2019-ben járta végig a világ egyik legnehezebb túrájaként ismert Pacific Crest Trailt, idén pedig első magyarként teljesítette az USA legnehezebb útvonalát, a Continental Divide Trailt. Az Új-Mexikó déli határától egészen a kanadai Albertáig húzódó, embert próbáló út nem gyerekjáték: életveszélyes helyzetekkel is könnyen találkoznak a teljesítők, de a kihívásokkal és akadályokkal teli CDT-n még az ivóvíz megszerzése is próbára teszi a túrázókat.
Észrevettem, hogy főleg egyedül utazol. Miért?
A természetjárás társaság nélkül teljesen más élmény. Néha szeretem megosztani az ösvényen megélt pillanatokat, de a hosszabb túráknak szinte mindig egyedül vágok neki. Számomra az ösvényen töltött hetek így többet tanítanak, intenzívebben formálnak.
A Vadon című film inspirált arra, hogy végigmenj a világ egyik legnehezebb túraútvonalán, a 4270 km-es Pacific Crest Trailen. Miért döntöttél úgy, hogy egy még nehezebb útra, az 5000 km-es Continental Divide Trailre is vállalkozol?
Alapvetően szeretek túrázni, keresem a kihívásokat. A PCT-n töltött 6 hónap vezetett be az igazán hosszú távú túrázás világába, hamar megszoktam, hogy az ösvényen élek. Nem volt nehéz, az útvonal gyönyörű és kalandos, mindent megadott, amire 21 évesen vágytam. A CDT teljesítésének gondolata ezt követően egyre többször merült fel bennem, szerettem volna újraélni a korábbi kinti élményeket, illetve a PCT után kipróbálni magam egy nehezebb terepen is.
Milyen az, amikor fél évig teljesen egyedül vagy?
Röviden: jellemformáló. Nagyvárosi diákként megszoktam, hogy napi szinten több száz embert látok, ehhez képest a CDT-n volt, hogy napokig csupán egy-egy sivatagi egér jelentette a társaságot. Ez egyrészt félelmetes – hiszen teljesen magamra vagyok utalva, egyedül kell megoldanom mindent –, másrészt rendkívül felszabadító. Sokat tett hozzá az önbizalmamhoz a tudat, hogy segítség nélkül sikerült felülkerekedni a fizikai kihívásokon és lelkileg nehéz perceken is.
Mielőtt nekivágtál, megfordult a fejedben, hogy a túrán akár olyan életveszély is leselkedhet rád, hogy esetleg soha nem térsz haza? A Hamlet’s journey című blogodon arról is szót ejtettél, hogy a PCT-n egy machetés gyilkos több túrázót is megölt, de olyan szakaszon is túl kellett jutnod, ahol akár egyetlen rossz mozdulat is elég lehet ahhoz, hogy az ember a szakadékba zuhanjon.
Igen, tisztában voltam vele, hogy a CDT veszélyesebb, mint minden korábbi túrám, és kicsit féltem is. Ennek ellenére bíztam benne, hogy minden nehéz és veszélyes helyzetben képes leszek boldogulni, és mindent megtettem, hogy minimalizáljam a kockázatot – például vittem magammal medvespray-t, sokat kiabáltam, hogy hallják a medvék, ha érkezem, és véletlenül se lepjem meg őket.
Egy interjúban azt mondtad, hogy az út mentén élő emberek nagyon segítőkészek, néha még azt is megengedik, hogy lezuhanyozz a házukban. Hogyan tudod kiszűrni fiatal nőként, hogy kivel állj szóba és kivel ne? Egyáltalán fiatal nőként mennyire biztonságos végigmenni a CDT-n?
Hiszek benne, hogy az embereket jó szándék vezérli, sosem feltételeztem, hogy bárki ártani akarna nekem. Az utóbbi években több mint 500 alkalommal stoppoltam (részben azért, mert ezeken az ösvényeken élelemvásárlás miatt muszáj), ez pedig többek szerint rizikós hobbi, de ezen a téren sincsenek negatív tapasztalataim. Sokan azt gondolják, hogy fiatal nőként egyedül túrázni rendkívül felelőtlen dolog, tapasztalataim szerint azonban egy nagyvárosban élni sokkal kevésbé biztonságos. Lelki oldalról szemlélve pedig fiatal nőként különösen fontos leckéket adhat a CDT az önismeret, az önbizalom, a prioritások, a szeretet, a kitartás és a hit témakörében.
Mennyire tért el a túra attól a képtől, amilyennek előtte elképzelted?
Sokkal nehezebbnek bizonyult, mint amire számítottam. Korábban már volt szerencsém belekóstolni a több hónapig tartó túrázásba, ez az út azonban új szintre emelte a kihívás fogalmát szintemelkedés, időtartam és terepviszonyok tekintetében is.
Nemcsak testi, hanem mentális megpróbáltatások is nehezítették az utadat: például medvék és villámok, de a posztodban egy társad halálát is megemlíted. Hogyan lendültél túl ezeken?
Fizikailag egyszerűbb felkészülni az útra, hiszen rengeteg hazai túraútvonalon tesztelhetjük le és javíthatjuk állóképességünket, a komolyabb mentális megpróbáltatásokra azonban szinte lehetetlen „edzeni”. Sokszor éreztem úgy az út során, hogy minden lelki tartalékom elfogyott, és könnyebb lenne feladni. Univerzális recept sajnos nincs megingások ellen. Azt hiszem, engem legtöbbször a makacsság vitt tovább.
