Egy forró júliusi napon Anne és férje, Miguel a 9 éves fiúkkal, Michaellel egy floridai nyári tábor felé tartottak. A házaspár évek óta próbálta megérteni idősebbik gyerekük viselkedését: a korához képest magas, göndör barna hajú, tágra nyílt szemű fiú időszakos dühkitöréseit és hűvös távolságtartását egyre nehezebben tudták kezelni. Michaelt azon a nyári napon nem egy átlagos táborba vitték a szülei – egy nyolchetes, erősen strukturált, pszichológiai megfigyelés vette aznap kezdetét. Ez volt Anne és Miguel utolsó reménye.
Nem egyszerű hiszti
Michael problémái az édesanyja elmondása szerint 3 éves kora körül kezdődtek, nem sokkal azután, hogy testvére, Allan megszületett. Anne szerint Michael kezdetben úgy viselkedett, mint egy „rossz gyerek”, de magatartása idővel átalakult, és hamarosan kezdetét vették a folyamatos dühkitörések, amelyek során vigasztalhatatlanul sikítozni és visítozni kezdett. A szülők elmondása szerint ezek a rohamok nem átlagos hisztik voltak. „Nem arról volt szó, hogy a fáradt volt, vagy frusztrált, nem egyszerű hiszti volt, amiket a gyerekek gyakran csinálnak” – nyilatkozta a The New York Timesnak Anne. „A viselkedése tényleg nem volt normális. Mindennap órákon át tartottak a rohamok, hiába próbáltunk meg bármit is csinálni.” Michael éveken át minden alkalommal sikoltozni kezdett, amikor a szülei arra kérték, hogy vegye fel a cipőjét, vagy végezzen el más hétköznapi feladatot – például vigye ki valamelyik játékát a nappaliból. „Ha elmentünk valahova, ha ott maradtunk valahol – bármi kiborította” – tette hozzá Miguel. A fiú dühkitörései a kisgyermekkor elmúltával is megmaradtak. Michael még 8 évesen is dührohamot kapott, amikor Anne vagy Miguel megpróbálta a fiút felkészíteni az iskolába menetelre – a gyerek a falat kezdte ütni, vagy az ajtót rugdosta. Ha nem figyeltek, ollóval vagdosta szét a nadrágját, vagy módszeresen kitépte a saját haját. De volt, hogy a dühét azzal vezette le, hogy újra és újra lecsapkodta a vécéülőkét, amíg az el nem tört.
Amikor Anne és Miguel először vitték Michaelt terapeutához, a szakember „elsőszülött-szindrómát” állapított meg nála: magyarán úgy vélte, hogy a fiú azért viselkedik ilyen kiszámíthatatlanul, mert neheztel a kistestvérére. Bár a szülők szerint igaz, hogy Michael rendkívül ellenséges volt az kisbabával, úgy érezték, a testvéri rivalizálás nem magyarázat a fiú folyamatos szélsőséges magatartására. Mire 5 éves lett, Michaelnek kialakult az a kísérteties képessége, hogy pillanatok alatt át tudott váltani a teljes dühből, a hideg, kiszámított kedvességbe. Ezt a viselkedést Anne rendkívül nyugtalanítónak találta. „Soha nem tudhattad, hogy mikor fogsz valódi érzelmeket látni” – mondta, majd felidézte az egyik vitájukat, ami egy házi feladat miatt robbant ki: Michael sikítozni és sírni kezdett, miközben az édesanyja próbálta megnyugtatni. „Azt mondtam neki: »Michael, emlékszel, hogy tegnap milyen jól megcsináltad? Csak annyit kell tenned, hogy fogod a gondolataidat, mondatokká alakítod őket, és kész!« Mivel továbbra is megállás nélkül ordított, ezért így folytattam: »Michael, azt hittem, azért ülünk neki együtt a feladatnak, hogy elkerüljük az újabb drámát.« Ekkor hirtelen abbahagyta a sikoltozást, felém fordult, és egy kimért, felnőtt hangon azt mondta: »Hát, akkor ezt nem teljesen gondoltad végig, ugye?«”
