Az egyik ok a sok millióból, amiért nem élvezem már úgy a húst…
Azt hiszem, nem túlzás azt állítani, hogy manapság, ha társaságban kiderül valakiről, hogy nem eszik húst messze nem okoz olyan közfelháborodást, mint mondjuk a ’80-as években. Emlékszem még azokra a vidéki családlátogatásokra gyerekkoromból, ahol az asztalra minimum háromféle hús került, és az emberi egészséget, kicsattanó formát szinte a plusz kilók számában mérték, ha pedig valamelyik „vékonydongájú purdé” nem akart repetát a csirkecombból, akkor ott már valami nagy bajt szaglásztak. Egy kis disznózsír itt, ropogós malacfül ott, kacsatepertő emitt, szépen megágyazott a főételként asztalra kerülő falusi tyúkhúslevesnek, báránypörköltnek, és az A-hatos méretű rántott húsoknak.
Hús, még!
Soha nem voltam egy rossz étvágyú gyerek, és akkor különösen finoman fogalmaztam. Hároméves koromig ugyan alig beszéltem, de maroknyi szókincsem egyik biztos bázisa a „hús” szó volt, ami mögött ott toporgott a „még!” felszólítás is. Mondhatjuk, hogy egészen öt évvel ezelőttig olyan nagyfogyasztó voltam, aki titokban mindig arról álmodik, hogy egyszer lejön a húsról, ennek okai pedig – a kortárs húsok néha elég fura utóízének megjelenése előtt – az állatok életének feleáldozása, és annak körülményei voltak. Az utóbbi években már csak családi hétvégéken, és barátokkal, a jobb éttermekben eszem húst, akkor is főleg csirkét.
Pirított gomba, az új hús
Az egy hetes célkitűzés így nem tűnt megugorhatatlannak. Úgy vágtam bele az ideiglenes vegetáriánus etapba, hogy majd messziről elkerülöm a kedvenc gyrosos-shawarmás helyeimet, és a hétvégi családi ebédnél is majd nagyon okosan tologatom a hússzeleteket, hogy ne vegyék észre, valójában nem is ettem.
Az olívaolaj mindenhol alap volt
Szerencsém volt, mert a pasim is felzárkózott mellém az egy hétre, így a hűtőt előre úgy pakoltuk meg, hogy ne legyen gond. Több doboz gomba, cukkini, brokkoli, padlizsán, édesburgonya, finom sajtok, tofu, organikus tahini, minőségi humusz.
Fullos kávéházi reggelik
Az első három-négy nap maga volt a mennyország. Többször reggeliztünk, ebédeltünk kávézóban, étteremben is napközben, ahol gond nélkül megoldottuk finom kencékkel, mártogatósokkal: padlizsánkrém, körözött, tojás krém hasalt szépen a forró, fokhagymaszószban hempergettet focacciára, házi kenyérre, láthatatlan távolságba tolva a húsos fogások, meleg szendvicsek emlékét.
Saláta „gazdagon”
Itthon sem volt semmi gond, a jól fűszerezett húsok, szaftos cupákok egy apró pillanatig sem hiányoztak, mert a vaj, az olíva olaj, és egy szupermenő fűszer kollekció a „legjobb smink” íz téren a húsról lejövőknek. Valóságos varázspálca, amit én bőszen használtam a pirított gomba, vagy magokkal sült brokkoli esetében is, amelyet hol köretként, hol pedig rizs és tejszín hozzáadásával, vagy salátában elrejtve készítettem el. Az egy hét alatt főleg barna rizs, rizstészta, de olykor organikus borsólisztből készült sült padlizsánszószos penne tészta is került az asztalra.
A két kedvenc alapanyagom barátkozik
A cél itt persze nem a fogyás volt. Sajnos az ételfelhozatal is túl színesre, változatosra, és finomra sikerült, úgyhogy még kóbor mellékhatásként sem lehetett szó centikben apadásról.
