Elliot Rae a tömött és meleg londoni metrón utazott, amikor sírva fakadt, bármiféle ok nélkül. „Elárasztott a szomorúság” – mondta, amikor visszaemlékezett arra az öt évvel ezelőtti forró nyári napra. Semmi különös nem történt, aminek ilyen túláradó érzelmeket kellett volna kiváltania. Felkelt a kilenc hónapos kislányával reggel, ahogy szokott és megreggelizett a feleségével, Sonenivel. Majd elindult dolgozni a munkahelyére, a város közlekedési hivatalába. A barátoknak, családnak és kollégáknak úgy tűnt, hogy a férfi rendben van. Nekik Elliot azt mondta, csak fáradt, mint minden kisgyerekes szülő, és ezzel meg is elégedtek. Pedig valójában a mindennapok kínszenvedéssé váltak a férfinak, a gyötrelem gyökere pedig lánya traumatikus világrajövetele volt.
Elliotra a legváratlanabb pillanatban törtek rá emlékképek a szülésről, és követték heteken át. Éjszaka nem tudott aludni miattuk, és a legártatlanabb irodai csevely is fullasztó rémálommá vált. „Nem éreztem magam többé önmagamnak, nem volt erőm semmihez” – mondta. Amikor végre diagnosztizálták, Elliotnál poszttraumás stressz szindrómát (PTSD) állapítottak meg. 19 másik apával együtt pedig könyvet adott ki, melyben nyíltan vallanak az apasággal kapcsolatos élményeikről, tapasztalataikról.
Rémálom a szülőszobán
A 38 éves férfi sosem tartotta magát olyan embernek, akinél bármiféle mentális betegség kialakulhatna vagy pszichoterápiás segítségre lehetne szüksége. Amikor felesége 2015-ben várandós lett, végtelenül örült a kisbaba érkezésének. A terhesség rendben zajlott, a vajúdás pedig a kórházban kezdődött – alapvetően nyugodtan és derűsen. Vízben szülést terveztek. Elliot és Soneni édesanyja is jelen volt, ahogy tervezték. Majd pár órával később Soneni vérnyomása emelkedni kezdett, a baba szívverése pedig csökkenni, így másik helyiségbe vitték őket. „Az a szoba más volt, sötétebb, tele orvosi eszközökkel” – mondta Elliot. Ahogy a férfi emlékszik, a szülésznő megnyomott egy piros gombot, a szoba pedig megtelt orvosokkal. Nem így képzelték a szülés alakulását.
Fogta felesége kezét, együtt végezték a légzőgyakorlatokat, ahogy tanulták a hipnoszülés előkészítő órákon. Soneninek intravénásan antibiotikumot adtak, mivel a vizsgálat szerint B-csoportú Streptococcus fertőzése volt, és remélték, hogy ezzel megelőzhetik, hogy a baba is elkapja a szülés közben. Az esetek többségében a B-csoportú Streptococcus nem veszélyes sem az anyára, sem a babára, ám bizonyos esetekben igen. Amikor lányuk majdnem 24 órányi vajúdás után megszületett, szürke volt és nem sírt fel. „A szülésznő a babát a feleségem mellkasára tette, és csak a csend volt. Úgy tűnt, mintha minden megállt volna” – mondta Elliot.
A szoba ismét megtelt orvosokkal, és Elliot csak hitetlenkedve figyelhette, ahogy a lányát a szoba egyik felén újraélesztik, miközben a szoba másik oldalán a feleségéért küzdenek, aki nagyon sok vért veszített a szülés alatt. „Olyan volt, mintha egy filmet néztem volna, és a pillanat valaki máshoz tartozna – mondta. A hangok távolodtak, mintha Elliot víz alá merült volna, és csak a morajlás jutna el a felszín alá. – A szülés alatt volt szerepem, feladatom, de akkor tehetetlenséget és sokkot éreztem. Hátra kellett állnom és néznem, ahogy ezeket az embereket, mert én nem tudtam megmenteni a családomat.”
Néhány perccel később Elliotot egy szűk folyosóra terelték az újszülött intenzív osztály elé, ahova az aprócska kislányát gurították egy inkubátorban. Megpuszilhatta Sonenit búcsúzóul, és megígérte, hogy hamarosan visszatér. „Annyira aggódtam mindkettejükért, de a lányom csak öt perce született, vele kellett mennem. A felnőtt életemben először éreztem magam úgy, mint egy gyerek, aki nem tudja, mitévő legyen.”
