Vallomás: „Lekövérezett egy családtagom az ünnepi asztalnál”

2021. december 16. |

„Tehát nem csak én képzelődöm – villant át a harmincas Rita fején a karácsonyi vacsora kellős közepén. – Valóban mindenki azért ítélkezik felettem, mert híztam.” A fiatal nő azt is bevallotta, milyen következményei lettek annak, amikor az ünnepi asztal mellett ülve tettek megjegyzéseket a rokonok a testsúlyára.

„Ha elég gyorsan veszek még egy kanállal a krumplipüréből, talán senki nem veszi észre – gondoltam, miközben gyorsan lapátoltam még egy keveset a karácsonyi menüből. – A kalóriák nem számítanak az ünnepek alatt, nem igaz? Mindegy. Holnap majd többet edzek.”

1998-at írtunk akkor. Két és fél hónapja szültem, és 15 kilóval voltam több, mint a szülés előtt. Egy szép felsőben és farmerben voltam, és sokkal inkább önmagamnak éreztem magam, mint az elmúlt években bármikor. Ugyanakkor úgy éreztem, a rokonaim fél szemmel a tányéromat figyelik. „Ne képzelődj már, Rita!” – mondtam magamnak, és igyekeztem elhessegetni magamtól az érzést azzal, hogy ez csak pusztán paranoia. 

testsuly-karacsonyi-lakoma-vallomas

Evés közben a beszélgetés a fogyókúrára és a fogyásra terelődött, ami a családom egyik kedvenc témája. Ki hogyan diétázik éppen? Mi működik? Ki hízott? “Anna Wintour azt mondta Oprah-nak, adjon le 10 kilót. Valaki szólhatna Ritának is” – mintha a rokonok ezt mondták volna egymásnak. Rossz előérzetem támadt, amikor kimondtam a saját gondolataimat és tapasztalataimat. „Dolgozom rajta, hogy visszanyerjem a szülés előtti súlyomat” – mondtam. Ekkor egy családtagom hozzám fordult, és olyat mondott, ami úgy beleégett az agyamba, hogy még most, 23 évvel később is tisztán emlékszem rá: „És mikor hagyod abba, hogy a terhességet hibáztasd a súlyod miatt, és vállalod a felelősséget a fogyásodért mint nő?”

Teljesen sokkolt. Szégyelltem magam. Mérges voltam. Megsemmisültem. „Tehát nem csak a fejemben létezik – gondoltam. – Mindenki elítél azért, mert híztam.” Hurrikánként söpörtek rajtam végig a különböző érzések, és csendben csak annyit tudtam motyogni: „Nem tudom.” Ahogy elöntött a szégyen, hirtelen mindent élesebben láttam. Ahogy a 160 centis testem ül, a kerekded idomokra szabott farmer dereka beleváj a hasamba, és ahogy a szósz csordogál a tányéromon. 

25 kilót híztam a terhesség alatt, és 10 lement villámgyorsan a szülés után. „Nem látjátok, hogy próbálkozom?” – akartam kiáltani feléjük. Éreztem, ahogy a harag kerekedik felül bennem. Hogy mernek a testemre ilyen megjegyzéseket tenni? Az én testem, az én dolgom! Nem voltam ugyanakkora, mint a szülés előtt, de egészséges voltam. Ezekkel próbáltam nyugtatni magam, de ördögi körbe kerültem. 

Olyan keveset ettem az ünnepek előtt, hogy az már veszélyes volt, most pedig faltam. Ezt őrült edzés követte, és ez ment körbe-körbe. A súlyomat pedig a jojóeffektus uralta. Az ételekkel kapcsolatos ellentmondásos viszonyom még jó egy évtizedig folyatódott, gyűlöltem és imádtam. Ebben az időben egy ingatlanos cégnél dolgoztam, amit utáltam. Próbáltam megbirkózni egy szexuális zaklatás traumájával, és volt két kicsi gyerekem. Az étel volt a vigaszom. 

