Valószínűleg sosem csináltam volna karriert a királynő hasonmásaként, ha nem látom meg a helyi újság hirdetését 1972-ben. A férjem, Ken születésnapjára gyűjtöttem ötleteket, amikor elolvastam a Jane Thornhill nevű művész portréfestő szolgáltatásának reklámját, és azt gondoltam: „miért ne?!” Nagyon tetszett az elkészült mű, Jane pedig megkérdezte, benevezheti-e a Királyi Akadémia Nyári Kiállítására. Ott a zsűri azt gondolta, hogy II. Erzsébet királynőt ábrázolja, és megmutatták a Buckingham-palotának, akik azt mondták, hogy őfelsége nem ült modellt. Szegény Jane-t pedig kizárták, mert az volt a kiállítás feltétele, hogy élő modellről kellett portrét festeni.
Amikor visszatért a galériába, hogy magával vigye a festményét, megrohamozták az újságírók. Ezután a telefonom folyamatosan csörgött. Újságok, magazinok és rádió is keresett, egy ügynökség pedig megkeresett, hogy legyek a királynő hasonmása, nagyon sok pénzt ajánlottak.
Nem ők voltak az elsők, akik felfigyeltek a hasonlóságra
Egy greenwichi úton, amikor 11 vagy 12 éves voltam, egy fotós megkérdezte, készíthet-e rólam néhány felvételt: „pont úgy nézel ki, mint Erzsébet hercegnő” – mondta. Később többször előfordult – főleg külföldön –, hogy el kellett menekülnöm, annyian kezdtek bámulni.
II. Erzsébet királynő és én csupán 18 hónap különbséggel születtünk, és ahogy cseperedtünk, a hasonlóság még erősebb lett, csak én egy kicsivel alacsonyabb vagyok. A portré volt azonban az a pont, ami felkeltette az érdeklődést irántam. A negyvenes éveimben jártam, a családommal egy Chelmsford melletti faluban éltünk. Mielőtt gyermekeim születtek au pairként és gépírónőként dolgoztam, de mindig színész szerettem volna lenni. Amatőr produkciókban szerepeltem is, leckéket vettem, és még egy meghallgatásra is elmentem. De ez túl sok kiadással járt volna nekem, ráadásul az, hogy hasonlítottam II. Erzsébetre, nem volt előny.
Mindegy, milyen szerepet kaptam, hallottam a megjegyzéseket a nézőtérről, néha még nevetést is.
Ám amikor az ügynök megkeresett, rájöttem, hogy ezúttal jól jön, hogy hasonlítok a királynőre. Aláírtam a szerződést az ügynökséggel, ami modelleket közvetített reklámokhoz. Amikor egy ilyen kisfilmben egy plüsscorgival szerepeltem, elég vegyes fogadtatást kapott, egy újság egyenesen tiszteletlenségnek titulálta a királyi családdal szemben. Ám én mindig is a királyi család nagy tisztelője voltam, soha nem tenném nevetségessé a királynőt! Soha nem tennék semmit, ami rossz fényt vet rá, a monarchiára, vagy akár saját magamra. Soha nem vállaltam azokat a munkákat sem, ahol II. Erzsébetként kellett volna pózolnom, megjelennem.
A királynő alteregóiból iparág lett
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha meg lehet élni abból, hogy valaki eljátssza a királynőt, ma pedig egész iparág épült erre. Az elmúlt negyven évben voltam televíziós beszélgetőműsorokban, szupermarket-megnyitókon, segédkeztem bűvészeknek és rövid reklámokban szerepeltem a világ minden táján. A zenészek velem akartak videóklipet forgatni, és átadhattam az aranylemezt a Queennek. A férjemet azonban csak egyetlen alkalommal sikerült lenyűgöznöm: amikor Muhammad Alival találkozhattunk, és ő velem akart fotózkodni.
View this post on Instagram
Még Joan Rivers is dolgozott velem, ami után végre színészi feladatokra is felkértek. Még az Ali G-ben is volt egy rövid szerepem. Ezután Hollywood is felfigyelt rám, ezután jött az Austin Powers, a Csupasz pisztoly-filmek Leslie Nielsennel és Priscilla Presley-vel. Órákat töltöttem vele, hogy tökéletesítsem a királynő hanglejtését és gesztusait.
Mára, ahogy a királynőnek, úgy nekem sem megy már úgy a szereplés. Ha nem lenne az ízületi gyulladásom, még ma is dolgoznék. De 2014-ben nyugdíjba mentem, nem sokkal azután, hogy a királynő a londoni olimpián is tiszteletét tette Daniel Craiggel. Sokan mondták, hogy azt hitték, én vagyok. De nem én voltam, ahogy a platinajubileumon sem jelennék meg sehol, örülök, hogy a tévén nézhetem az eseményeket, ahogy mindenki más.
Forrás: The Guardian Fotó: Getty Images
