Az előző bejegyzésben körbejártuk a „Gondolkozz pozitívan!” mondat valódi jelentését, és a szlogen félreértésének a veszélyeit is. Most pedig nézzünk meg egy olyan mondatot, amelyet manapság szinte mindenki mond olykor-olykor, és sokszor olyan helyzetekben is elhangzik, amikor nem kellene. Ez pedig az „Engedd el!”
Mire is szoktuk mondani ezt manapság? Hát, szinte mindenre. Engedd el ezt a témát, engedd ez azt az embert, engedd el a ragaszkodásaidat, a fájdalmaidat, a múltadat… azaz engedj el mindent, és akkor majd jó lesz neked. De vajon tényleg olyan jó lesz neked az, ha mindent elengedsz, ami számodra fontos? És egyáltalán lehetséges ennyi mindent elengedni?
Kezdjük az első kérdéssel. Miért olyan népszerű manapság ez a javaslat? Miért lesz az jó neked, ha elengedsz bizonyos dolgokat, embereket, ragaszkodásokat? A válasz kézenfekvő: mert akkor nem fogsz többet szenvedni. Ha elengeded azt a dolgot vagy személyt, akihez annyira ragaszkodsz, akkor elengeded az ehhez kapcsolódó fájdalmat is, és kész, nincs több fájdalom, probléma megoldva. Egyszerű, nem? Hát, annak hangzik… csakhogy a valóság ennél egy picit összetettebb.
Ha ez valóban ilyen egyszerű, akkor vajon miért nem tudják ezt a legtöbben ilyen könnyedén megcsinálni? Azért, mert ha elengedjük a ragaszkodásunk tárgyát, attól még maga a ragaszkodás bennünk marad, csak új tárgyat keres magának.
„Hát akkor engedjük el magát a ragaszkodást is!”
Jó ötletnek hangzik, csakhogy ez sem ilyen egyszerű. A ragaszkodás ugyanis a lelkünk része. Olyan, mint a kezünk vagy a lábunk. A ragaszkodás segítségével kapcsolódunk más élőlényekhez és dolgokhoz, elvekhez és gondolatokhoz, emlékképekhez és jövőbeli célokhoz. Hiszen nem csupán önmagukban létezünk a világban, egy izolált szigetként, hanem ezer szállal kötődünk másokhoz. Ha elengednénk minden ragaszkodásunkat, akkor nem a fájdalomtól szabadulnánk meg, hanem – elvágva ezeket a lelki kötődéseket – a saját lelkünk esne szét, és az eddigi szenvedélyeink helyét átvenné a nihil: egy üres, élettelen állapot, ahol semminek sincs se célja, se értelme, se értéke, ahol nincs kitörő öröm és nincs lángoló szenvedély, ahol mindegy mindegy és semmi sem érdekel; ahol csak elvegetálunk a nagyvilágban, de nem élünk igazán. Biztos, hogy ezt akarjuk? Szerintem nem.
És most nézzük meg a második kérdést is: Lehetséges egyáltalán ennyi mindent elengedni? A rövid válasz: NEM. Mert mire vágyunk valójában, amikor azt mondogatjuk, hogy „engedd el”? Én úgy látom, arra, hogy az elkerülhető fájdalmaktól meg tudjunk szabadulni. Mi az elkerülhető fájdalom? Az, ami felett nekünk 100%-os döntési kontrollunk van. Akkor tehát van nem elkerülhető fájdalom is, igaz?
Bizony van. Vannak dolgok, amik felett nincsen százszázalékos kontrollunk, ezért nem pusztán rajtunk múlik az, hogy ezek a dolgok az életünk részei-e vagy sem. Mire gondolok itt? Például: traumatizáló élmények. Múltbeli sérülések. Egy szeretett személy elvesztése. Egy állandó betegség. Egy fájdalmas örökség. Ezek az életünk részei, de nincs felettük teljes kontrollunk, ezért elengedni sem tudjuk őket csak úgy.
Éppen ezért ilyenkor nem működnek azok a javaslatok, amiket manapság gyakran hallani, hogy „engedd el a múltat” meg hogy „engedd el a fájdalmat!” Vagy ami ma divatos mondás, főleg spirituális körökben: „engedd el az egódat!” Nem, nem tudjuk elengedni sem a múltunkat, sem a fájdalmunkat, az egónkat meg főleg nem. Ez nem így működik. A múltunk, a fájdalmaink és az egónk a mi részeink. És ahogy nem tudjuk elengedni a saját kezünket vagy lábunkat se, mert azok a testünkhöz tartoznak, ugyanígy a saját lelkünk részeit sem tudjuk csak úgy elengedni.
Szerző: Nagy Anikó (coach és pszichológus), Fotó: Getty Images
