Miért kezdtél el Adyval, illetve Lédával ilyen mélyen foglalkozni?
Ady volt az első költő, akinek értettem a verseit. Úgy éreztem, hogy ugyanazon a nyelven beszél, mint én. Mindig is rajongó típus voltam, ezért azt is sejtettem, hogy miért, hogyan szerethetett bele Lédába. Fantasztikus lehet, amikor egy művésznek megadatik az az életben, hogy találkozik a múzsával, vagy prózaian mondva: valakivel, aki inspirálja. Ady és Léda a kezdeti mámor után tépték egymást, és közben sorra születtek a remekművek. Észre sem vették talán, de létrejött egy életmű, ami mindkettőjüket halhatatlanná tette. Körülbelül húsz évig érzem azt, hogy ezt a kapcsolatot föl szeretném dolgozni. Sokáig ebből a történetből is dokumentumfilmet szerettem volna csinálni, de nem sikerült pénzt szereznem rá. Körülbelül öt évvel ezelőtt úgy döntöttem, hogy „ezt az Ady-Léda hátizsákot le szeretném tenni”. Megpályáztam egy lehetőséget, kitaláltam, hogy legyen ez egy felolvasószínházi előadás extrákkal. Színházban még soha nem dolgoztam – még igazából most sem, mert a felolvasószínház csak egy szelete a színházcsinálásnak. Nyertem a pályázaton, úgyhogy nem volt más dolgom, mint kutatni és írni. Ady és Léda levelezéséből, valamint a költő verseinek és publicisztikáinak egy részéből írtam a forgatókönyvet.
Bárnai Péter és Pokorny Lia a Héjanász – Ady. Léda. Párizs. című darab egyik jelenetében
A karriered szerteágazó, dokumentumfilm-rendezőként, szerkesztőként és újságíróként több szegletét is kipróbáltad a szakmának. Milyen volt ezek után színdarabot írni és rendezni?
A dokumentumfilmeknél azon kell igyekezni, hogy a kamera előtt „csak” megtörténhessen az élet. Mintha nem is lenne ott egy stáb. Ami nem őszinte, azt ledobja a vászon. Mivel a színház szabályait nem ismerem, a rendezésnek nem mertem egyedül nekifutni, mert ennek a szakmának is külön nyelvezete, világa van. Nem tudtam, hogy tudok-e kapcsolódni az atmoszférájához, a lényegéhez, és azt sem, hogy a színészek értik-e, amit mondok. Surányi András rendezőt kértem, hogy segítsen ebben a munkában. Ő egyébként régóta alkotótársam és egyfajta mesterem. És kiderült, hogy a két fantasztikus színész Pokorny Lia (Léda) és Bárnai Péter (Ady) is hihetetlenül jó partnerek, termékenyen lehet velük együtt dolgozni. Így végül közösen, négyen hoztuk létre a produkciót. A darabban Ady és Léda levelezését vettem alapul, mert azt szerettem volna, hogy az ő gondolkodásmódjuk elevenedjen meg. Az ő írásaikból idézünk – bűn lett volna veszni hagyni ezeket a kincset érő dokumentumokat. A szövegeiket egy narrátor köti össze Surányi András személyében, aki végigkalauzol minket a szerelmesek kilenc éven át tartó kálváriáján. Ő egy fotelben olvas, mi pedig a háttérben kivetített fotókon látjuk, hogy az előtérben költő és múzsája éppen hol szeretik vagy gyűlölik egymást – Párizsban vagy akár a Riviérán. A darab pedig egy filmmel indul, amelyben Ady és Léda megismerkedését idézzük meg – ezt a kis etűdöt Kiss Richárd kollégámmal készítettük. Az előadás azonban nem csak az érzelmekről szól, hanem arról is, hogy hol és miként születtek meg Ady remekművei.
Miért gondoltad, hogy Pokorny Lia és Bárnai Péter a tökéletes színészek a szerepekre?
Hú, hát ezt nehéz logikailag levezetni. Mivel ez egy kis költségvetésű produkció, ezért a castingot a fejemben folytattam le. Sokszor hallgatok a megérzéseimre. Szegény Andrást (Surányi András, a társrendező – a szerk.) rengetegszer kiakasztottam, mert minden szereplőjavaslatára nemet mondtam, hosszú hónapokig, de én közben keresgéltem. Aztán egyik pillanatról a másikra 100%-ig biztos voltam benne, hogy Lia és Péter a megfelelő emberek. A gond csak az volt, hogy nem volt B tervem. Kész szerencse, hogy elvállalták! Surányi Andrást pedig nemes egyszerűséggel belekényszerítettem a narrátor szerepébe. Nagyon tiltakozott, de én éreztem, hogy jó lesz.
