Ha van olyan időszak az életben, amikor még kevésbé szívesen vállaljuk a rokonok és barátok előtt a szingliségünket, az a karácsony környéke. Ha a saját bőrünkön nem is, az amerikai romkomokból már biztosan rég megtapasztalhattuk, hogy ilyenkor mindenki végtelenül gyűlöl magányosnak lenni és persze attól is a falra mászik, hogy az ezer éve nem látott rokonok állandóan számon kérik rajta nem létező párkapcsolatát. A quiet breakup, vagyis a csendes szakítás trendje azt mondja, hogy tulajdonképpen nem is kell felvállalnunk, hogy éppen egyedül vagyunk – elég, ha csak mélyen hallgatunk róla, hogy a kapcsolatunk véget ért.
A sztárok körében bevett szokásról van szó. Jada Pinkett Smith idén árulta el, hogy ő és Will Smith már hét éve teljesen külön élnek, de idén Meryl Streep is felfedte, hogy ő és (volt) férje, Don Gummer a színfalak mögött már több mint hat éve elváltak egymástól. De nem kell Hollywoodig mennünk a quiet breakupért: a neten rengeteg történetet olvashatunk olyanoktól, akik úgy próbálták túlélni a hálaadást, hogy inkább mélyen hallgattak friss szakításukról, de olyan is van, aki már öt éve nem mondta el a családjának, hogy nincs együtt egykori partnerével.
A quiet breakup fogalma, ahogyan az az a netes közegekben született fogalmakkal már csak lenni szokott, némiképp ködös. Egyrészt a quiet quitting mintájára utal arra, amikor egy párkapcsolat nem a szakítás deklarálásával, hanem inkább egy lassú elhidegülés útján szakad meg. Maga a mintázat egyidős az emberiséggel: a pár tagjai között elmúlik a szerelem, lassan kikopik az intimitás, és egy ponton gyakorlatilag már csak két ember, akik mindenféle kommunikáció nélkül léteznek egy térben. Ez nagyon gyakran anyagi kényszer miatt történik így, de előfordulhat azért is, mert a felek nem szeretnék vállalni a külvilág előtt a szakítás / válás társadalmi kudarccal terhelt tényét. Épp az utóbbiból fakad a quiet breakup másik jelentése, ami alatt egyszerűen annyit értünk, hogy az illető nem számol be másoknak a szakításáról. Lehet szó néhány hónapról vagy akár évekről is, attól függően, hogy kinek mennyi időt enged meg az élethelyzete – előnyben vannak azok, akik más országban élnek, mint a családtagjaik, vagy akik valamiért alapvetően is nagyon keveset kommunikálnak hozzátartozóikkal.
A jelenség motivációja teljesen érthető: mindenki szeretné magát megkímélni a biológiai óra felett sopánkodó szülőktől, a sajnálkozó tekintetektől és a parttalan beszélgetésekbe vezető miértektől az ünnepi asztalnál, és persze úgy alapvetően is. De mindez valójában abból fakad, hogy a társadalmunk még mindig súlyosan megbélyegzi azokat, akik egyedül vannak.
A szingliség súlya
Miközben elvileg ma már senki nem foglalkozik azzal, hogy ki milyen döntést hoz a szexualitása, a párkapcsolatai vagy akár a gyerekvállalás terén, a világunk még mindig úgy van berendezkedve, hogy a párkapcsolatban élőknek kedvezzen – különösen itt, Kelet-Európában. A „szingliadó” például arra a láthatatlan anyagi teherre utal, ami az egyedül élőket sújtja: a lakhatás nagyobb költségétől az olyan hétköznapi egyenlőtlenségekig, mint az élelmiszervásárlás terén tapasztalt nehézségek (mert ugye a több mindig jobban megéri). Magyarországon látványos az is, hogy mennyi állami kedvezmény van, amire kizárólag párkapcsolatban (pontosabban házasságban) lehetünk jogosultak, de a szolgáltatóiparban is rengeteg kampány és ajánlat céloz kifejezetten párokat. Mégis, a praktikus szempontoknál gyakran sokkal súlyosabb terhet jelent az egyedülállóságot övező társadalmi bélyeg. A szingliség ugyanis még mindig nagyon gyakran az emberi sikertelenség szinonimája, amiből többnyire azt a következtetést vonja le a világ, hogy az illetővel valami nagyon súlyos gond lehet. Amikor a szingliség okát firtatjuk, szinte soha sem a körülményekben, hanem az emberekben keressük a hibát: lehet, hogy többet kellene edzenie, esetleg jobb állást találnia, de persze előfordulhat, hogy „feltáratlan traumái” miatt „nem áll készen” a kapcsolatra. Lehet, hogy nem elég kedves, túl sikeres, nem elég magabiztos vagy túl hangos, a lényeg, hogy valamiféle elégtelenség áll fenn a külső vagy belső értékek (esetleg mindkettő) terén.
Ha tehát jobban megnézzük, hogy mit jelent az egyedülállóság a társadalom szemében, hirtelen már nem is olyan meglepő, hogy miért nem akarják felvállalni az emberek a szakítás tényét.
Magánügyek
De egyesek szerint létezhet még egy lehetséges magyarázat, ami a „csendes szakítások” megszaporodása mögött állhat. Ez pedig egyfajta ellenreakció a közösségi média és úgy egyáltalán a digitális világ által ránk erőltetett túlzott transzparenciára. Egy olyan világban, ahol a különböző online platformokon gyakorlatilag napról napra követhetjük egymás életét, sokan már nem érzik úgy, hogy egy ilyen személyes információt (azonnal) megosztanának ismerőseikkel – arról nem is beszélve, hogy épp a folyamatos online jelenlét miatt manapság valószínűleg sokkal nagyobb „visszhangot” vált ki egy ilyen hír, mint néhány évvel ezelőtt.
A 27 éves Yasmina Stitou például a The Cutnak azt mondta, ő jó ideje már csak egyfajta „hat hónapos” szabály szerint kommunikálja a szakításait. Ő úgy érzi, épp fél évre van szüksége ahhoz, hogy feldolgozza a hosszabb kapcsolatok utáni szakítást és még inkább, hogy vállalni tudja azt a családja előtt – különösen, miután közvetlenül első nagy szakítása után a rokonai fájó kérdésekkel kezdték el bombázni őt. Azért hozzáteszi, van néhány közeli jó barátja, akikkel mindig azonnal megosztja a rossz hírt.
Mire a féléves hallgatás után Yasmina odáig jut, hogy közölje a családjával a szakítást, már túl van a lelki folyamatok nehezén, és jó eséllyel már az életét is sikerült újra sínre tennie: talált új lakást, lemondta a közös nyaralást, elrendezte a sorait. Így amikor a család rázúdítja a kérdéseket – mi történt, hogy vagy, de mégis hol fogsz most lakni – már egy biztonságos, stabil érzelmi állapotból adhat választ.
Forrás: TheCut Fotó: Getty Images
