A késő 19. századi Amerikában az absztinencia valami egészen bizarr formája terjedt. A bűnös ezúttal nem az alkohol volt, hanem a szorongás. New York polgárai úgynevezett Ne Aggódj Klubokat (Don’t Worry Clubs) kezdtek látogatni, ahol arra biztatták egymást, hogy nézzék az élet naposabb oldalát. Az alapító Theodore Seward azzal érvelt, hogy „az amerikaiak a hétköznapok miatti aggódás rabszolgái lettek, ami a boldogságot leromboló ellenség. Muszáj eltökélten és állhatatosan támadni ezért.”
A 20. század elejére William James pszichológus is leírta, hogyan vált az emberek vallásává az egészséges életszemlélet azzal a céllal, hogy minden negatív érzést és gondolatot távol tartson tőlünk.
Mára mind egy globális Don’t Worry Clubban élünk. Könyvek magazinok, podcastek és tévéshow-k sulykolják belénk a stressz veszélyeit. Sok ezek közül azt hangsúlyozza, hogy a szorongás eredetétől fogva és minden szinten rossz, rövid és hosszú távon egyaránt, ezért meg kell szüntetni.
Ezek után meglepő, hogy egyre több kutatás jut arra a következtetésre: az érzéseinkkel kapcsolatos hiedelmeink legalább akkora hatással vannak az agyunkra és a testünkre, mint maguk az érzéseink. A negatív stresszel és szorongással kapcsolatos nézetek gyakran önmagukban a problémát jelentő dolgok. Megtanulva ezekre a nem kellemes érzésekre valamelyest pozitívabban nézni még akár azt is jelentheti, hogy a stresszt a javunkra fordíthatjuk.
Mit jelent a gyakorlatban ez?
Mondunk egy példát. Képzeljük el, hogy egy nehéz vizsga vagy állásinterjú előtt állunk, ami sorsdöntő a jövőnk szempontjából. Ha olyanok vagyunk, mint a legtöbb ember, a pulzusunk sebesen száguld, a légzésünk felgyorsul, és joggal számíthatunk arra, hogy a stressz rontja majd a teljesítményünket. Hogyan is koncentrálhatnánk, amikor úgy érezzük, a szívünk majd kiszakad a mellkasunkból?!
Most képzeljünk el egy másik eshetőséget. A pszichológiailag felfokozott állapot, amit épp megtapasztalunk, egy olyan tudati válaszreakció, ami segíthet megbirkózni az új kihívásokkal. Az erősebb légzés például több oxigént juttat a tüdőbe, a gyorsabb pulzus garantálja, hogy több vért pumpáljon a szívünk az agyunkba, ami így élesebben tud gondolkodni. Ahelyett, hogy hagynánk, hogy próbálnánk elnyomni az érzéseinket, akár hagyhatjuk is, hogy magukkal sodorjanak, tudva, hogy akár jelentősen javíthatnak is a teljesítményünkön.
A kutatások szerint már amikor ezeket az egyszerű tényeket vázolták szorongással küzdő embereknek, segített máshonnan nézni a dolgokat, nem úgy tekintettek ezekre az érzetekre, mint a várható kudarc előjelére.
A stresszhez való viszonyunk is hatással van a környezetünkre és arra, mit tanulunk a körülöttünk lévő dolgokból. Ha egy olyan feladat előtt állnak, amire nem feltétlenül vágynak, például nyilvánosan beszédet kell mondaniuk az embereknek, azok, akik a stresszre mint teljesítményfokozó erőre tekintenek, sokkal nagyobb eséllyel a pozitív részét látják meg a helyzetnek – a mosolygó arcokat a nézők között –, felszabadultan kutatják a visszacsatolást a többi embertől és az építő jellegű együttműködés lehetőségét, mint azok, akik próbálnak elbújni a nehézség elől, megúszni akarják csak.
A hozzáállásunk és gondolkodásunk még a stresszes helyezetekben adott pszichológiai válaszreakcióinkat is megváltoztathatják. Amikor valaki azt tanulja meg, hogy a stressz fokozza a teljesítményt és hozzájárul az ember fejlődéséhez, azok szervezetében sokkal kevesebb stresszhormon, azaz kortizol termelődik. Csak pont annyi, amennyi ahhoz kell, hogy élesedjen a figyelem, ám nem éri el azt a szintet, ami a pánikhoz kellene. Ugyanakkor sokkal több anabolikus hormon, például tesztoszteron termelődik a szervezetükben, ami például segíti a szövetek regenerációját. (Akik a stresszre mint veszélyes, gátló dologra tekintenek, ebből a hormonból alig termelődik ilyen helyzetekben.)
Stresszre szocializálva
A nyugati kultúrában általában azt kódolják belénk gyermekkorunktól kezdve, hogy stresszeljünk a stressz miatt. Ez a szokás mélyen belénk ivódik. A szorongással és stresszel kapcsolatos negatív gondolkodás önmagában mérgező, és afelé tolja a gondolkodásunkat, hogy mindenben a katasztrófa lehetőségét lássuk, ne a kiutat keressük. Az eredmény? A testünk és az agyunk elkezd úgy reagálni egyre többször és többször, mintha minden valós fizikai veszélyt jelentene, és a menekülés vagy harc lenne az egyetlen választási lehetőségünk.
Arra is vannak bizonyítékok, hogy a stresszel kapcsolatos érzéseink az élettartamunkat is befolyásolják, nem csak maga a stressz. Egy amerikai kutatásban több mint 28 ezer egészséges felnőttet követtek nyolc éven át. Ezalatt rendszeresen megvizsgálták őket és kérdőívet kellett kitölteniük a stresszhez való hozzáállásukkal kapcsolatban, illetve arról, mit gondolnak a stresszről.
Azok, akik rossz dolognak tartották a stresszt, nagyobb eséllyel haltak meg korábban, mint azok, akik úgy vélték, a stressz önmagában veszélytelen. Fontos, hogy ez akkor is így alakult, amikor a kutatók az eredményeket más társadalmi és gazdasági tényezőktől, mint például az iskolázottság, fizikai aktivitás, dohányzás, pénzügyi helyzet, függetlenítették. Amit tehát ez a kutatás is üzenhet számunkra az az, hogy a stresszel kapcsolatos lehető legrosszabb pszichológiai válasz jelenleg, ha stresszelünk amiatt, hogy stresszelünk. A stressz és a stressz miatti stressz hatásai ugyanis összeadódhatnak és befolyásolhatják hosszú távon az egészségünket.
Nem könnyű egyik napról a másikra megváltoztatni a gondolkodásmódunkat, főleg abban, amit gyerekkorunk óta belénk kódoltak (nem szabad izgulni, felesleges, a stressz rossz). Nem is az a megoldás, hogy ahelyett, hogy stresszelnénk, inkább elfogadjuk az elfogadhatatlan munkahelyi helyzeteket vagy a mérgező kapcsolatokat. Ugyanakkor apró lépésekkel elkezdhetünk haladni afelé, hogy a szorongásunkat kicsit megengedőbb szemüvegen keresztül nézzük, megkeressük, hol meríthetünk erőt belőle és rugalmasságot. A stressz se nem jó, se nem rossz. De a gondolatainkkal bármelyikké tehetjük.
Forrás: The Guardian Fotó: Marie Claire