Önkéntelenül a telefonja után nyúlt, hogy felhívja a saját édesanyját, ám nem vette fel. „Amikor megérkeztünk az újszülött intenzív osztályra, egy hölgy rám nézett, és látta, hogy teljesen összeomlottam. Azt mondta, hogy össze kell szednem magam és támogatnom a családomat.” A férfi hálás volt szavaiért, mert azonnal kijózanították. Másnap olyan hatékonyan, mintha valami munkáról lenne szó, elmondta feleségének a kórteremben, mit mondtak a csecsemő intenzíven a lányukról. Nem sírt, nem omlott össze: „nem volt rá idő”. Ám amikor hazatért az első este kisbaba és a felesége nélkül, nagyon nehéz volt.
Aznap eltolta feleségét kerekesszékben a csecsemő intenzív osztályra, ahol egy pár percre megengedték, hogy kézbe vegyék a lányukat, mielőtt visszatették az inkubátorba. A baba rájuk nézett, és kinyújtotta a karját. Összetörte mindkettejük szívét, amikor ott kellett hagyniuk, vezetékekkel körbevéve. Néhány nappal később a háromtagú család egy közös szobába költözhetett, a baba lassan felépült a Streptococcus-fertőzésből. Két hét múlva már arról volt szó, hogy hazamehetnek. Elliot és Soneni végre úgy érezték, hogy fellélegezhetnek, minden rendben haladt. Majd a semmiből a lányuk fejének hátsó részén megjelent egy púp, ami láthatóan nőtt. Az orvosok aggódtak, MRI-t készítettek, hogy kiderítsék, vérrög vagy daganat lehet-e. Elliot ismét úgy érezte, hogy kicsúszik a kezéből az irányítás.
„Éreztem, ahogy kifut az erő a testemből. Nem volt már több. Mindketten elértük az abszolút mélypontot, a lehető legsérülékenyebbek voltunk” – mondta. A vizsgálat előtti éjszaka mindketten ébren voltak és imádkoztak a kislányukért az egyik szülésznővel. „Emlékszem, azon gondolkoztam, honnan jönnek még a könnyek, mert minden éjszaka sírtam” – vallotta Elliot.
A következő nap elvitték a kislányt a vizsgálatra, egy apró keretre helyezték, amit betoltak a hatalmas gépbe. Majd várni kellett az eredményekre. Egy nővér viharzott ki az ajtón, hatalmas mosollyal az arcán ölelte meg az aggódó szülőket. A pukli semmi olyasmi nem volt, ami miatt aggódni kellene, hazamehettek. Az események hullámvasútja azonban nyomot hagyott mindkét szülőben. Hálával és megkönnyebbülve hagyták el a kórházat, ám hihetetlenül aggódtak a kislányért. „Az első hónapokban minden egyes szusszanásra mellette voltunk – mondta Elliot. – Alig hagytuk el a házat az első három hónapban, és amikor megtettük, akkor is olyan volt, mintha valami katonai műveletet szerveznénk meg.” Elliot apasági szabadságának nagy része a kórházi eseményekre ment el, így nagyon keveset lehetett otthon, hiszen teljes munkaidőben dolgozott. A kollégák örömmel üdvözölték. „Az irodai kávézások nem tűntek a megfelelő pillanatnak ahhoz, hogy elmondjam, min mentünk keresztül.”
Felismerés
A terápia Elliotnak eszébe se jutott, és senki sem ajánlotta a lehetőséget. Soneni viszont felismerte, hogy segítségre van szüksége, és szülés utáni szorongással diagnosztizálták néhány hónappal a szülés után. „Folyamatosan aggódtam, mindig a lehető legrosszabb forgatókönyv jutott eszembe” – mondta Soneni.
Ám éppen csak azután, hogy a házaspár éppen csak elkezdett egyenesbe jönni, a lányukat a gabonára adott súlyos allergiás reakcióval kellett kórházba szállítani. „Soneni remekül helyt állt, ám engem visszalökött abba a reménytelen és kontrollvesztett állapotba, ahol a szüléskor voltam” – mondta Elliot. Ez volt az a pillanat, amikor a PTSD jelei elkezdődtek: inszomnia, szorongás, hirtelen előbukkanó emlékképek nappal vagy éjszaka. „Testen kívüli élményekről beszélt nekem. Ekkor kezdtem igazán aggódni” – mondta Soneni, aki elsírta magát, amikor arra gondolt, milyen nyomás alatt lehetett férje.