Úgy éreztem, rossz anya voltam aznap? A bor és a brie sajt volt a boldogságom. Hosszú, agyzsibbasztó nap az irodában? A chips és keksz kerekké tette újra a világot. Nem kellett sok idő, hogy az étel legyen a válasz minden problémámra. Kényeztetés, self-care, megoldás és unaloműzés volt egyben.

Tudtam, hogy segítségre van szükségem, de mindig megtaláltam, hogyan csalhatok. Ekkor már katasztrofális állapotban voltam. Pattanásos bőr, hajhullás, puffadás, emésztési problémák, hogy csak néhányat említsek. Ez folytatódott éveken át. Elviselhetetlen voltam, de folyamatosan reménykedtem, hogy nemsokára annyi lesz a súlyom, amennyit szeretnék. „Nemsokára jól érzem majd magam. Nemsokára olyan életem lesz, amilyet szeretnék.” A nemsokára sosem jött el.

Egyszer, amikor a lányom 6 éves volt, titokban készített rólam egy képet, amikor fürdőruhában voltam. Amikor büszkén megmutatta nekem az alkotását, rosszul lettem. A bennem élő kisördög támadásba lendült, és csak ostorozott. „Lusta disznó! Túrótestű! Soha többé nem nézel ki jól…” Ez volt a fordulópont. Rájöttem, hogy segítségre van szükségem. Komoly segítségre. Találtam egy pszichológust, aki segített túljutni a problémáimon. 

Miután végighallgatott, csak egyetlen egyszerű kérdést tett fel: „Rita, mi lenne jó érzés most, ebben a pillanatban? – aztán folytatta: – Amikor legközelebb stresszes, mérges, unatkozik, magányos, szomorú lesz, ahelyett, hogy automatikusan kinyitja a hűtőt, és keres valamilyen nassolnivalót, kérdezze meg magától, mi lenne jó érzés most, ebben a pillanatban?”

Lehet, hogy egy hosszú séta kellemes lenne. Vagy egy habfürdő. Vagy egy jó könyv. Vagy megölelni a gyerekeit. Ha tényleg éhes vagyok, egy tál tápláló étel is jólesne, de nem egy zacskó chips. 

Szkeptikus voltam eleinte, de vesztenivalóm sem volt, így adtam egy esélyt ennek. És legnagyobb megdöbbenésemre és örömömre, működött. Hozzátettem a saját részemet is a folyamathoz, eldöntöttem, hogy nincs olyan étel, ami tilos. Az étel nem erkölcsi kérdés. Nem bűn vagy rossz dolog. Nem kell menekülnünk a szénhidrát elől, mintha az életünkre törne. 

Inkább két típusra osztottam magamban az ételeket: erő vagy öröm ételei. Az erőt adó ételek tele vannak tápanyagokkal, erőssé és energikussá tesznek, segítenek koncentrálni. Az örömet adó ételek nem feltétlenül táplálóak, de finomak és jó enni őket. Egy karamellás latte, egy kis tejcsoki vagy melegszendvics olvadós sajttal, fehér kenyérrel. 

Rájöttem, hogy a fogyókúra nem a jó válasz. Mindig csak átmeneti a javulás, és miután elkezdtem hallgatni a testemre, észrevenni, mire van szüksége, a súlyom magától csökkent. A fogyókúra-kultúra éveket vett el az életemből, kiállhatatlanná és bizonytalanná tett. A fogyókúrák 95 százaléka kudarcra van ítélve. Miért? Mert a fogyókúra nem okoz örömet, nem életszerű és nem fenntartható.

Az, hogy felhagytam a fogyókúrákkal, életem legjobb döntése volt. És most, egy évtizeddel azután, hogy kemény szavakkal és gyötrő edzéssel büntettem magam, inkább a megértést választom a perfekcionizmussal szemben. 

Többé nem ülök csendben karácsonykor az asztal mellett, miközben a rokonok szemrehányó szavakkal illetnek. Inkább bűntudat nélkül szedek még egy kanál krumplipürét. Szósszal, mert a testem ezt kívánja.

Forrás: The Huffington Post Fotó: Unsplash

Olvass tovább!

Szólj hozzá te is!

Még több Életmód