A házaspárnak Michael után két másik fia is született, de egyikőjük sem mutat olyan viselkedési problémákat, mint a legidősebb gyerek. „Tele van a könyvespolcunk megoldásokat kínáló könyvekkel, amelyeket kifejezetten problémás gyerekekről írtak. Kipróbáltuk az összes stratégiát, amit ajánlottak, és bár néha úgy tűnt, mintha működnének, de aztán megint visszaállt minden a régi kerékvágásba” – magyarázta Anne, aki korábban általános iskolai tanár volt, és gyermekpszichológiából szerzett diplomát. A nő azt mondja, a képzettsége ellenére is rendkívül frusztráltnak érzi magát. „Mi csináltunk valamit rosszul? Vagy már eleve ilyen volt? Annyi orvosnál jártunk, de senki nem tudta megmondani, mi valójában a probléma, és mit kellene tennünk.” Az elmúlt hat évben Michael szülei nyolc különböző terapeutához vitték el a fiukat, és egyre több diagnózist kaptak. „Annyi ember mondott nekünk annyi különböző dolgot” – mondta Anne. „Volt, aki szerint ADHD, más szerint nem az. Azt mondták, depresszió, aztán kiderült, hogy mégsem. Több különböző mentális betegségnek a tünetét is diagnosztizálták nála, de senki sem tudta megmondani, hogy mi lehet az állapotának a domináns jellemzője, hogy hogyan kellene kezelni. Ez a nagyon frusztráló benne.”
Tavaly tavasszal aztán a Michaelt kezelő pszichológus a szülőket a Florida International University egyik kutatójához, Daniel Waschbuschhoz irányította. Egy sor vizsgálatot követően Anne és Miguel egy újabb lehetséges diagnózissal találta szemben magát:
fiuk, Michael akár pszichopata is lehet.
Waschbusch az elmúlt 10 évben kifejezetten rideg-érzéketlen személyiségjegyeket hordozó gyerekeket tanulmányozott. Ezek a bizonyos rideg-érzéketlen személyiségjegyek már meglepően korán, 3-4 éves korban is megnyilvánulhatnak: például ha egy gyerek hajlamos az agresszióra, valamint a manipulációra, hiányzik belőle az empátia, ha semmilyen helyzetben nem ismeri el a saját felelősségét és látszólag képtelen az érzelemteli kötődésre. Kutatások szerint azok a gyerekek, akik rideg-érzéketlen személyiségjegyeket hordoznak magukon, felnőve jóval nagyobb valószínűséggel válnak pszichopatákká.
Amikor az összes vizsgálatot elvégezték, Michael majdnem két szórással a normális tartományon kívül esett rideg-érzéketlen viselkedés tekintetében, ez azt jelentette, hogy az állapota kifejezetten súlyosnak számított. Jelenleg nincs szabványos teszt a gyerekkori pszichopátia megállapítására, de egyre több pszichológus véli úgy, hogy a pszichopátia, az autizmushoz hasonlóan, egy különálló neurológiai állapot – amely már 5 éves gyermekeknél is kimutatható.
Nevezhetünk egy gyereket pszichopatának?
Az állapotot övező stigmatizáció miatt azonban a pszichopátia szigorúan felnőttkori diagnózis, gyerekeknél egyáltalán nem szokták használni. Még akkor sem, ha egyébként az érintettnél jól megfigyelhetők a fiatalkori figyelmeztető jelek – például, ha tendenciózusan megsérti a normákat és mások jogait, hajlamos a csalásra, a rongálásra, az erőszakra, az agresszióra, illetve a lopásra. Ezeknél a problémás fiataloknál pszichopátia helyett viselkedészavart szoktak megállapítani. A különféle viselkedészavarok nagy részét a gyerekek felnőttkorukra jó eséllyel kinövik – kivéve, ha a magatartási problémák előbb említett fajtájáról, az úgynevezett rideg-érzéketlen személyiségjegyekről van szó. Ebben az esetben nagy az esély rá, hogy a viselkedési problémák felnőve is megmaradnak.