Surányi András, Pokorny Lia és Bárnai Péter a Héjanász – Ady. Léda. Párizs. című darab egyik jelenetében
Mivel fogta meg Léda Adyt úgy, hogy első látásra beleszeretett, és mi van az ő lényében, ami miatt a mai napig annyira népszerű, hogy még színdarabot is írtál róla?
Léda nélkül Ady nem lett volna az, aki. Az ifjú költő telve volt tettvággyal és ambícióval, de Nagyváradon már nem akadt senki és semmi, aki, vagy ami kihozta volna belőle a maximumot. A biztonságos kis köreit futotta. Ahelyett, hogy úszott volna a haragos óceánban, toporgott a bokáig érő vízben. Meglátta az Emke-kávézóban ezt az ízig-vérig nőt, aki hihetetlen bölcsességgel és bájjal beszélgetett a párizsi életéről és a világ dolgairól. Ady megérezte, hogy Lédával tud kitörni, vele léphet szintet. Az ifjú költőt az sem érdekelte, hogy múzsája férjezett és 1300 kilométerre lakik tőle. Léda is megérezhetett valamit, mert adta Ady alá a lovat: már az első napokban azt mondta neki, hogy azt szeretné, hogy ő legyen a legnagyobb költő Magyarországon. És ez így is lett: Adyt tízezrek kísérték lehajtott fővel az utolsó útjára, és mások mellett Móricz Zsigmond és Babits Mihály búcsúztatta.
Mit jelentett Léda életében az, hogy Ady múzsája volt?
A múzsa sorsa általában egyáltalán nem rózsaszín hajnalhasadás, hanem keserves élet: az alkotó hol kisajátítja, hol elhanyagolja őt. A művész soha nem akkor jön, amikor megígéri, és megjósolhatatlan, hogy milyen állapotban kerül elő, nem lehet rá számítani. A biztonság megölheti az alkotói inspirációt. Miközben egy nő természetes módon egy ponton túl vágyik a megállapodásra, a támaszra, a múzsát általában távol tartja az alkotó, ugyanis a beteljesülés teljesen hétköznapivá zsugoríthatja az érzéseket. Megszűnik az inspiráló vágy, a szenvedést okozó elérhetetlenség. Egy alkotónak éhesnek kell maradnia, hogy meglegyen benne a motiváció a munkához. Léda kiapadhatatlan forrás volt Ady számára, hiszen abszolút megelőzte korát. Minden porcikájában nő volt, szabadon gondolkodó ember, aki kiállt magáért, és aki több nyelven bújta a könyveket. Adynak is ő olvasott fel franciául. Léda polgári énje nyilván várta, hogy Ady egyszer feleségül kéri, ő elválik, majd költő és múzsája elkezdhetik a közös életüket. De ez nem történt meg, ráadásul gyermekük halva született és innentől egyenes út vezetett a pokolba. Ady és Léda kapcsolatában benne van a férfi-női dinamika, a nő inspiráló ereje, a férfi bizonyossága, hogy a másik nélkül nem élhet. Emiatt a történetük időtlen és univerzális: bárhol és bármikor megtörténhetett és megtörténhet ma is. Egy igazi férfi és egy igazi nő kapcsolata, amely egyre inkább őrült játszmává válik. De azt is fontos megemlíteni, hogy Ady beteg volt, vérbajos, ami nemcsak testileg, de idegileg is tönkretette. Abban a korban ez még gyógyíthatatlan betegségnek számított, Ady ezért folyamatosan versenyt futott a halállal.
Léda és férje, Diósy Ödön Szófiából menekültek Nyugat-Európába. Párizsban telepedtek le, a múzsája maga hívta ki oda Ady Endrét. Léda mennyire tudott beolvadni a párizsi életbe, a párizsi nők közé?
Igazából nem tudott. Fel tudta venni azt az attitűdöt, amit a francia nők sugároznak – ugyanúgy járt kávéházakba, múzeumokba vagy sétálni a Bois de Boulogne-ba, de ő egy magányos lélek volt. Rengeteget olvasott, kevés barátja volt. Nagyon szeretett egyedül lenni, vagy azzal a pár emberrel, akiket kedvelt. Szerintem Ady és Léda kapcsolata akár egy következő szintre is léphetett volna, ha Léda a francia társadalmi, kulturális életbe is be tudja vezetni Adyt, és persze, ha Ady nem beteg.
Miben volt más akkor a párizsi, nyugati élet, milyen hatással volt a kelet-európai alkotókra?
