1985-ben Régis Airault azért érkezett Indiába, hogy Mumbai francia konzulátusán pszichológus rezidensként dolgozzon. Akkoriban a francia utazók, miután megérkeztek Indiába, a konzulátuson biztonságba helyezhették az útlevelüket és a visszaútra szóló jegyüket. Airault így tudott beszélgetni azokkal a – főként húszas-harmincas éveikben járó – turistákkal, akik épp csak betették a lábukat Indiába. Kivétel nélkül mindannyian izgatottak voltak az előttük álló kalandoktól.
Nem sokkal ezután Airault érdekes dologra figyelt fel a francia utazók között, különösen azoknál, akik hosszabb időt töltöttek az országban: pszichológiai és viselkedési változások egészen széles skálája alakult ki náluk, amelyet később India-szindrómának neveztek el. A jelenség rokonai az egész világon előfordulnak: Jeruzsálembe érkező vallásos turisták spontán pszichózis állapotába kerülnek a város meglátogatása után, meg vannak győződve róla, hogy Istent hallják vagy hogy szentekkel találkoztak. Firenzében fizikai tünetek jelentkeznek sokaknál, akár még hallucináció is, a város és a műalkotások gyönyörű látványától.
India beszippant
Indiában Airault bízták meg azzal, hogy vizsgálja meg a turistákat, akiknek megváltozott a viselkedése, dezorientálttá és zavarttá váltak, netalán mániás és pszichotikus állapotba kerültek. A kontraszt sokkoló volt. „Teljesen tökéletes állapotban voltak, amikor megérkeztek, egy hónappal később pedig totálisan instabil emberekkel találkoztam” – mesélte el a pszichológus. Kezdetben egyedül a droghasználatot okolták a tünetek megjelenéséért, ám sok utazónál jelentkezett depresszió és izoláció, a valóság érzékelésének elvesztése az ismeretlen országtól és kultúrától, pedig nem fogyasztottak tudatmódosító szereket.
Ritka esetben akkut pszichózissal, delíriummal és téveszmékkel is diagnosztizálták később néhányukat. A legsúlyosabb eseteknél az India-szindróma az egész tudatra kihathat, a valóságtól és az ismerős dolgoktól való teljes elszakadást eredményezve. Airault úgy hívta azokat, akiknél ilyet tapasztalt, hogy „az utazók, akik örökre elvesztek”.
Az elkövetkező évtizedben a francia pszichiáter oda-vissza utazott Franciaország és India között, kutatott és feljegyzéseket készített, megfigyelései alapján számos hipotézist felállított, amelyeket aztán könyv formájában is kiadott 2000-ben. Ebben egy központi kérdést jár körül: India maga okozza az átváltozást, vagy az emberek azzal az elhatározással érkeznek, hogy megváltoznak?
„Minden más országnál erősebben stimulálja India a képzeletüket – írta Airault a nyugatról érkező turistákról. – Intenzív érzelmeket vált ki, ami egy adott pillanatban felszínre hozhatja az utazók szorongását. Emiatt az Indiával kapcsolatos élményeinket valahogy ellentmondásosként élhetjük meg.” Ez függ a személyiségtől, az utazással kapcsolatos impulzusaiktól és a múltbeli traumáktól, amelyek a tudatalatti mélyén, eltemetve szunnyadhatnak. „A tudatalattinak megvan az a képessége, hogy az élet bizonyos pontján szembesít ezekkel. Mivel India beszél a tudatalattinkhoz, provokálja, felforralja és néha előhozza, ami a psziché legmélyebb rétegeiben szunnyad.”
Durvább, mint a kultúrsokk
Airault megkülönbözteti az India-szindróma tüneteit attól, amit kultúrsokknak nevezünk. Ezt tapasztalhatják a turisták, amikor úgy érzik, intenzív kapcsolatba kerültek egy új és más hellyel – vagy épp ellenkezőleg, erős elutasítást és elhatárolódást élnek meg. A kultúrsokk leggyakrabban a megérkezés után egy-két nappal jelentkezik. Az India-szindróma viszont tipikusan hetekkel vagy hónapokkal később. A pszichiáter azt is kiemelte, hogy sok utazó mélyen gyökerező álomképekkel érkezik Indiáról az országba, elvárásokkal azzal kapcsolatban, mit ad majd India nekik érzelmi, fizikai és/vagy spirituális szinten. „Aztán elkezdődik az indiai utazás, amelyet fejben már pontosan kitaláltak, végigigéltek, a nyugati kultúránk, a klisék, legendák, mítoszok, sőt a gyermekkori mesék és történetek által megírt képekkel.”
