlen olyan fényképészhez, aki abban az időpontban az útlevélhez fotót készíthetett rólam, majd vissza a konzulátusra. Szerencsére találtunk egy kávézót, ahol a tulajdonos megengedte, hogy otthagyjuk a csomagjainkat. Őrülten telefonáltunk a szomszédunknak haza, hogy törjön be a lakásunkba, és keresse meg a lányunk születési anyakönyvi kivonatát, majd küldje el a konzulátusra. Az ezresek pedig csak pörögtek. Ideiglenes útlevéllel repülhettünk haza, a repülőjegyeket is át kellett foglalni, plusz pénzért természetesen.
Két nappal később, jelentősen vékonyabb pénztárcával értünk haza. Ekkor fedeztük fel, hogy a légkondink bedöglött, míg nyaraltunk. A 8 évesünk hisztizett. Ami jó, hogy az amszterdami reptéren Woody Harrelsonnal várakoztunk.
Forrás: Washington Post Fotó: Unsplash