Elliot akkor jött rá, hogy segítségre van szüksége, amikor 2017-ben, közel két évvel a szülés után egy újságíró a lánya születéséről kérdezte, és azt vette észre, hogy nehéz anélkül beszélnie róla, hogy felzaklatná. Az újságíró óvatosan azt javasolta, hogy keressen fel egy specialistát, aki a traumákra és szülés utáni depresszióra szakosodott. „Azt hittem, hogy poszttraumás stressz szindrómája csak katonáknak lehet a háborúk után. Most már tudom, hogy bárkinél előfordulhat, aki olyan traumát él át, ami megváltoztatja vagy fenyegeti az életét.”
Az apák lelke
2016 januárjában Elliot létrehozott egy szülőséggel és életmóddal foglalkozó platformot apáknak, melyte Music Football Fatherhoodnak nevezett el. Bár itt bármit megbeszélhettek az újdonsült szülők, nem beszélt a traumatikus szülésélményükről vagy a PTSD-ről akkor még. Amióta megtette, más apák is megnyíltak, így született meg a könyv ötlete. „Azt hiszem, a legtöbb újdonsült apa küzd valamilyen szinten, ami normális. A közös fórumunk segített ezt tudatosítani – mondta. – Vannak olyan történetek, amikről mással, nyilvánosan nem beszélünk. A legtöbb leendő apa nem tudja a felét sem annak, milyen apának lenni, mert egyszerűen senki sem beszél róla.”
Sok férfi történetét hallotta, voltak akiket megszégyenítettek apaként, voltak, akik özvegyként nevelik gyermekeiket vagy akinek meghalt a gyermeke. „Férfiként és apaként sérülékenynek lenni és mentális egészségről, a küzdelmeinkről beszélni még mindig nem teljesene elfogadott dolog” – mondta Elliot, és úgy véli, rengeteg módja lenne annak, hogy támogassák a frissen apává váló férfiakat.
Ő maga a várandósság alatt sokat olvasott a női oldalakon, fórumokon a gyakorlati dolgokról, hogyan gazdálkodjanak vagy melyik pelenkát vegyék. „Nem gondolkodtam azon, milyen apa akarok lenni, és nem beszéltem más, ismerős férfiakkal erről, fel sem merült.”
Pedig az apák lelke legalább olyan sérülékeny, mint az anyáké. Minden tizedik férfi megtapasztalja a szorongás és depresszió tüneteit a kisbaba születése utáni hat hónapban. Ötből egy férfinak a várandósság alatt és a szülés utáni egy évben alakulnak ki mentális problémái. Az olyan apák 24-50 százaléka maga is depresszióval küzd, akinek a társa depressziós. Az Egyesült Királyságban az ötven év alatti férfiaknál az öngyilkosság a vezető halálok: egy friss kutatás szerint a közvetlenül a szülés utáni hónapokban mentális problémákkal küzdő férfiak 47-szer nagyobb eséllyel lesznek öngyilkosok, mint az életük más szakaszában.
Elliot maga is úgy gondolja, hogy az újdonsült apáknak fel kellene ajánlani a mentális egészséggel kapcsolatos kommunikáció lehetőségét, különösen ha már volt korábban is szorongásos panaszuk vagy depressziójuk, szemtanúi voltak gyermekük traumatikus születésének, ha a gyermekük anyja szülés utáni depressziótól vagy más mentális zavarban szenved. „Visszanézve több olyan beszélgetés is volt, melyeknél meg lett volna a lehetőség arra, hogy felfigyeljenek a problémámra. Szerencsés vagyok, hogy ez végül megtörtént. Szerencsés vagyok, hogy az én problémám nem volt még annyira súlyos, amennyire lehetett volna.”
Elliot és Soneni kislánya ma egy boldog, gondtalan ötéves, aki imádja a kutyákat, dalokat költ, miközben lubickol. Örökölte szülei zene és tánc iránti rajongását, és elkezdte írni saját könyvét édesapjával együtt.
Forrás: BBC News Fotó: Unsplash