Több tucat példát sorolhatna fel Airault, mi történt, amikor a valóság szembe találkozott ezekkel az álomképekkel. Volt olyan turista, aki elégette az útlevelét nem sokkal azután, hogy megérkezett, majd két hónapot töltött börtönben pánikrohamoktól szenvedve. Egy másik utazó körbejárta Indiát, jó egészségnek örvendve mind testileg, mind spirituálisan, csupán a családját felejtette el értesíteni arról, hogy az országban ragad ilyen hosszú időre. A szülei már beletörődtek, hogy meghalt. Másvalaki elutazott Varanasi szent városába, és azt hitte, Kali istennő hallja az álmait és beszél hozzá. Az esetek többsége alapvetően ártalmatlan, ám előfordult olyan is, hogy testi-lelki traumákkal érkezők korábbi eltemetett élményeit felszínre hozta az indiai tartózkodás, ami teljes összeomláshoz vezetett.
Akik üzletet csinálnak belőle
A pszichiáterek többsége szerint az India-szindróma gyökere abban lehet, hogy az utazók gyakran túlzott és teljesen téves elvárásokkal érkeznek az országba azzal kapcsolatban, mit adhat India. Úgy indulnak el otthonról, hogy ebben a misztikus országban majd megvilágosodnak, és mégsem találják, amit kerestek.
Az India-szindrómát – és a rokon jelenségeket – a tudomány nem tekinti vagy fogadja el mint pszichológiai diagnózist, a tünetek azonban elég feltűnőek és súlyosak ahhoz, hogy a biztosító társaságok kifejezetten az Indiába készülő turistáknak ajánljanak olyan csomagokat, amelyek fedezik a költségeket, ha az utazónál nagy a kockázata az India-szindróma kialakulásának a pszichiátriai kórtörténete vagy a tudatmódosító szerek esetleges használata miatt.
Számos nagykövetségnek és konzulátusnak van állandó pszichiátere, hogy azonnal megkezdhessék a kezelést, ha egy honfitársuknál kialakulnak a tünetek. Ha nincs ilyen, nagy eséllyel kapcsolatban állnak helyi pszichiáterekkel, mint amilyen például Sunil Mittal, akik arra szakosodtak, hogy diagnosztizálják és kezeljék az India-szindróma tüneteit. Az Új-Delhiben, a Cosmos Lelkiegészség és Viselkedéstudományi Intézetben dolgozó Mittal nagyából hetente egy pácienssel találkozik, akinek a panaszai az India-szindróma tünetkörébe illenek. A turisták általában a nagykövetség ajánlására érkeznek a pszichiáterhez, ott pedig gyakran az aggódó családtagok jelzik, hogy valami nincs rendben szerettükkel, vagy rendőri letartóztatás során derül fény a problémára.
A két típus
A pszichiáter szerint két csoportba oszthatók az India-szindrómával hozzá fordulók. Az elsőbe azok tartoznak, akik egyszerű turistaként érkeznek, ám valamilyen hoznak magukkal érzelmi vagy pszichológiai batyut, amelyek múltbéli családi, munkahelyi vagy éppen párkapcsolati történésekből erednek. „A feldolgozatlan élmények itt eszkalálódnak és összeomláshoz vezetnek – magyarázta Mittal. – Ezek az emberek sebezhetőek, befolyásolhatóak, mélyen gyökerező traumáik vannak, vagy éppen azt remélik, hogy itt megoldódik.”
A második csoportba azokat sorolja Mittel, akik erős elhatározással lépnek India földjére, spirituális utazásba fognak az élet magasabb szintű értelmét vagy okát keresve. Szent helyeket látogatnak meg, meditációs vagy jógatanfolyamokra mennek. Gyakran kerülnek jógik vagy guruk befolyása alá, vagy az elvárásaik és a valóság közötti határon rekednek, és nem tudnak visszatérni a hazavezető útra.
Egy spirituális úton minden korábbi értéke megkérdőjeleződhet az embernek. Ez kiüresedéshez, az irányok elvesztéséhez vagy az egzaltáció hirtelen rátörő érzéséhez vezethet. Arra pedig nincsenek eszközeik, hogy megküzdjenek ezekkel a rájuk törő új helyzetekkel.
Kaleidoszkópon át a világ
Az új szemüveg, amin át az utazók elkezdik nézni a világot, még a betonbiztos meggyőződéseiket is megzavarhatja, teljes nyitottsággal helyettesítve ott is, ahol korábban megkérdőjelezték volna a döntéseket, a szkepticizmus helyét pedig vakbizalom foglalja el. Ez kétségtelenül pozitív, életre szóló élményeknek is megágyazhat, ám ugyanekkora eséllyel vezet katasztrófához. Az amerikai nagykövetség adatai alapján például minden évben körülbelül 25 amerikaival történik meg, hogy Indiában ragad spirituális utazáson, majd anyagi keretük teljesen kimerül, családtagjaiktól pedig elhidegülnek, így végül földönfutóként bolyonganak az országban.
