A változtatás igénye már jó pár hónappal az év vége előtt felmerült bennem, a problémát pedig még annál is sokkal korábban érzékeltem, de végül is kellett valami kellően szimbolikus és grandiózus (vagy legalábbis annak tűnő) ahhoz, hogy a valódi elszántság megszülethessen. Ahogyan valószínűleg sokan mások, egy jó darabig én is valamiféle arrogáns elnézéssel figyeltem a digitalizáció és az okoseszköz-használat nyomán duzzadó pánikot. Hüvelykujjam alatt pörögtek a középkorú ismerősök által posztolt béna illusztrációk, amiken az iPhone-okra tapadó fiatalok dülledt szemmel, hipnotizáltan bámulják a képernyőt, miközben észre sem veszik, hogy maga Mark Zuckerberg tartja rabláncon őket. Szinte perverz örömmel olvasgattam a drámai szövegeket arról, hogy „a mi időnkben” állandóan a szabadban voltunk, mobiltelefonok nélkül is hazataláltunk és az jelentette a legnagyobb örömöt, ha egymással beszélgethettünk. Biztos voltam benne, hogy minden generáció pontosan ilyen kétségbeesetté válik, amikor megérzi, hogy eljár felette az idő, és hogy az én magabiztosságom legfeljebb azt bizonyítja, hogy még mindig fiatal vagyok.
Láttam persze a közösségi média, az online terek és az okoseszközök kockázatait, de úgy voltam vele, hogy én pontosan annyi időt töltök ezekben a terekben, amennyi szükséges, vagyis amennyi ahhoz kell, hogy elvégezzem a munkámat, tájékozódjak a világ dolgairól vagy beszéljek pár szót a barátaimmal. Meglepően sok idő kellett hozzá, hogy végre felismerjem, én is függővé váltam, és az online terek már olyasmiket is elvettek tőlem, amiket soha nem állt szándékomban feladni.
Mélyrepülés
Túlzás lenne azt állítani, hogy minden a lányom születésével kezdődött, de azt hiszem, az volt az az időszak, amikor jelentősen rosszabbra fordultak a dolgok. Egyrészt azért, mert a lányom születése egybeesett a covid-járvány kezdetével, amikor amúgy is csak az online kapcsolattartás meg úgy egyáltalán, az online terekben való létezés maradt. Ehhez jött még a kisbabás időszak magánya, amikor az éjszakai szoptatások és a hosszú hordozós séták alatt a mobilom jelentette az épelméjűségem megőrzésének egyetlen lehetőségét. Sok kisgyerekes szülő esik bele abba a csapdába, hogy a gyereke mellett az okostelefonja lesz az ablak a külvilágra. Ez azért is elég pocsék, mert így folyamatosan azt érezzük, hogy nem vagyunk eléggé jelen a gyerek mellett, amitől aztán lelkiismeret-furdalásunk lesz, ebben a nyomorúságos állapotban pedig sokkal könnyebb újra a telefonunkhoz fordulni, mint valami valóban produktívat csinálni. De akkor úgy éreztem, nincs választásom, ha most eldobom a telefont, akkor tényleg nem marad semmi: az éjszakázás után semmi kedvem nem volt olvasni, programokra nem tudtam eljárni, a számomra fontos emberekkel kizárólag online tarthattam a kapcsolatot. Lehet, hogy ezek most csak kifogásoknak tűnnek, talán azok is voltak, mindenesetre egy darabig megpróbáltam úgy tekinteni erre az egészre, mint nem túl ideális, de mindenképpen szükséges átmeneti időszakra.
Aztán a gyerek nagyobb lett, a világ kinyílt, a telefonom – és az általa nyert sok új rossz szokás – viszont velem maradt. Régebben például sosem vásároltam online, egyszerűen nem voltam rá motivált. Mindig is otthonról dolgoztam, ezért kifejezetten jó programnak számított elmenni bevásárolni, és amúgy sem voltam olyan, aki irtózik a plázáktól és a tömegtől. De aztán jött a Kifli, a Wolt, a Notino, a Vinted és az összes többi, amik valahogy elhitették velem, hogy értékes időt és rengeteg energiát spórolhatok meg, ha minden vásárlást otthonról, a mobilommal intézek. Ez nyilván lehetne akár így is, csakhogy egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az így nyert időt produktívan tölteném – leginkább újabb képernyő előtt töltött percekre váltottam be.