Vajon pirított csilis tofukockák, sajtkéregben sült kukorica, cottage sajttal locsolva, teljes kiőrlésű wrapba szorítva felejtette el velem, a több évtizeden át berögzült tézist, miszerint hús nélkül nincs élet, de legalábbis gasztroorgazmus. Igazából nem volt előre felállított menüm, vagy stratégiám – a spontaneitás volt a jelszó. Főzési tudomány, vagy rutin sem nagyon áll mögöttem, így a festőművész anyukám patchwork technikájára hajazó konyhatudományt alkalmaztam. Vagyis, ha éppen váratlan vendég toppant be, és nem volt kaja, fogtam egy, a konyhapulton árválkodó avokádót, kettébe vágtam, majd a közepén lévő lyukba törtem egy-egy tojást. Miután lepattantam a sütőről, amely időközben elromlott, előszedtem egy, az anyóstól fél éve kapott, szűz mini sütőszerkezetet, amiben a megfűszerezett tojásos avokádó kb. 10 perc alatt kívül ropogósra, belül vajpuhára sült. Mindezt az amatőr, végig sem gondolt sos etetési szándék ellenére… Óriási tanulság volt, hogy nekem a hús tényleg nem kell már.
Bukás, arccal az Angusnak
Ezen a ponton próbáltam az egyre növekvő elbizakodottságomat anyukám példájával kordában tartani, aki nemrégiben szintén elindult (a képzelt) „vegaság” útján. Azzal hívott fel, hogy képzeljem, ő már alig eszik húst, sőt, annyira, hogy aznap már nem is. Hiteles tanút keresve hozzá, odaszólt a mellette ücsörgő nagyimnak is, hogy „ugye Anyuka, mennyire nem eszem húst?”, majd azzal a lendülettel bevallotta, hogy mármint leszámítva az aznapi húslevest. De hát az is csak egy kis porhanyósra főtt csirkemellel volt, mintha ebben a felállásban az egykor boldogan csipogó csirke már szinte zöldség köretté, vagy cérnametélté szelídült volna. Na, valahogy így jártam én is az egy hetes vegetáriánusságom hatodik napjára, ami nem más volt, mint a párom születésnapja.
Persze számoltam a jeles alkalommal, azzal nem, hogy a család „Grill hús” zsúrt tart a nagyfiúnak, az egyetlen nővére pedig egy bősz mondattal söpri félre a heti húsmentes kihívásomat. Mondván, hogy nem azért vett Angus marhát, – a másik 10 féle hús mellé – hogy én itt mindenféle cikkekkel bohóckodjak, takarózzak. Gondoltam majd okosan tologatom itt is a húsokat, mint a família másik ágán, és a tányéromon lévő grill gombák, és krumplik közül finoman átépítem a húsokat a pasim tányérjába. Így is tettem, leszámítva két Angus karika-katonát, amelyen sajnos elvéreztem. Olyan ízélmény volt, ami miatt kicsit értem, hogy emberek milliói (köztük én is) miért fogják be a szemüket, és akarják figyelmen és érdeklődési körön kívül hagyni, hogy milyen körülmények között mennek el ezek az állatok azért, hogy mi pár másodpercig boldogan rágjuk őket. Majd szinte örömkönnyek között nyeljünk egy nagyot, dülledt szemmel várva a kajakómát, hogy aztán csurig őszintén megfogadjuk, soha többet nem esszük így túl magunkat.
Na, én is pont így jártam, ha csak két Angus-katonával is a nyársról, és nyilván nem először. Mindez viszont két hete volt, és persze nagyon reménykedem, hogy utoljára. Úgy tűnik ugyanis, hogy azóta is simán elvagyok hús nélkül, és bár egyelőre még nem értem meg százszázalékosan a húsmentes életmódra, úgy tervezem, hogy a hétköznapokban csakis halat engedek a tányéromra. Ünnepnapokon gyros felállásban jöhet a csirke, netán egy szelet ropogós bacon, vagy pár szelet szalámi – mondjuk apukám tányérjáról. De ennél messzebb nem tervezek menni. Vagyis a boltban továbbra sem veszek itthonra húst, szalámit, családi ebédeken továbbra is igyekszem elkerülni a grillezett csirkecombokat, de éttermekben sem rendelek húsos főételt. Ha pedig egyszer-egyszer elbukom, akkor sem tervezem, hogy önkorbácsolást végzek, ahogyan azt sem, hogy visszaállok a napi, vagy heti húsfogyasztók közé.
Fotó: Getty Images, saját