Sokaknál azzal kezdődik, hogy elkezdenek szárit viselni. Majd sétabotot ragadnak, vörös fonalat kötnek a csuklójukra, hogy magukhoz vonzzák az áldásokat, és hosszú nyakláncokat akasztanak nyakukba. Az utazók, akik korábban nem voltak sem hinduk, sem muszlimok, sem buddhisták, sem dzsainisták Indiába érkezésük előtt, legalább a külsőségekben elkezdenek változni. Ashramokban és kolostorokban időznek, ahol tanulnak, átalakítják az életformájukat, hitüket, aszketizmus gyakorolnak.
Hosszú praxisa alatt Mittal több száz különböző súlyosságú esetét kezelte az India-szindrómának. Volt köztük egy amerikai férfi, aki a Taj Mahalnál vándorolt, teljesen zavartan, fogalma sem volt térről és időről. Miután észlelték, hogy a férfi furcsán viselkedik, egy útszéli fogadó tulajdonosa hívta a rendőrséget. A rendőrök értesítették az amerikai követséget, akik felvették a kapcsolatot Mittal klinikájával.
A pszichiáter megfejtette, hogy a férfi Agra városába érkezett turistaként, egyáltalán nem spirituális céllal. Egyszerűen látni akarta a híres mauzóleumot. Itt kipróbálta a marihuánát – amit otthon is használt már különösebb mellékhatások nélkül –, ám ezúttal a hatás teljesen kifordította saját magából. Amikor a klinikára került, a legegyszerűbb kérdésekre sem tudott válaszolni. „Mindenét elvesztette, a hátizsákját, útlevelét, mindent, és csak bolyongott” – mondta Mittal. Nagyjából egy hónappal azután tért vissza a normális életéhez, hogy visszakerült az Egyesült Államokba.
Egy brit nő hónapokig élt egyedül egy kis kunyhóban az Uttarakhand tartomány hegyei között. A helyiek azután kezdtek aggódni, amikor furán kezdett viselkedni és beszélni, és a bérleti díjat sem fizette rendszeresen. Amikor megérkezett a rendőrség, azt állította, hogy a szellemek fogva tartják. A családja lépett kapcsolatba a pszichiáterrel, aki azonnal látta, hogy a nő teljesen elveszítette a kapcsolatot korábbi életével.
Volt egy húszas éveiben járó amerikai nő, aki úgy utazgatott Indiában, hogy megszakított minden kapcsolatot otthoni ismerőseivel, családtagjaival. „Ő a súlyosabb esetek közé tartozott” – mondta a pszichiáter. Hónapokig tartó keresés után egy rishikeshi ashramban találtak rá, ahol éjszakánként félmeztelenül erotikus táncot adott elő. Az orvosokkal sem működött együtt, mert meg volt győződve róla, hogy ő egy apsara, egy mitológiai nőalak, aki túlfűtött táncával teszteli, vajon elég állhatatosak-e a papok és jógik, vagy megtörik a cölibátust. Meg akarta győzni róla Mittalt, hogy teljesen jól van és ez a szellemi fejlődésének útja, de jól láthatóan transzszerű állapotban volt.
A kezelés: jegy haza
Mind Airault, mind Mittal szerint a legtöbb esetben a legegyszerűbb terápia a leghatásosabb: egy repülőjegy haza. Ám a súlyosabb esetekben az indiai tapasztalások maradandó nyomot hagynak az ember viselkedésén. Ez történt például egy japán turistával, akit eltűntként jelentettek, majd Varanasiban bukkantak rá. Pszichotikus állapotban volt, amikor a rendőrök elfogták, mert jegy nélkül akart vonatra szállni. Amikor Mittal klinikájára vitték, a pszichiáter megállapította, hogy skizofréniában szenved, majd hazaszállították Japánba. Négy évvel később ismét felbukkant a klinikán, azt kérte, fektessék be a kórházba. „Úgy érezte, nagyobb biztonságban van Indiában” – mesélte a pszichiáter.
Ahogy Airault összefoglalta, vannak, „akik céltalanul vándorolnak, egy másik világban, különösebb szándék nélkül, menedéket keresve az üresség, szenvedés és élet elől, mindhalálig”.
Forrás: The Guardian Fotó: Unsplash