Laurence Steinberg, a Temple Egyetem pszichológusa egy interjúban úgy nyilatkozott, hogy a pszichopátiát, akárcsak más személyiségzavarokat, szinte lehetetlen pontosan diagnosztizálni gyerekeknél, de még tinédzsereknél is rendkívül nehéz. Ennek egyrészt az az oka, hogy a gyerekek agya még fejlődésben van, másrészt, hogy a tinédzserek egyébként normális viselkedését könnyen abnormálisnak lehetne titulálni. De a szakember szerint még ha fel is lehetne pontosan ismerni a fiatalkori pszichopátiát, túl nagy árat kellene fizetni a gyerekeknek a diagnózisért: véleménye szerint elkerülhetetlen lenne a társadalmi megbélyegzés.
Mark Dadds, az Új-Dél-Walesi Egyetem pszichológusa azonban más véleményen van. Dadds – aki a gyerekek antiszociális viselkedését tanulmányozza – ugyan elismeri, hogy „senkinek sem esik jól egy 5 éves gyereket pszichopatának bélyegezni”, de szerinte ezeknek a vonásoknak a figyelmen kívül hagyása egy sokkal rosszabb helyzetet eredményez. „Kutatások azt mutatják, hogy ez a viselkedés létezik és azonosítható a kisgyerekeknél” – mondta, majd felidézte azokat a közelmúltban végzett vizsgálatokat, amelyek jelentős anatómiai különbségeket tártak fel azon serdülőkorú gyerekek agyában, akik magas pontszámot értek el a pszichopátia tesztek ifjúsági változatában. Ez pedig a véleménye szerint arra utal, hogy az állapot veleszületett lehet. Egy másik tanulmányban 3000 gyerek pszichológiai fejlődését követték nyomon 25 éven keresztül, és azt találták, hogy a pszichopátia jelei már a 3 éves korú gyerekeknél is kimutathatók. A pszichológusok kis, de egyre növekvő számú csoportja – köztük Dadds és Waschbusch – úgy gondolja, hogy minél korábban szembe merünk nézni a problémával, annál több lehetőségünk lesz segíteni az érintett gyerekeknek. A többi között azt remélik, hogy az empátiakészséget – amelyet az agy bizonyos részei irányítanak – a rideg-érzéketlen gyerekekben fejleszteni lehetne. A sikeres kezelések óriási előrelépést jelentenének. Bár becslések szerint a népesség mindössze 1 százalékát teszik ki a pszichopaták, a börtönben lévő elítéltek nagyjából 30 százaléka szenved ettől a személyiségzavartól. Aránytalanul sok és brutális bűncselekmény, illetve gyilkosság írható tehát a számlájukra.
Káosz és manipuláció
Mielőtt elkezdett volna a pszichopátia iránt érdeklődni, Waschbusch figyelemhiányos és hiperaktív gyerekekkel foglalkozott, és nekik szervezett nyári táborszerű kezelési programokat. 2011-ban volt az első alkalom, hogy egy külön programot indított a rideg-érzéketlen személyiségjegyeket hordozó, 8 és 11 év közötti gyerekek számára. A felnőtt pszichopatákról köztudott, hogy sokkal jobban reagálnak a jutalmazásra, mint a büntetésre; Waschbusch tehát azt remélte, hogy ez a módszer a gyerekeknél is be fog válni. A szakembernek azonban nem volt könnyű dolga. Míg a korábbi táborokban az ADHD-s gyerekek zavaróak és nehezen irányíthatóak voltak, addig a rideg-érzéketlen gyerekek olyan zűrzavart okoztak – sikoltozás, asztalok felborítása, körökben futás az osztályteremben –, amely Waschbusch szerint egészen más dimenziót teremtett. „Voltak olyan gyerekek, akik megpróbáltak átmászni a kerítésen, és a szomszédos pályára szaladni testnevelésórán, és olyanok, akiket naponta többször is fizikailag vissza kellett tartani” – mesélte, majd hozzátette, hogy a gyerekek hamar rájöttek arra is, hogyan okozzanak káoszt a tömeges rossz viselkedéssel. Az egyik fiú kódszavakat talált ki, amelyeket ha adott pillanatban elkiáltott, az összes gyerek egyszerre kezdett rohangálni. „Ami a legjobban megdöbbentett, hogy mennyire manipulatívak ezek a gyerekek. Nem olyanok, mint az ADHD-sok, akiknek impulzív a viselkedése. De nem is olyanok, mint a magatartászavaros gyerekek, akiknek bármit mondasz, az ellenkezőjét fogják csinálni. A rideg-érzéketlen gyerekek nagyon is képesek rá, hogy pontosan betartsák a szabályokat. De csak akkor, ha abból előnyt tudnak kovácsolni.”