Érdekes, hogy miközben én egy személyes normatív krízis és a világjárvány szerencsétlen összeérésének tulajdonítom a mélyrepülést, a világ nagy része látszólag ugyanebben a helyzetben találta magát. Nem véletlenül lett a 2024-es év szava a „brain rot”, vagyis a silány minőségű online tartalom fogyasztása nyomán bekövetkező agyrohadás. Úgy látszik, a helyzet pont 2024-re lett annyira elkeserítő, hogy egyre többeket kezdjen el foglalkoztatni ez az aggasztó fordulat. A brain rot kapcsán ráadásul sokan már aggasztó fiziológiai tüneteket is megfigyeltek – feledékenységet, ingerlékenységet és hangulatingadozásokat tapasztaltak a sok felesleges, agyrohasztó mobilozás és online jelenlét nyomán.
A helyzet csapdája, hogy a legtöbb emberrel együtt (sokáig) egyáltalán nem gondoltam, hogy annyira alantas vagy felesleges dolgokat pörgetnék a telefonomon: nem játszottam hülye játékokat, nem olvastam szennylapokat, sőt, még TikTokom sincsen. Híreket olvastam, próbáltam online folytatni a megakadt gondolatfolyamaimat, amik néha régi filmek IMDb-oldalaira, néha a Wikipediára vittek, pörgettem az Instagramot és néha elmentettem néhány jó receptet, küldtem pár vicces mémet és videót a barátaimnak, átnyálaztam a kedvenc márkáim leértékelését és beraktam néhány cuccot a wishlistemre – semmi perverz vagy méltatlan.
Egészen megdöbbentő, milyen sokáig tudja azt érezni az ember, hogy amit csinál, az teljesen rendben van. Kisgyerekes szülőként mindig a fáradtság volt a kifogásom, amivel nagyon gyorsan és könnyen meg tudtam magamnak indokolni minden képernyő előtt töltött percet. Aztán ahogy a függőség kezdetét is – talán valamennyire indokolatlan módon – a gyerekemhez kötöm, a változást is ő indította be.
Mama, tedd le a telefont
Valamennyire persze már én is érzékeltem, hogy félpercenként fel-felkapdosom a mobilomat, hogy valahogy állandóan eszembe jut valami, amit gyorsan meg kellene néznem a neten, és hogy a képernyők előtt töltött munkaidő valahogy lassan a teljes napot bekebelezi. De csak akkor kezdtem el magamat tényleg, zsigerileg szarul érezni, amikor a gyerekem altatás közben rám szólt, hogy „Mama, tedd le a telefont, ilyen későn már nem szabad telefonozni”. Azon túl, hogy teljesen igaza volt, rájöttem arra is, hogy ezeket a meghitt, esti közös perceket – amiket tényleg nagyon szeretek – is összepiszkítom azzal, hogy mesélés közben vagy két dal eléneklése között lopva a telefonomra pillantok. Egy darabig azzal hitegettem magam, hogy a gyerek úgyse érzi, de akkor fájdalmasan egyértelművé vált, hogy pontosan érzékeli, amikor nem rá, hanem egy képernyőre figyelek.
Az első gondolat, ami ennek kapcsán eszembe jutott, valami olyasmi volt, hogy nem szeretnék ez az ember lenni. Egyszerre tódult a fejembe a Karácsonyi ének, Adam Sandler Távkapcsa, és a világ összes tanmeséje arról, amikor az emberbe egy ponton beléhasít, hogy merre is tart az élete. Nem akarom túldramatizálni a helyzetet, nyilván nem arról van szó, hogy a gyerekem mellett egy katatón, nyálcsorgató anya lett volna, folyton képernyőkre tapadva, de azért azt éreztem, csinálhatnám ennél jobban is.
