„Van egy kutyánk, Bowler, aki egy szent – kezdte a történetét a harmincas éveiben járó nő. – Ragaszkodó, gyorsan tanul és megérti, miért nem pisilhet a padlóra. Amikor egyéves lett, teljesen megvakult, még ezt is emelt fővel viselte. Úgy döntöttünk, szerzünk neki egy kis barátot. ugyanolyan fajtát természetesen, hiszen Bowler megérdemli, hogy ugyanolyan kis csoda legyen a társa, mint amilyen ő. Megérkezett tehát Björn. Akiről kiderült, hogy maga Ted Bundy francia bulldog bőrbe bújva.”
Björn megette a kutyapelenkát (bosszantó), titokban belekakilt az ágyunkba (ördögi), és ha valamit nem akart, nem ugatott vagy elfutott, hanem automatikusan odakakilt és megette, miközben a csoda szép zöldes szemével mélyen az enyémbe nézett diadallal telve (pszichopata). Az már csak a jéghegy csúcsa, hogy lepisilte Bowlert, amikor csak lehetősége volt rá (elfogadhatatlan). Miközben a kutyakakit takarítottam az ágyamból, azon gondolkodtam, Bowler vajon utál minket, vagy, ami még rosszabb, most már az egész életét (pusztító).
Megpróbáltam Björnt elajándékozni. Persze nem bárkinek, hiszen nem vagyok szörnyeteg, hanem egy barátomnak. Úgy gondoltam, tökéletes pár lennének: nem lenne másik kutya a háztartásban, és ő egyébként is szeretett volna egy kutyát. „Te tényleg azt várod tőlem, hogy fogadjak be egy kutyát, akiről azt mesélted, olyan, mint Ted Bundy? – kérdezett vissza, amikor előálltam a javaslatommal. – Nagy tisztelettel elutasítom a felajánlást.” Nem sikerült.
Emberként kezeljük a kutyánkat, és közben megfeledkezünk az ő szükségleteiről
Mintha jobban szeretnénk a kisállatainkat, mint az embereket; jobban figyelünk az egészségükre, az étrendjükre, mint a sajátunkra, és egy vagyont költünk rájuk. Mi áll a jelenség hátterében, mi számít túlzásnak, és hogyan nyerhetnek ebből az emberi kapcsolataink?Nem maradt tehát más, muszáj volt átkereteznünk a viszonyunkat Björnnel. Kicsit csökkentettük az elvárásainkat (persze, el tudjuk dobni a labdát egymilliárd alkalommal minden egyes séta alkalmával), beszereztünk egy úgynevezett szobakennelt (mert egy magatehetetlen vak kutya arcán ülni egész éjszaka nem menő). De legfőképpen nem kívántuk többé azt (különösen az arcába hangosan kimondva), hogy „bárcsak olyan lenne, mint Bowler”.
Aztán valami megváltozott. Egy este, amikor Björn az ölemben ülve szellentett (a jólneveltség és udvariasság továbbra sem az erőssége), rájöttem, hogy ma még egyszer sem kakilt be és ette meg a végterméket, vagy pisilt Bowlerre. Sőt, amikor azt kértük, üljön, produkált valami ülésfélét is (miközben a teste remegett, annyira erősen kellett koncentrálnia). Továbbra sem Bowler, viszont nagyon Björn. A mi Björnünk. És ez elég is.
Forrás: The Guardian Fotó: Unsplash
Olvass tovább!
Kövesd a Marie Claire-t a Google hírekben is!