Hét héttel a nyári program indulása után a legtöbb gyerek nem mutatta a fejlődés jeleit. Néhányan, köztük Michael, még rosszabbul is viselkedtek, mint a tábor kezdetén. Michael viselkedése eleinte kezelhető volt: néha asztalokra ugrált, vagy szaladgált az osztályteremben, de csak ritkán kellett erőszakkal leállítani. A magatartása azonban egy idő után egyre rosszabbá vált – Waschbusch szerint részben azért, mert a fiú így próbált imponálni a programban résztvevő egyik lánynak. A bájos, de lobbanékony kislány hamar megtalálta a módját, hogy a különböző fiúkat kijátssza egymás ellen. „A lányokra jellemző lehet az enyhe manipuláció, de az, ahogy ez a kislány csinálta, az a precizitás, és az a módszer, egészen példátlan” – mondta a szakember, majd elmesélte a kislány egyik jellemző manipulációs technikáját. Apró játékokat csempészett be a táborba, majd ezeket osztogatta jutalomként azoknak a gyerekeknek, akik a parancsára rosszul viselkedtek. Ez a stratégia különösen hatékonynak bizonyult Michael esetében. Waschbusch szerint a kislány által tanúsított nagyon is kiszámított magatartás különbözteti meg a heves, „forróvérű” viselkedészavarokat az olyan „hidegvérű” problémáktól, mint a pszichopátia. „A forróvérű gyerekek hajlamosak nagyon impulzívan cselekedni. Egyes elméletek szerint a fenyegetést felismerő rendszerük túlságosan is aktívan működik. Nagyon gyorsan felismerik a dühöt és a félelmet” – magyarázta. A hidegvérű, érzéketlen-érzelemmentes gyerekek ezzel szemben képesek ugyan impulzívak lenni, de a rossz viselkedésük gyakran előre kiterveltnek tűnik. „Egy forróvérű nem tud nyugton egy helyben ülni, míg a hidegvérű lehet, hogy ellenséges lesz, ha provokálják, de megvan benne az a képesség, hogy nagyon rideg legyen. »Lássuk, hogyan használhatom ki ezt a helyzetet a saját előnyömre, mindegy, ha bárkinek is baja esik majd miatta« Nagyjából ez a hozzáállásuk.”
Kiből lesz pszichopata?
A kutatók a hidegvérű viselkedést összefüggésbe hozták az alacsony kortizolszinttel és az amigdala – az agy azon része, amely a félelmet és más kellemetlen szociális érzelmeket, például a szégyent dolgozza fel – normális alatti működésével. Waschbusch szerint általánosságban elmondható, hogy a gyerekek viselkedését nagyban tudja motiválni a vágy, hogy megpróbálják elkerülni ezeket a kellemetlen érzéseket. „Adott egy kétéves gyerek, aki meglöki a kishúgát, a húga pedig sír, majd a szülei leszidják. Ezek a reakciók normális esetben kellemetlen érzéseket váltanak ki a gyerekből. Ez a kellemetlen érzés pedig visszatartja attól, hogy a dolgot újra megtegye. A különbség a rideg-érzéketlen gyerekeknél, hogy ők nem érzik magukat kényelmetlenül vagy kellemetlenül. Így nem alakul ki bennük az idegenkedés a büntetéstől vagy attól, hogy valakit megbántsanak.” Waschbusch azt mondja, már csak azért is óriási kihívást jelent kideríteni a rideg-érzéketlen személyiségtípus gyökerét, mert ezeknek a gyerekeknek a viselkedése – az impulzivitás, agresszió, manipulativitás és dac – gyakran átfedésben van más zavarokkal. „Egy olyan gyerek, mint Michael, percről percre másképpen viselkedik. Vannak impulzív jegyei, amik az ADHD-re hasonlítanak, ingadozik a hangulata, mint egy bipoláris zavar esetében. Dacos és engedetlen, mint egy oppozíciós zavarban szenvedő.”