Párizs ereje ma is óriási, de akkoriban egy alkotónak azt jelentette, mint egy katolikusnak Róma, vagy egy muzulmánnak Mekka: szellemi és lelki zarándokhelyet, ahova el kell menni, mert anélkül nem lehet meghalni, hogy ne látta-érezte volna az ember a várost. Sok művész nevét felsorolhatnánk, akik megtették ezt, de a költők közül megemlíteném József Attilát és Radnóti Miklóst, akik szintén elzarándokoltak Párizsba. És bár nem egy időben, de nem is laktak egymástól messze!
Visszatérve a francia nőkre, legtöbbünknek az effortless stílus, és az a bizonyos je ne sais quoi jut eszébe. Mi teszi ma a párizsi nőt, és milyen volt Léda korában egy párizsi nő?
Szerintem a francia nők Léda korában is hasonlóak lehettek, mint ma: magabiztosak, csipkelődőek, szabadok és fogékonyak a kultúrára. A francia nőknek az az egyik titkuk, hogy általában nem agresszíven érik el a céljaikat, hanem bájosan merészen. Partnernek tekintik a férfiakat, akik őket is partnernek tekintik. Tudnak szemtelenek lenni, kikérik maguknak a dolgokat, véleményük van. A kultúra és a közélet minden szelete érdekli őket. Mindennek megadják a módját. Az úgynevezett savoir vivre, az élni tudás nagyon erősen jellemző rájuk. Büszkék arra, hogy franciák, és arra is, hogy nők. Ha farmerban és blúzban mennek dolgozni, akkor, ha munka után megisznak valakivel egy aperitifet, parfümtől illatos kendőt tekernek a nyakuk köré és kirúzsozzák magukat – majd például kacéran elmondják a véleményüket valamelyik aktuális olvasmányukról.
Szederkényi Olga
Mit kérdeznél Adytól és Lédától, ha lehetőséged lenne velük beszélgetni?
Először valószínűleg inába szállna a bátorságom. Azt kérném, hogy eltölthessek velük egy napot. Azt hiszem, hogy dokumentumfilmesként egy ponton előkapnám a mobilom, és filmezném, ami történik. Léda korán reggel, Ady később kelne. Elköltenék velük egy reggelit – kíváncsi lennék, hogy mit ennének. Ezután elmennék velük múzeumba, majd megebédelnénk egy teraszon. Utána hagynánk Bandit dolgozni és Lédával szívesen elmennék sétálni, könyvesboltba, moziba vagy színházba. Szerintem este jönne el az a pont, amikor egy pohár pezsgő vagy bor mellett lehetne velük beszélgetni egy párizsi bisztróban vagy a szalonjukban, viszonylag őszintén. Sokat nevetnék, mert, ha jó formában voltak, akkor szédületes humoruk volt. Megkérdezném, hogyan emlékeznek a találkozásukra, mit szeretnek Párizsban, mire vágynak az életben, ki a kedvenc írójuk, mi szerintük a boldogság, babonásak-e, félnek-e a haláltól. Teljesen átlagos kérdéseket tennék fel, de nagy teret hagynék annak, hogy ők beszélgessenek és kibontakozzanak. Én már annak is örülnék, ha csak az derülne ki, hogy Ady bütykét nyomja a cipője, Léda pedig nem szereti a vajat a croissant-on. Kordokumentum lehetne.
A bemutató után egy évig nem tudtátok játszani a HÉJANÁSZ—Ady.Léda.Párizs. című darabot, a pandémia miatt. Mennyit fejlődtél te mint rendező, és mennyit fejlődött a darab ebben az egy évben?
Nem vagyok színházi rendező. Itt ebben a munkában is inkább egyfajta szellemidézés volt a célom, és az, hogy a végeredmény természetes legyen. Valóságközeli élmény, amely minden pátosztól és üres formanyelvtől mentes. Finom, hiteles, őszinte – mert ez engem mindennél jobban vonz. Egy év telt el a bemutató óta, és elképesztő látni, hogy Lia és Péter mennyire magáévá tette a szerepét. Azt szerettem volna elérni, hogy a nézők ne azt érezzék, hogy színházban vannak, hanem azt, mintha Ady és Léda életébe nézhetnének bele: együtt ülnek velük a kávéházi teraszon vagy leskelődnek a kulcslyukon, amikor főhőseink veszekszenek vagy imádják egymást. És közben megszületnek a versek. A Kugler Art Szalon nagypolgári lakásszínház pedig pazar környezet ehhez a kísérlethez. Legközelebb február 19-én és március 26-án látható a HÉJANÁSZ—Ady. Léda. Párizs. című darab. Várunk mindenkit sok szeretettel! És reményeink szerint lesznek még meglepetésprogramok idén, amelyekkel Léda 150. és Ady Endre 145. szülinapját ünnepeljük majd.
Fotó: Posztós János/Café Budapest-MÜPA, Valuska Gábor
Hallgasd meg Olga legutóbbi podcastját!
