Bár a vegán retorika úgy állítja be, hogy a növényi alapú élet a legegészségesebb étrend a világon, a vegánná válásnak a legtöbb esetben egyáltalán nem az egészség a mozgatórugója. Ha megkérdezünk egy vegánt arról, miért kezdett így étkezni, valószínűleg különböző motivációk kombinációját említi. Vannak, akik azért lesznek vegánok, mert így harcolnak az állatok elleni erőszakkal szemben, a klímaváltozással, a nagyüzemi állattenyésztés vagy éppen a kapitalizmus ellen demonstrálnak. Tény, hogy a vegán étrend a leghatékonyabb dolog, amit az egyén személy szerint tehet a környezetvédelemért, a szójafehérje vagy a mandulatej körüli visszásságokkal együtt is. A vegánság viszont csak akkor működik, ha valaki tényleg szigorúan betartja és hosszú ideig megragad benne.
Az előbb felsorolt okok közül nálam egyik sem számított igazán, amikor vegán lettem. Sőt, volt még egy tényező, aminek tudatában kellett volna lennem: mielőtt öt éve vegán lettem volna, megrögzött anorexiás voltam.
Mindkettő olyan egyszerű és bonyolult: az édesanyám is folyamatosan diétázott, amióta az eszemet tudom, ezt láttam. Én balett-táncosnak készültem, a családomban pedig nem példa nélküli az anorexia. A gyermekkorom furcsa volt és magányos, a garagtrefelexem pedig születésem óta gyenge volt.
Mindig éreztem a vágyat arra, hogy az ételt megvonjam magamtól, de az igazi spirál 12-13 éves korom körül indult el. Napközben kidobtam a tízóraimat, éjszaka pedig egymás után ittam a csészényi fekete teákat, hogy ne nassoljak, miután meghagytam a vacsorámat. Elkezdtem fogyókúrás tablettákat lopkodni az anyámtól néha-néha, így nem tűnt fel neki. Számoltam a kalóriákat a tablet applikációjában és a naplóm hátuljában.
Középiskolás koromra már nem ettem mást, csak jó sok citromos vizet és fekete teát vacsoráig vagy a balettórámig, amikor megettem egy fél proteinszeletet, a másik felét eltéve jutalomnak akkorra, amikor leveszem a balettcipőket. Volt egy titkos Tumblr-oldalam, amit a diétázásnak szenteltem, itt konkrét trükköket osztottam meg arról, hogy veszítsünk vizet, melyik a legjobb cigaretta az étvágy elnyomására, inspirációs fotókat a csontos karjaimról, kulcscsontomról, a csípőmről és a törékeny térdeimről, melyek olyan vékonyak voltak, hogy fájt, ha megérintettem.
A körülöttem lévők mind azt gondolták, csodásan nézek ki. A nagynénik és nagybácsik elismerően ugrattak, hogy többet kellene ennem, mikor az ünnepeken találkoztunk. Rózsaszín dresszt és fehér harisnyát viseltem a táncórán, a csípőcsontom halvány árnyékot vetettek a lábamra. Amikor a szűk szárú farmerem lógni kezdett rajtam, az anyám agyondicsérte az alakom, és elvitt ruhákat venni.
Mindennek megvolt az ára
A szemem fekete karikák keretezték. A menstruációm elmaradt. A hajam elvékonyodott és hullani kezdett. Folyton fáztam, még több réteg pulóverben is. Az iskolában, amikor másodikos voltam, elájultam kóruspróbán, a szoprán szekció kellős közepén dőltem ki. A többiek azt hitték, valami vicc.
A problémát már nem lehetett nem látni. Terápiára kezdtem járni és töröltem a blogomat. A szüleim folyamatosan árgus szemekkel figyeltek vacsora közben, míg ki nem pucoltam a tányéromat, az új farmeremet kihíztam. Ami ezután jött, inkább csak az anorexia visszahúzódása volt, nem teljes felépülés a betegségből. Annyit szedtem magamra a terápiás folyamat során, amennyi akkor valami irgalmatlan nagy súlynak tűnt. Elkezdtem enni, amit akartam. Levágtam a címkéket a ruhákról, így nem láttam, mekkorát viselek. Leszedtem minden régi képet, amiken vékony, hullasápadt és karikás szemű voltam, hogy az emberek ne tudják összehasonlítani az új fotókkal. Úgy éreztem, minden a legjobb irányba halad, amíg egy napon kiderült, mégsem.
Elkezdtem csipkedni a zsírt a csípőmön, ahogy este ébren feküdtem az ágyban. Minden nap mértem magam, ám hashajtás vagy éhezés helyett egyszerűen csak sírtam. Úgy láttam magam, mint aki két külön világban létezik egyszerre: az egyik világban, ahol olyan vékony voltam, ami egy napon megölhet, és a másik világban, ahol teljesen kontrollt vesztve akkorára hízok, ahogy nem akarok élni.
