Akár valóság is lehetne
„Otthon feküdtem az ágyamban. A szemem nem volt nyitva, mégis mindent láttam. Patkányok és bogarak másztak a fejem körül, de nem tudtam megmozdulni. Tudtam, hogy ez nem a valóság, mégis minden nagyon élethű volt. Pánikoltam” – mondja Noémi, aki általában az életének stresszesebb időszakaiban, főként délutáni szundítások alkalmával tapasztalta az alvási bénulást és a vele járó realisztikus álmokat. „Olyan is volt, hogy láttam, hogy valaki bejön a szobába és matat, de nem tudtam ki az. Nem tudtam megmondani, hogy ismerem-e egyáltalán, és amikor kiabálni próbáltam, hogy keltsen fel, nem tudtam megszólalni.”
Az ébredés és a REM-fázis közötti, átmeneti szakaszban jelentkező alvási bénulás 5 emberből legalább 1-et érint. Ebben az állapotban éles, élethű álmokat látunk, éppen ezért az agyunk a tüdőnk, a szívünk és a szemünk kivételével megbénítja a testünket, hogy megakadályozza, hogy fizikai kárt tehessünk önmagunkban. Ebben az állapotban az alvó embereknek nem sikerül teljesen felébredniük: megmarad a REM-fázis alatti bénulás, miközben bizonyos értelemben az agyuk az ébrenlét és az álomvilág között ragad.
Az érintettek körülbelül 40%-a számol be olyan élményekről, amikor különféle „szellemek”, furcsa lények közelítettek feléjük, majd fojtogatni kezdték, és szinte összenyomták a mellkasukat, miközben bénultan feküdtek az ágyban. De volt, aki azt hallucinálta, hogy ezek a démoni teremtmények szexuálisan zaklatták őt, vagy éppen egy másik ember szemszögéből látta saját magát, esetleg ijesztő, megmagyarázhatatlan hangokat hallott.
„Feküdtem az ágyamban. Azt hittem, félálomban vagyok, ezért megpróbáltam felkelni. Nem bírtam megmozdulni. Ekkor vettem észre a szemem sarkából, hogy egy sötét alak áll az ágy végében. Nagyon féltem, mert nem láttam az arcát és fogalmam sem volt arról, hogy ki ő. Hiába próbáltam felkelni, csak bénultan feküdtem. Elkezdett közeledni hozzám, én pedig kevésbé kaptam levegőt. Rám nehezedett, vert a szívem és azt hittem, hogy megfulladok. Amikor felébredtem, a szívem majd kiugrott a helyéről” – idézi fel emlékeit a húszas évei közepén járó Georgina, aki pár hete, egy lelkileg kimerítő időszak után élt át életében először alvásparalízist.
Az alvási bénulás bármely életkorban előfordulhat, de az első tünetek általában gyermekkorban, serdülőkorban vagy fiatal felnőttkorban, az érintettek 20-as, 30-as évei alatt jelentkeznek. A kutatók már több mint egy évtizede próbálnak rájönni, hogy mi állhat a jelenség hátterében, hiszen meglehetősen rejtélyes jelenségről beszélünk – ez teljesen valóságosnak tűnő, kísérteties élmény. Gyakran olyan, mintha az ember lelke a testén kívül lebegne, vagy a hálószoba mennyezetéről nézne le saját magára.
Komoly okok állhatnak a háttérben
Még ébredés után is nehéz kikerülni a rendkívül valósághű álmok hatása alól, ráadásul az epizódok alatt átélt rémisztő élményeket számos hiedelem övezi. Sok kultúrában, például Egyiptomban és Olaszország egyes részein úgy vélik, hogy az alvási bénulás természetfeletti eredetű, mintha egy párhuzamos dimenzióba utaznánk közben.
Valójában csak arról van szó, hogy amikor az érintettek érzékelik, hogy bénultan fekszenek, a mozgás beindításáért felelős motoros kéreg jelzéseket küld a testnek az agyunkból, hogy ideje menekülni. Ezzel párhuzamosan viszont a mozgásért felelős neuronokat figyelő parietális lebenyt is „értesíti”, ami ezúttal nem észlel mozgást, a tökéletes mesemondó agyunk pedig úgy próbálja kompenzálni a zavart helyzetet, hogy hátborzongató helyzetekben igyekszik ábrázolni a testünket. Elárasztja az agyunkat szerotoninnal, hátha felébredünk tőle, amivel megmozgathatja azt a receptort, amelyre a pszichedelikus szerek, például az LSD és a pszilocibin is hatással vannak, amikor földöntúli élményeket okoznak a fogyasztóknak.
A szakértők számára a mai napig rejtély, hogy az epizódok alatt miért jelennek meg ezek az ijesztő lények az ágyunk mellett. Több érintett arról számolt be, hogy leggyakrabban háton fekve tapasztalja a bénulást és az ijesztő hallucinációkat, pontosabban lidércnyomást. A kutatók ugyanakkor úgy vélik, hogy a legtöbb esetben az alváshiánnyal és az alvási apnoéval lehet összefüggésbe hozni az alvásparalízist, amit a szorongás és a stresszes élethelyzet csak még jobban fokoz. Tehát azok, akik nem alszanak eleget, vagy rendszertelen az alvási rutinjuk, mert például több műszakban dolgoznak, nagyobb valószínűséggel élik át ezt a hátborzongató élményt, ami gyakran a bipoláris zavarral, illetve poszttraumás stresszel küzdőket sem kíméli. Egy kutatás szerint az érintettek 15-44%-a rendszeresen szorong az alvásparalízis miatt, és retteg attól, hogy mikor üti fel a fejét a következő traumatikus epizód, amit a Medical News szerint a legtöbbünk életében legalább egyszer megtapasztal.
Fontos megtanítani az érintetteknek az alvásparalízis tudományos alapjait, és megnyugtatni őket, hogy nincsenek veszélyben. Még akkor sem, ha a legtitkosabb rémálmaikat látják megvalósulni. Ahogy az is segíthet, ha az ember saját magának tapasztal ki egy bombabiztos mankót, amibe kapaszkodhat az epizódok alkalmával.
„Egy idő után rájöttem, hogy ha nagyon koncentrálok arra, hogy meg tudjak mozdulni, akkor előbb-utóbb összerezzenek és felébredek. Sajnos ez sem mindig sikerül. De ha igen, akkor annyira fáradtnak és gyengének érzem magam, hogy szinte rögtön visszaesek és minden folytatódik” – idézi fel Noémi a történteket, aki számára az okozza a legnehezebb feladatot, hogy ki tudjon lépni ebből az ismétlődő folyamatból: „Ha felülök, akkor valószínűleg sikerül felébrednem, de sokszor nehéznek és fáradtnak érzem a fejemet, mintha félálomban lennék. Ilyenkor sokáig tart, mire rájövök, hogy igazából nincsen semmi baj.”
Gyógyszerek alkalmazása csak a súlyosabb esetekben javallott, de szerencsére bizonyos eszközökkel elejét vehetjük egy esetleges újabb traumatikus élménynek. Például, ha ragaszkodunk egy állandó alvási rutinhoz, csökkentjük a koffeinbevitelt, nem fekszünk le teli hassal, lefekvés előtt megpróbálunk kikapcsolni meditáció, forró fürdő, halk zene vagy olvasás segítségével, esetleg segítséget kérünk egy terapeutától.
Forrás: Getty Images
