A múlt héten belenéztem a kutyám szemébe, és éreztem, ahogy elárasztja a testem az oxitocin. Abban a pillanatban fellélegeztem. Mégis képes vagyok érezni. Négy hete az akut örömtelenség állapotában voltam. Megtörtént a régóta vágyott plasztikai műtétem, minden adott volt hozzá, hogy visszatérjen az önbizalmam. Ehelyett képtelen voltam bármit érezni.
Színpadi ember vagyok, így nem kellett a járvány ahhoz, hogy megtapasztaljam a Zoom-effektust, amikor egy videóhívásos beszélgetésben minden apró hibát észreveszünk az arcunkon. Elég volt megnéznem az előadás alatt rólam készült nyers fotókat ugyanehhez. Még 2018-at írtunk, amikor először észrevettem, hogy nyakvaginám van. Az állam alatt a laza bőr lebeg. Ezt a bulimia okozhatta, amivel fiatalabb éveimben küzdöttem. Az elkövetkező két évben mindent kipróbáltam, ami nem műtét. Aztán ahogy közeledett a járvány enyhülése, ismét érkeztek a felkérések, és a negyvenedik születésnapom is kopogtatott, találtam egy sebészt, aki kifejlesztett egy Zoom liftingnek nevezett eljárást. Összeállított nekem egy műtéti tervet, amiben a felesleges bőr eltávolítása, zsírleszívás és feszesítés is szerepelt, valamint egy MyEllevate-nek nevezett tartós arcfiatalító beavatkozás.
Nagyon megkönnyebbültem és izgatott voltam. Tudtam, hogy másoknak fel sem tűnik a nyakam, de nem tudtam úgy bemenni egy fellépésre, hogy az adott helyszínre érve ne a mosdóba rohantam volna, és ne ellenőriztem volna, mennyire látható aznap este. Ha olyan műtétet akartam volna, amit a világ is észrevesz, akkor egész testes zsírleszívást kértem volna. De ez csak egy ajándék volt saját magamnak.
Hetekig készültem, extra terápiás ülésre mentem. Professzionális takarítókat hívtam. Egy hétig csak főztem és leveseket pakoltam a fagyasztóba, hogy mindig kéznél legyen, amikor a műtét után csak puha dolgokat ehetek. A pénzügyeket elrendeztem. A naptáram üres volt. Ahogy a szennyestartó is. Megkértem egy barátomat, hogy fuvarozzon, segítsen, és gondozza a kutyámat az első napokban. Még azt is tudtam, milyen sorozatot fogok nézni, míg lábadozok (A szívek szállodáját).
Józan alkoholista vagyok, így még arra is volt vésztervem, mit tegyek, ha a felírt fájdalomcsillapító előhozza a függőségemet. Jeleztem előre a támogató mentoromnak is. Az egyetlen dolog, amire nem készültem fel, a lesújtó hatás, amivel a műtét a mentális és érzelmi egészségemre lesz.
Ültem a kanapén a műtét után, a fejem bekötve, fagyasztott borsót nyomtam az arcomhoz, a gyógyszer enyhítette a fizikai fájdalmamat, a kutyám békésen aludt az ölemben, a barátom mellettem ült, tudtam, hogy az opreáció sikeres volt, és diadalittasság helyett rosszabbul éreztem magam, mint valaha.
Itt voltam, megadtam magamnak valamit, amit már nagyon-nagyon akartam. Miért vagyok mégis boldogtalan?
Szerencsére, mivel Los Angelesben élek, vannak olyan barátaim, akiknek már volt plasztikai műtétje. Írtam néhányuknak, akik szintén megerősítettek, hogy a beavatkozások után szörnyen érzi magát az ember. Miért nem mondta ezt nekem soha senki?!
Azt reméltem, hogy elmúlik, ha abbahagyom a fájdalomcsillapítót. Amikor ez nem történt meg, abban reménykedtem, hogy talán majd, ha a dagadás elmúlik, és látom az eredményt. Vagy amikor már nem kell a hátamon aludni? Nyakmerevítőt viselni? Amikor újra csinálhatok dolgokat? Biztosan akkor, amikor vezethetek újra és elmehetek edzőterembe. Ahogy elértem minden mérföldkövet, abban reménykedtem, hogy megtörik az átok, és amikor ez nem jött, egyre csüggedtebb lettem.
Konzultáltam a plasztikai sebészettel is, és elmondásuk szerint nem én voltam az egyetlen, aki posztoperációs depressziót tapasztalt. Bár erről ritkán beszélnek. Ám ha nem beszélünk valamiről, sokkal inkább egyedül érezzük magunkat a problémával. Ez még inkább erősíti a szomorúságot, izolációt és dermedtséget.
Ahogy egy barátom rámutatott, nem számít, mennyire bízunk a sebészünkben, a műtét önmagában trauma. A beavatkozás alatt bármi történhet velünk, és mivel alszunk, nem vagyunk egészen biztosak benne, mi is zajlik valójában a műtőben. Előhozhat korábbi traumákat is. A műtét utáni lehangoltság bármilyen beavatkozás után kialakulhat, ám a plasztikai műtéteknél sokkal több olyan tényező van, ami próbára teszi az agyunkat.
Olyan régóta foglalkoztatott a nyakamon lógó bőr, hogy azt képzeltem, egy csapásra megoldódik a műtéttől. Mint bármilyen külső dolog esetében, nem oldja meg a cél elérése a lelki tusát, azt csupán a fantáziánk képzeli, hogy boldog leszek, ha ez meg az megtörténik. Ugyanez a helyzet az olyan feltételrendszerekkel is, mint a ha gazdagabbak, vékonyabbak vagy népszerűbbek lennénk, boldogok lennénk. Valójában ezek a kivetítések húznak le. Semmi sem oldhatja meg kívülről a problémánkat, semmi sem töltheti ki a bennünk lévő lyukakat. Ez olyan, mintha az udvaron keresnénk a kulcsot, amit a házban vesztettünk el.
Persze, örülök, hogy puha és fiatalos a nyakam és az állam, most, hogy a depresszióm már elmúlóban van, ám rájöttem, hogy nem ettől leszek értékes ember.
A fixációm a műtét napján átkerült máshova. Álltam a tükör előtt, a fejem bekötve, úgy néztem ki, mint egy nagy fülpucoló pálcika, amikor hirtelen megláttam a zsírt a hátamon. Honnan került oda? Átvándorolt alamuszi módon a nyakamról? Mennyibe kerülne megcsináltatni? Hogyhogy nem vettem eddig észre? Ha jobban megnézem, most, 39 évesen a melleim sincsenek már olyan magasan, mint 20 évesen.
Az elmúlt egy évben az volt a mantrám, hogy nem a munkám határozza meg az értékemet. Ez a hozzáállás segít egy féltékenységben és irigységben tocsogó iparágban megmaradni, és tudatosítani, hogy senki nem veheti el a tehetségem. De sokkal régebb óta határozom meg magam és az értékem a külsőm alapján, minthogy színpadi ember lettem volna. Az a hozzáállás, hogy nem a kinézetem határozza meg, mennyit érek, soha nem jutott eszembe, egészen a plasztikai műtét utáni bonyolult érzelmek megjelenéséig. Megtanultam azonban, hogy egyetlen műtét sem képes helyrehozni a hibás gondolatokat. (De egy brazil fenékfeltöltéshez hasonló beavatkozásra azért bármikor beneveznék.)
Forrás: The Huffington Post Fotó: Getty Images
Olvass tovább!