Ekkor jött a vegánság
Felfedeztem a YouTube-on a veganizmust és a vegán influenszereket. Csodáltam a vékony, napbarnította testüket. A szőke hajuk csillogott a napfényben, mosolyogtak a tengerparton zöld turmixokkal a kezükben. Mindegyikük többé-kevésbé ugyanazt üzente: te is így akarsz kinézni? Azt ehetsz, amit csak akarsz, egészen addig, míg növényi.
Azokhoz a szabályokhoz képest, amiket addigi életemben megtanultam, ez az egész olyan egyszerű és könnyű volt, mint egy chiamagpuding. Ne egyél húst, tejterméket és tojást, a többi része teljes szabadság. Ennél többet is kockáztattam már kevesebbért.
A 18. születésnapomra a kishúgom készített nekem egy tortát, a kedvenc Kubrik-filmem rajzával, a Mechanikus naranccsal díszítette. Ez volt az utolsó nem vegán étel, amit a következő öt évben ettem. Mintegy ajándékként magamnak, vegán lettem, és azt hittem, ezzel meggyógyítottam az étkezési zavaromat.
Amikor azt mondom, meggyógyultam, úgy értem, hogy új szabályokat állítottam fel magamnak, azt ehettem a világon, amit csak akartam, amíg az vegán. Ráadásul ezek a szabályok egyszerre voltak etikusak és könnyen követhetők. Ha megszegem a keto diétát, csak magamat csapom be. Ha a vegánsággal csalok, az egész világot. Most először hasonlított az étrendem valamennyire a normális étkezéshez.
Egy olyan világban éltem, ahol amíg vegán, amit eszek, minden rendben van. Jóllakhattam, háromszor ettem egy nap, sőt, néha még vegán junk food is lecsúszott a torkomon. A fizikai egészségem számára is igazi jótétemény volt ez az időszak. És egy idő után szellemileg is. A veganizmus volt az első olyan út, ahol anélkül laktam jól, hogy utána azonnal bűntudatom lett volna és számoltam volna a kalóriákat. De amikor az emberek megkérdezték, miért lettem vegán, éveken át az állattenyésztés szörnyűségeit ecseteltem, miközben egy vékony hang azt suttogta bennem: így maradok vékony anélkül, hogy belebolondulnék.
Bár úgy tűnt, főleg a magam számára, hogy túlléptem a betegségemen, az étellel kapcsolatos viszonyomban semmi sem változott.
Ez nem bűnbakkeresés. Sok szempontból a vegánság megmentett attól, hogy tönkre tegyem a testemet és visszafordíthatatlan károkat okozzak. Ugyanakkor a testem gyógyulásával egyre inkább arra a következtetésre jutottam, hogy soha nem is volt semmi baj velem. Már nem vagyok beteg! Nézzétek! Nézzétek az erős hasizmomat! A fenekemet! A karomat! Az arcomat! Nem számít, mit érzek az ételekkel kapcsolatban, ez az egészséges test elég, nem igaz? Emiatt nem is végeztem el azt a nagyon fontos lelki munkát, ami kell a gyógyuláshoz. Nem gyógyítottam meg az étkezési zavaromat, csak hagytam évekig a mélyben szunnyadni. Soha nem tanultam meg, hogyan kell nem kizárni ételeket. Csak megtaláltam, hogyan csináljam úgy, hogy nem látszik.
Mi az ortorexia?
Akkor jöttem rá, hogy nagy valószínűséggel egy másik étkezési zavarom fejlődött, amikor egy volt vegán, étkezési zavar túlélővel beszélgettem az ortorexia diagnózisáról. Ő azt mondta, nagyon gyakori és sokszor nem veszik észre. Jól működőnek tűnik minden, ám ez csak látszat. Az ortorexia az az étkezési zavar, amikor csak tiszta vagy egészséges ételeket fogyaszt csak a beteg. Nálam a veganizmus pont ebbe a kategóriába esett.
A veganizmus sem kizárólag jó vagy rossz. Mint sok dolog, ez is nagyban függ a személytől. De az én esetemben tudom, hogy a növényi alapú étrend eszköz volt arra, hogy megbirkózzak – kevés sikerrel – a mentális betegségemmel. Azok után, hogy már nem nincs rajtam a vegán címke, kénytelen voltam szembenézni sok olyan mintázattal, amivel évekkel ezelőtt kellett volna. Az ételektől való szorongás, a döntési képtelenség, a testre való kiélezett figyelem. Mindegyikkel szembe kellett néznem, ezúttal igaziból.
Még most is főleg növényi ételeket eszek, sőt, gyakran ugyanazt eszem, mint a vegán napjaimban. Hogy hol leszek hat hónap vagy tíz év múlva? Fogalmam sincs, mit fogok enni, de ez már valóban az a szabadság, amit én irányítok.
Forrás: The Huffington Post Fotó: Unsplash