Mi volt számodra a legijesztőbb az út során?
Annak a puszta gondolata, hogy bármi történik, muszáj lesz egyedül megoldanom, senki nem siet majd a segítségemre. Legyen szó viharokról, fájdalmas sérülésekről, nem tervezett, vadállatokkal való találkozókról vagy egy-egy megcsúszásról a jeges hegyoldalon. Ennek ellenére (vagy talán épp ezért) tudatosan választottam az egyedüllétet, és tudtam, hogy ennek fényében egyedül kell majd felnőni minden feladathoz.
Ilyen kalandok után nehéz elképzelni, hogy bármitől is félsz – de tényleg, van bármi, ami rettegéssel tölt el?
Persze, az állatok viselkedésére például nincs hatásom, ezért a vadon élő állatok közelében nem éppen jellemez buddhai nyugalom. Ha holnap lehetőségem nyílna ismét nekivágni a CDT-nek, ugyanúgy félnék – ha a veszélyeket ismerve nem jobban –, mint a túra előtt. Viszont egyáltalán nem gondolom, hogy ez baj lenne, sőt, ha nem lenne bennem félelem, valószínűleg kevesebb figyelmet fordítanék az elővigyázatosságra, például a medvespray-re.
Voltak pihenőnapjaid is. Mit csináltál, amikor nem túráztál?
Noha igyekeztem minél többet pihenni és nyújtani, ezek a napok inkább aktív felkészüléssel teltek, például elővettem a térképet, és kiszámoltam, hogy mennyi élelmet kell beszereznem a következő szakaszra. Lezuhanyoztam, ruhákat mostam, boltba mentem, kiélveztem a civilizáció nyújtotta előnyöket. Sokszor beszélgettem helyiekkel is, ezt nagyon élveztem. Ezen kívül többször írtam beadandó dolgozatokat az egyetemre.
Melyik volt a legjelentősebb pillanat számodra az út során?
Nem tudnék egyet kiemelni, rengeteg emlékezetes pillanattal ajándékozott meg az ösvény. Minden államban más volt a prioritás: míg az új-mexikói sivatagban egy-egy vízlelőhely megtalálása jelentette a szakasz fénypontját, addig Colorado hegyvonulatain a meseszép látvány és a naplementék élénk színei okoztak boldog perceket. „Az út maga a cél” – vallják sokan, a CDT-n azonban célba érni is katartikus élmény volt.
Mennyiben más az a Nóra, aki elindult és az, aki hazatért?
Nyugodtabb, bátrabb, jobban értékeli az élet apró csodáit. Az út szeretetre és elfogadásra nevelt magammal és másokkal szemben egyaránt, ez megalapozott néhány pozitív változást.
Most pszichológia szakon tanulsz, de az érettségi után bevonultál katonának. Miért vonzott a Honvédség?
Elsősorban a külföldi missziók vonzottak, szerettem volna kiszakadni a megszokottból és megtapasztalni egy új kihívást, kipróbálni magam egy ismeretlen környezetben. Emlékszem, kezdetben nagyon lelkes voltam. Noha a szabadságvágyam hosszú távon összeférhetetlenné vált a fegyveres erők kötött rendszerével, hálás vagyok a tapasztalatért, enélkül nem találtam volna meg azt a hivatást, ami igazán passzol hozzám.
Mi a következő túrás célod? Van olyan út, amit még nem teljesítettél, de mindenképpen szeretnél?
A következő úti cél Izrael, azon belül pedig a Shvil Israel nevű, ~1000 kilométeres zarándokút. Olyan ösvényt kerestem, ahol békésen túrázhatok, a CDT-n tapasztalt külső nyomások és sietség nélkül. Míg utóbbi főleg a kihívásokról szólt, ezúttal az extrém megpróbáltatások helyett szeretnék elcsendesedni, és befelé figyelni. Rengeteg túraútvonal szerepel még a bakancslistán külföldön és belföldön egyaránt, a tanulmányaimtól függ, hogy melyikre lesz időm.
A Vadon főszereplője hirtelen ötlettől vezérelve lát neki a hosszú és megpróbáltatásokkal teli útnak, te viszont három évig készültél arra, hogy elindulj. Mit tanácsolsz azoknak, akik most a történeteden felbuzdulva bele akarnak vágni egy hasonló túrába?
Noha a főszereplőnek sokat adtak az amatőr hibák és tanulságok a Pacific Crest Trailen, érdemes becsületesen felkészülni rá. Fontos elfogadni, hogy ezek a túrák sokszor nehezek, fájdalmasak, a szüntelen gyaloglás pedig egy idő után monotonná válik. Csalódni fog, aki arra számít, hogy minden nap boldog lesz. Azoknak, akik ezzel együtt is készen állnak bakancsot húzni, sok-sok túrázást ajánlok felkészülésnek. Hazai viszonylatban az Országos Kéktúra egyben vagy nagyobb szakaszokban teljesítve remekül felkészíthet a hosszú távú ösvényekre fizikailag és mentálisan is. A felszerelések tekintetében érdemes segítségül hívni az internetet, a YouTube-on rengeteg hasznos videó található, ami segít hátizsákot, hálózsákot (vagy úgynevezett quiltet), cipőt és megfelelő ruházatot választani.
Fotó: Alberti-Hamlet Nóra