És akkor eszembe jutott még egy csomó dolog, amit a képernyőidő elvett tőlem. A leglátványosabb az olvasás volt: régebben tényleg mindig olvastam valamit, néhány éve viszont drámaian lecsökkent a papíralapú olvasás mennyisége – könyvek helyett csak cikkeket pörgettem. Rájöttem arra is, hogy már a fürdéshez is gyakran bevittem a telefonomat, pedig régebben nagyon szerettem sokáig ázni a meleg vízben és kiüríteni a fejem: gyakran ilyenkor sikerült előrébb jutnom, ha elakadtam valamilyen kreatív problémában. Ugyanígy elvesztek a céltalan sétálások is. De ami a legiszonyúbb, hogy esténként is sokszor csak a telefont pörgettem a kanapén ahelyett, hogy a férjemmel beszélgettem volna.
Tényleg nem akarok túlzásokba esni, szerencsére az emberi interakció sosem hiányzott az életemből, sok időt töltöttem a családommal, barátaimmal, jártam sportolni, elmentem egy rakás különböző programra. De kezdtem belátni, hogy még öt perc is túl sok, ha felesleges mobilozással töltöm. Úgy éreztem, több van bennem (és nyilvánvalóan minden emberi lényben) annál, hogy hagyjam kifolyni a kezemből az értékes időt. Minden mobilozással töltött felesleges perc helyett csinálhattam volna valamit, ami valódi élményt kínál: leülhettem volna rajzolni, olvasni, vagy csak nézni ki a fejemből. Nem akartam az az ember lenni, aki zombiként mered a mobiljára és gépiesen pörgeti a tartalmakat, amiket már nyilvánvalóan képtelen befogadni – pont mint a figurák azokon a karikatúrákon, amiket jól kiröhögtem annak idején.
A változás első lépései
Az első, amit megfogadtam, hogy a reggelt olvasással fogom kezdeni: a családban én kelek a legkorábban, ilyenkor van egy kis időm csendben meginni a kávémat, felkészülni a napra. A kávé mellé az elmúlt időszakban szinte mindig a mobilomat bámultam – néha már csipás szemmel, még kettőt látva nyitottam meg a Gmailt és a közösségi médiás appokat –, egy ideje viszont elkezdtem rászoktatni magam, hogy pár oldal elolvasásával indítsam a napot. Nem akarok végtelenül sznobnak tűnni, de tényleg nem túlzok, amikor azt mondom, hogy egészen más alaphangot ad a napnak, amikor így kezdődik el.
A másik, amire megpróbálok odafigyelni (ezt már sok helyen olvastam), hogy ne legyen mindig kartávolságban a telefonom. Ez egy apróságnak tűnő, de szerintem baromi fontos dolog, és tényleg rengetegszer segít, hogy ne kapkodjam fel minden villanásra. Ezzel összefüggésben azt is próbálom megértetni magammal, hogy nem fog összedőlni a világ, ha valakinek nem azonnal, hanem mondjuk fél vagy ne adj’ isten egy óra múlva válaszolok. Vagy inkább azt mondom, hogy ha valaki megharagszik azért, mert pár órával később válaszoltam, az sokkal kevésbé számít, mint az, hogy odaadtam az időm jelentős részét a képernyőkön keresztül rám áradó kapitalizmusnak.
Leginkább pedig próbálom magam folyamatosan emlékeztetni arra, hogy milyen alapértékekhez szeretnék hűséges maradni, hogy mik azok a dolgok, amiket fontosnak tartok az életben. Hogy milyen ember szeretnék lenni és milyen nem.
Nem mondom, hogy szent vagyok és sikerült megtérnem, és nem is gyűlölöm az okoseszközöket (bár lehet, hogy kellene). Az biztos, hogy most nagyon erősnek érzem a felismerést és az elhatározást. 2025-ben szeretnék az az ember lenni, aki értékesebb dolgokkal tölti az idejét, aki képes fejlődni, és aki leginkább az emberi kapcsolódáson keresztül keresi az örömélményt. És titokban kicsit reménykedem benne, hogy ettől boldogabb ember is leszek.
Fotó: Getty Images