A szakember reméli, hogy idővel jobban meg tudjuk majd érteni, miért lesznek egyes rideg-érzéketlen gyerekekből súlyos problémákkal küzdő felnőttek, míg másokból nem. A felnőtt pszichopaták agyának MRI-vizsgálata korábban már jelentősnek tűnő anatómiai különbségeket mutatott ki: kisebb az agyuk subgenualis kérge és 5-10 százalékkal csökkent az agyuk sűrűsége a paralimbikus rendszer részeiben. Az agyuk azon régióiban van tehát eltérés, amely az empátiával és szociális értékekkel, illetve az erkölcsi döntéshozatallal van összefüggésben. James Blair, a National Institute of Mental Health kognitív idegtudósa szerint a pszichopaták agyának azon területein található eltérés, amelyeknek normális működése kritikus fontosságú ahhoz, hogy a negatív és pozitív szociális visszajelzéseket az emberek megfelelően értelmezhessék. Blair úgy gondolja, hogy a rideg-érzéketlen gyerekeknél az agy ezen részei nem megfelelően működnek, és így a negatív visszajelzések nem úgy regisztrálódnak, ahogy egy normális agyban kellene.
A kutatók szerint ezek a különbségek valószínűleg genetikai eredetűek. Donald Lynam, a Purdue Egyetem pszichológusa több mint két évtizeden keresztül tanulmányozta a fiatalkori pszichopátiát, és úgy találta, hogy amennyiben ezek a különbségek végül megszilárdulnak, az intelligencia és a ridegség olyan szokatlan keveréke jön létre, amely a felnőtt pszichopatákra jellemző. „A kérdés nem az, hogy miért tesznek egyes emberek rossz dolgokat. Hanem az, hogy a többi ember miért nem tesz rossz dolgokat? A válasz pedig az, hogy a legtöbbünknek vannak bizonyos gátló tényezők. Például empátiát érzünk, és aggódunk amiatt, hogy meg fogunk bántani másokat. Vagy amiatt aggódunk, hogy a többi ember nem fog minket kedvelni. Vagy amiatt, hogy le fogunk bukni. Amikor elkezdjük kivonni ezeket a gátló tényezőket, akkor jön a pszichopátia.” Bár a pszichopátiára való hajlam öröklésének esélye nagy (egyes kutatások szerint 80 százalék), Lynam szerint ez nem jelenti, hogy ne lehetne kezelni az állapotot. Waschbusch is hasonló állásponton van. „Véleményem szerint ezeknek a gyerekeknek intenzív beavatkozásra van szükségük ahhoz, hogy visszatérjenek a normális kerékvágásba – arra a szintre, ahol még bizonyos kezeléseknek hatása is lehet. De az a hozzáállás, hogy a pszichopátia kezelhetetlen, mert genetikai eredetű, szerintem hibás. Attól viszont igenis tartok, hogy ha ezeket a gyerekeket prepszichopatának nevezzük, az emberek azt fogják gondolni, hogy ez egy olyan tulajdonság, amin nem lehet változtatni. Én ezt nem hiszem. A fiziológia nem sorsszerű.”
