A méretes pontyokkal pózoló férfiak és a melleket anatómiai lehetetlenségig domborító testtartással hangsúlyozó nők fotói között görgetve, vagy rosszabb esetben a péniszekről készült fotók erdejében bolyongva viszonylag ritkán jut eszünkbe tudományos érdeklődéssel rátekinteni a helyzetünkre. De amikor a már a Móricka magazinban is bénának számító szövegeket próbáljuk leszerelni, vagy századjára gépeljük be, hogy milyen zenét szeretünk, akkor sem igazán jut eszünkbe kvantitatív és kvalitatív eszközökkel vizsgálni az online randizás világát.
Pedig Helen Fisher, a Match.com nevű randioldal tudományos főmunkatársa szerint mindez nemcsak lehetséges, de nagyon is kézenfekvő. Fisher a párválasztás tudományának egyik legnevesebb képviselője, aki azt vallja, hogy a szerelem tulajdonképpen csak a hormonok megfelelő „koktéljának” eredménye. Szerinte az embereket mozgató szexuális drive egy ősi ösztönrendszer, ami évmilliók óta változatlan, ez pedig jól tanulmányozhatóvá teszi a területet.
Vajon valóban létezik az online randizás tudománya?
Ez az állandóságba vetett hit különösen megnyugtatónak tűnik egy olyan világban, ahol látszólag minden fénysebesen történik körülöttünk, és ahol a randizás is valamiféle futószalagtempóra váltott. Az online világban való ismerkedés egyszerre tűnik elképesztően könnyűnek és borzasztóan nehéznek. A digitális térbe áttelepülő kapcsolataink szép lassan erodálják, vagy legalábbis végzetesen átformálják szociális készségeinket, a randizás pedig egészen új játékszabályok szerint zajlik. Az online randizás során sosem tudhatjuk, hogy mi a valóság, és mi a látszat, és saját magunkat sem érezzük kötelezve rá, hogy száz százalékig őszinték és hitelesek legyünk. A végtelennek tűnő lehetőségek között könnyebben válogatunk, mégis sokkal kevesebb a valódi, bárhova is tartó kapcsolódás lehetősége. Otthonunk kényelméből úgy válogatunk a potenciális partnerek között, mintha egy webáruházat böngésznénk: egy-két kép alapján kiselejtezzük a kevésbé megnyerőnek tűnő „darabokat”, gyorsabb és felszínesebb döntéseket hozunk, miközben elfelejtjük, hogy egy jó kapcsolathoz mindkét fél elköteleződése és munkája szükséges.
Fisher szerint azonban mindez nem olyan nagy baj, ugyanis agyunk alapvető működése nem változott az idők során – ezt a 300 000 éves stabilitást még az okoseszközök sem voltak képesek kibillenteni. Fisher több könyvet is írt a szerelem működéséről, és a „szerelem anatómiájáról” – ami azt illeti, leghíresebb kötetének épp ez a címe, Anatomy of Love. „Röviden azt mondanám, hogy a romantikus szerelem titka az emberi agy kémiájában gyökerezik” – írja 2004-es, Why We Love: The Nature and Chemistry of Romantic Love (Miért szeretünk: a romantikus szerelem természete és kémiája) című könyvében. Fisher alapvetően arra volt kíváncsi, léteznek-e olyan biológiai mintázatok, amelyek determinálják, hogy bizonyos emberekhez vonzódunk, míg másokhoz nem. Alapvetően neurotranszmitterek (dopamin és szerotonin) és hormonok (ösztrogén és tesztoszteron) működéséből indult ki. Olyan személyiségjegyeket gyűjtött össze, amiket az egyes neurotranszmitterek vagy hormonok domináns működéséhez társíthatunk: például a logikus „építészeknek” magas a szerotoninszintjük, a „felfedezőkben” túlteng a dopamin, a „tárgyalók” kiugró ösztrogénszinttel bírnak, míg a „vezetők” szervezetében a tesztoszteron dominál. Ezek a kategóriák adták a Chemistry.com alapját, ami a Match oldal első próbálkozása volt az objektívebb, tudományos alapokon nyugvó randizós alkalmazás létrehozása felé. Itt a felhasználók kitölthették a Fisher által összeállított kérdőívet, melynek alapján elsődleges és másodlagos személyiségprofilokba sorolták őket. A profil alapján pedig már jóval könnyebben megtalálhatták az ideális párt.
Egy, kettő, három, te leszel a párom
Léteznek persze más, kevésbé biológiai megközelítések a romantikus kompatibilitás bejóslására: a pszichológia régi állítása, hogy bizonyos személyiségtípusok bizonyos más személyiségtípusokat vonzanak, vagy éppen szociológiai közhely, hogy az azonos szocioökonómiai státuszú személyek nagyobb eséllyel alkotnak majd egy párt. Sok randioldal a világ egyik legismertebb személyiségtesztjét, a Myers-Briggs tesztet használta, ennek azonban az elmúlt években többször is megkérdőjelezték megbízhatóságát – ugyanez igaz egyébként rengeteg klasszikus személyiségtesztre, amivel együtt már felmerül a kérdés, hogy egyáltalán leírható-e az emberi személyiség standardizált pszichológiai tesztekkel.
Természetesen Fisher módszerét is rengeteg szakértő kétségbe vonta – volt olyan, aki azt mondta, hogy módszere semmivel nem különb az ókori görögök humorálpatológiai elméleténél, amiről már viszonylag régóta megbízhatóan tudjuk, hogy kevés valódi tudományos alapja van. Eli J. Finkel szociálpszichológus 2012-es tanulmányában azt hangsúlyozta, hogy a romantikus összeillés kapcsán eleve nem a hasonlóságokat kellene keresnünk, ugyanis a különböző személyiségű párok között jóval harmonikusabb párkapcsolatok szoktak kialakulni.
Saját hétköznapi tapasztalataink alapján is úgy tűnik, hogy a randizást nehéz megbízhatóan bejósolható szabályszerűségekkel leírni. Lehet persze, hogy a randizós oldalakon önkéntelenül is jobban megfelelünk bizonyos (mondjuk nemi) sztereotípiáknak, de azokat jó eséllyel épp az oldalak hatására internalizáljuk. A futószalag-randizás sajátosságai – a nagy mennyiség, a gyors tempó és a felületes ismerkedési mód – az általánosítás kockázatát is fokozzák, és teljesen érthető módon nagyobb eséllyel kezdünk el általános mintázatokban gondolkodni randipartnereinkről. De hogy lennének biológiailag determinált, esszenciális mintázatok? Mondjuk úgy, hogy kérdéses…
Az mindenesetre elég beszédes, hogy a legtöbb randizós oldal azért már alkalmaz tudományos munkatársakat: bár ezek legtöbbször adattudósok, akik nagy mennyiségű adat elemzésével valóban félelmetes pontossággal képesek bejósolni az emberi viselkedést. Annyi biztos, hogy online randizás pokolian nehéz és fárasztó feladat. A párkeresésben pedig igen is van valami misztikum. Hogy valaha is képesek leszünk-e megfejteni, az jó kérdés, de valljuk be, ha sikerült megtalálnunk a párunkat, igazából már nem is annyira érdekel minket a dolog.
Forrás: The Atlantic Fotó: Getty Images
