- Mit tehet egy család, ha kénytelen együtt élni egy szellemmel?
- A kuvaiti bevándorló család egy szellemjárta házba költözött.
- Néha eltelt egy hónap is szellemjárás nélkül, máskor csak néhány nap. Mi történt ezután?
Nem Casper volt az első élményem a szellemekkel kapcsolatban, vagy egy halloweeni mesekönyv rémisztő történetei. A családom ugyanis egy szellemházba költözött Pennsylvaniába, amikor Kuvaitból az Egyesült Államokba érkeztünk. A ház majd’ százéves volt, és egy hatalmas öreg tölgy állt az udvarán.
Az apám, aki tinédzserként veszítette el az édesapját, szegénységben nőtt fel. Nem csoda, ha mindenhol igyekezett takarékoskodni. Évekkel azelőtt, hogy az USA-ba költöztünk volna, félretett annyit, amennyit csak bírt. Így tudtuk kibérelni a kísértetházat Pennsylvaniában, ahol a munkahelye is volt.
Beköltözés a szellemházba
Amint begurult a használtan vásárolt, ütött-kopott Buickunk a garázsfeljáróra, láttuk, hogy a szomszédok elkezdtek mozgolódni az új otthonunk mellett. Ez volt nagyjából az egyetlen ház, amit megengedhettünk magunknak. Nagyobb volt, mint azok a lakások, amikben Ománban, Cipruson vagy Indiában korábban éltünk, de sokkal régibb és romosabb is volt. Úgy éreztem, menten szétesik.
Először a szüleim csak azt vették észre, hogy a szomszédok furán néznek rájuk és kíváncsian összesúgnak. Aztán rájöttünk, hogy valami egészen más zajlik a házban, mint amit el tudtunk volna képzelni.
Az első találkozás a kísértettel
Bár nagyon kicsi voltam még akkor, sosem felejtem el az első kísértetjárást a szellemházban. Egyik éjszaka, nem sokkal azután, hogy kicsomagoltuk az utolsó dolgainkat is a költözés után, hallottam, hogy az anyám hív a földszintről. Amikor kiszaladtam a szobámból, ami az emeleten volt, azt láttam, hogy a lépcsőket bámulja. „Itt vagyok” – suttogtam. A fények kigyúltak, és az anyám arca mereven a szobám bejárata felé nézett. A szemei tágra nyíltak, a szája a csodálkozástól tátva maradt. Hangos csattanást hallottunk lentről, mintha fémek ütődtek volna egymáshoz. Majd csend. Anyám nem mozdult. Halálra rémültem attól, hogy láttam, mennyire fél. Lassan elindult lefelé a lépcsőn. Az apám, aki közben csatlakozott hozzánk, közvetlenül mögötte.
A kíváncsiság – és a szüleim épsége miatti aggodalom – győzött bennem. Leóvakodtam a lépcsőn, szorosan a fal mellett, míg elég közel nem értem ahhoz, hogy rálássak a konyhára. A konyhaszekrény fiókjai, ajtajai tárva-nyitva voltak. A fazekak, serpenyők szétszórva a konyhapadlón.
A szüleim ellenőrizték az ablakokat, ajtókat, de minden zárva volt. Nem betörő járt a házunkban. Nem volt logikus magyarázat arra, ami történt. A dolog pedig nem állt meg ennyinél.
A valami – vagy valaki – velünk élt, és ez csak a bemelegítés volt.
Ha valamit az egyik szobában hagytunk, gyakran egy másikban találtuk meg. A lábosok, edények egymáshoz ütődve csörömpöltek az éjszaka közepén, ám amikor a szüleim a földszintre siettek, a konyha teljesen üres volt.
A család a kísértetjárta ház konyhájában (Fotó: Salina Jivani/Huffington Post)
Nem ez volt az első szellemház
A szüleimnek nem volt újdonság a kísértettörténet. Kuvaitban is volt egy ház, amikor anyám született, amiről azt beszélték, hogy szellemház. Senki sem akart a közelében éjszakázni. Az apám Indiáról mesélt hasonló történeteket. A testvére például beszélt egy idősebb, biciklivel közlekedő férfival, akiről később, a szomszédoktól tudta meg, hogy évekkel korábban meghalt. De időről időre látják felbukkanni. Ám hallani kísértettörténeteket egészen más, mint egy szellemházban élni.
Mit tudtak a szomszédok?
Nehéz elfogadni, hogy az otthonunkon egy kísértettel osztozunk. Próbáltunk logikus magyarázatot találni minden egyes fura eset után, persze sikertelenül. Egyszer aztán anyám összeszedte minden bátorságát és kevéske angol tudását, és megkérdezte a szomszédoktól, mit tudnak a házról, amibe beköltöztünk.
Az egyik szomszéd elmesélte, hogy a korábbi tulajdonos itt halt meg. Ez a ház volt a büszkesége és öröme. Különösen a konyhájában szeretett rendezkedni. Hivatalosan is kísértetünk lett.
Anyám minden este imádkozott ezután. Úgy hitte, hogy egyetlen gonosz lélek sem teheti be a lábát egy olyan házba, amit imák és az Istenhez való könyörgés tölt meg.
Mivel nem volt pénzünk, nem tudtunk máshova költözni, így a szüleim emelt fővel néztek szembe a kísértethelyzettel. Elhatározták, hogy a legjobbat hozzák ki abból a helyzetből, amiből nem tudunk szabadulni.
Dolgos hétköznapok egy kísértetjárta házban
Lassan beálltak a hétköznapok. Az apám túlórázott, sokat kellett utaznia a munka miatt. Anyám hozzá igazította a saját munkáját. A megmagyarázhatatlan incidensek pedig tovább folytatódtak.
Néha eltelt egy hónap is szellemjárás nélkül, máskor csak néhány nap. Bár ezek az évek félelmetesek voltak, amiket ott töltöttünk, mégis sokat tanultam akkoriban.
Megbirkózni a szellemmel
Rájöttem, hogy amíg úgy gondolok a kísértetünkre, mint egy barátságos idős hölgy, aki azért ügyködik a konyhájában, hogy másvilági süteményeket süssön nekünk, korántsem volt olyan félelmetes, mint amikor egy boszorkánynak képzeltem, aki megpróbál leszúrni minket a konyhakéssel.
Ez a gyakorlat a pozitív gondolkodásra nem mindig működött, hiszen csak egy kiszámíthatatlan természetfeletti lénnyel éltünk együtt. De sohasem éreztük úgy, hogy a testi épségünket fenyegetni. Megtanultam, hogy a félelem csak annyira erős, amennyire engedjük neki, hogy az legyen.
Forrás: Huffington Post Fotó: Warner Bros., Salina Jivani/Huffington Post