„Nem sok öröm és boldogság van Michael felnevelésében”
De vannak más kihívások is. Mivel a pszichopátia nagymértékben öröklődik, Lynam szerint egy rideg vagy érzéketlen gyereknek nagyobb valószínűséggel van hasonló tulajdonsággal bíró szülője. És mivel a szülők nehezebben tudnak kötődni a kegyetlenül viselkedő gyerekekhez, hajlamosak lehetnek több büntetést és kevesebb jutalmazást, babusgatást alkalmazni a nevelésük során, ami a szakértő szerint végül egy „önbeteljesítő jóslatot” fog eredményezni.
Hasonló folyamat zajlott le Michael családjában is. Anne őszintén bevallotta, hogy az elmúlt években érzelmileg eltávolodott a nagyobbik fiától. „Bármilyen szörnyű is ezt anyaként bevallani, az az igazság, hogy az ember falat emel. Olyan, mintha egy háborúban lennél, mindennap harcban állnál. Meg kell acéloznod magad a kirohanások és a feléd áradó agresszió, gyűlölet ellen.” Anne kifejezetten szigorúan próbálja Michaelt fegyelmezni. Fél, hogy máskülönben a fia haragja egyszerűen elszabadulna. „Múltkor láttam egy filmet, amiben egy házaspár legidősebb fia meggyilkolta a testvérét. Az idősebb testvér nem mutatott semmilyen megbánást. Amikor ezt láttam, csak azért tudtam imádkozni, hogy velünk ez soha ne történjen meg. Mindig azt mondom, hogy felnőve Michael vagy Nobel-díjas tudós lesz vagy sorozatgyilkos. Tudom, hogy a többi szülő megdöbbenne, ha ezt hallaná. De senki ne ítélkezzen addig, amíg nem járt a cipőmben. Nem sok öröm és boldogság van Michael felnevelésében.”
Mark Dadds az egyik kutatásában arra lett figyelmes, hogy amint a rideg-érzéketlen gyerekek érettebbé válnak, ki tudják fejleszteni az érzelmek szimulálásának képességét. „Nincs érzelmi empátiájuk, de kognitív empátiájuk van; meg tudják mondani, hogy mit éreznek mások, de nem érdekli őket, és nem is tudják átérezni.” Anne azt gondolja, mostanra fia, Michael is képessé vált az érzelmek színlelésére. Az édesanya úgy érzi, a fia ezt a képességét a terapeutái manipulálására is használni szokta: próbál jól viselkedni a kezelések alatt, hogy elhitesse a szakemberekkel, hogy javul az állapota. „Miguel szereti azt hinni, hogy Michael fejlődik és érik. Utálom kimondani, de szerintem ez csak azt jelenti, hogy egyre jobb készségeket fejleszt ki a manipuláció terén. Hogy meg tudja szerezni azt, amit akar.”
A legtöbb kutató azonban továbbra is optimistán áll a rideg-érzéketlen gyerekek terápiájához: véleményük szerint a megfelelő kezeléssel nemcsak a viselkedésük változtatható meg, hanem egyfajta intellektuális erkölcsöt is meg lehet tanítani nekik. „Ha valakinek nincs meg az érzelmek feldolgozásához szükséges hardver, akkor soha nem fogja tudni átérezni az érzelmeket. Olyan lehet ez az állapot, mint a cukorbetegség: meggyógyítani nem lehet, de ha el tudjuk érni, hogy ezek a gyerekek kevésbé legyenek erőszakosak és felnőve ne kerüljenek börtönbe, akkor szerintem a kezelés igenis működik” – mondta Donald Lynam.
Ami Michaelt illeti, nehéz megmondani, hogy a program segített-e rajta. A tábor utolsó hetében a fiú megharapta az egyik felügyelő karját – korábban ilyesmire még nem volt példa. Édesapja, Miguel szerint hazatérve Michael viselkedése bizonyos szempontból megváltozott: kevesebbet tombol, helyette egyre ravaszabb lett. „Nem sikít annyit. Egyszerűen azt csinálja, amit akar, és aztán hazudik róla.” A férfi ettől függetlenül továbbra is reménykedik benne, hogy a fia felnőve ki tudja nőni a problémás viselkedést.
Forrás: The New York Times, Fotó: Getty Images
