A Barbie mozi marketing kampánya buldózerként tarolta le az egész világot – az elmúlt hetekben még a csapból is pink cukormáz folyt, aminek köszönhetően mindenki tűkön ülve várta a nyár egyik legnagyobb durranásaként beharangozott filmet. A rózsaszín reklámhadjárat meg is hozta az eredményét: a film 155 millió dolláros bevétellel debütált a nyitó hétvégén, ezzel pedig Greta Gerwig lett a valaha volt legsikeresebb női rendező a filmiparban.
Gerwig és csapata rendkívül ügyesen építette fel a Barbie promóját: bár a premier előtt több izgalmas teaser és trailer is napvilágot látott, ezekből nem sok derült ki a film valódi sztorijáról és mondanivalójáról. Biztos vagyok benne, hogy a gyanútlan nézők többsége azzal az elképzeléssel sétált be a moziba, hogy ott majd egy habkönnyű, butácska, limonádét fog végigülni – ehhez képest Gerwig jól behúzva mindenkit a csőbe, egy kifejezetten szórakoztató feminista gyorstalpalón vezetett végig minket. Persze azoknak, akik ismerték Greta Gerwig munkásságát, már eleve gyanús lehetett a film. Sejthető volt, hogy a rendező nem egy Transfrormeshez hasonló bugyuta adaptációt fog készíteni. Erre a Barbie-filmre azonban még így sem számított valószínűleg senki.
Greta Gerwig Barbie-ja ugyanis nem más, mint egy cukormázba csomagolt feminista társadalomkritika, ami nagyon érzékenyen, humorosan és intelligensen mutat rá azokra a nőkkel szembeni egyenlőtlenségekre, igazságtalanságokra, és szexista elvásárokra, amelyek a mai kapitalista patriarchális társadalmunkban teljes mértékben átszővik a mindennapjainkat. Mindaz, ami Barbie számára sokkolóként hatott Barbielandet elhagyva és a való világba belépve (a folyamatosan testét vizslató, tolakodó férfitekintetek, a női vezetők hiánya, stb…) számunkra a teljesen normális hétköznapi élet részét képezik. Mi, a való világ női, kislánykorunktól kezdve egy alárendelt szerepben szocializálódunk, ezt a leosztást tekintjük normálisnak és rengeteg nő képes leélni úgy az egész életét, hogy soha egyetlen pillanatra sem kérdőjelezi meg ezt a patriarchális rendszert. Greta Gerwig filmje talán pontosan ezeket a nőket vette célba: Barbie példáján keresztül, kreatívan, és szerencsére egyáltalán nem szájbarágó módon vezet le olyan összefüggéseket, amelyeken a kelepcébe csalt nézők jórésze lehet, hogy korábban sosem gondolkozott el.
A Barbie egy cukormázba csomagolt feminista társadalomkritika
Persze ne legyünk naivak, valószínűleg nem egy gigacégek által támogatott hollywoodi szuperprodukció fogja elhozni a patriarchátus bukását, de mégis: egy mainstream hollywoodi filmhez képest a Barbie tényleg üdítően szókimondóan és bátran állt bele társadalmilag fontos – és bizonyos tekinteteben megosztó – témákba.
És akkor jött Ken, aki ellopta a show-t
Noha a Barbie-film középpontjában természetesen a Margot Robbie által alakított címszereplő áll, Ken karaktere (Ryan Gosling) is rendkívül meghatározó volt a történet szempontjából – sőt, talán kijelenthetjük, hogy Kennek jutott a filmben a legérdekesebb és legviccesebb szerep, úgy, hogy a sztoriján keresztül a modern férfiak bizonytalanságaiba is mélyebben beleáshattuk magunkat. Ken testesíti meg a történetben a – rágógumi színbe öltöztetett – 21. századi férfit, aki az erős nők között nem találja helyét, és úgy érzi, még a férfiasságát is elvesztette.
A film alapfelállás szerint létezik Barbieland, illetve a való világ, és ez a két univerzum átjárható. Barbieland középpontjában értelemszerűen a Barbie-k állnak. A Babrie-k függetlenek és magabiztosak, nem szorulnak senki támogatására. Bármit elérhetnek az életben: lehet belőlük elnök, orvos, modell, szakács, vagy akár asztrofizikus, anélkül, hogy a női mivoltukból egy fikarcnyit is fel kellene áldozniuk. Megkaphatnak mindent, amire vágynak: autót, repülőgépet, és persze a csodás rózsaszín álomházukat. A Margot Robbie által alakított sztereotipikus Barbie a film elején vígan éli a bulizós hétköznapjait, miközben a világon semmire nincs gondja. És persze ott van mellette Ken is… Akinek a mindennapjai már kevésbé tűntek izgalmasnak. Ken Barnielandbelben nagyjából azt a szerepet töltötte be kezdetben, amit a való világ patriarchális társadalmában általában a nők szoktak. Nem igen létezett önmagában, gyakorlatilag csak Barbie kiegészítőjeként funkcionált, akinek alkalmazkodnia kellett a partnere szeszélyeihez, hobbijaihoz, karrierjéhez. Hajlamos volt elsírni magát, ha a lány más Kenekkel beszélgetett – különösen a Simu Liu által alakított Kennel, akit riválisának tekintett – nem volt igazi munkája, otthona vagy célja Barbie-n kívül.
A Simu Liu által alakított Kent riválisának tekintette
Aztán jött a fordulat, Ken elhagyta Barbielandet, a feminista utópiát, és belépett abba a való világba, ahol a férfiak uralnak – nos, mindent. A való világban Ken felfedezte magának a patriarchátust, és úgy döntött, meghonosítja azt Barbielandben is, létrehozva a saját patriarchális társadalmát. Hamar kiderült azonban, hogy Kent inkább csak a férfiasságot szimbolizáló külsőségek érdeklik, mint sem maga a patriarchátus. Miután rájött, hogy a feminizmus lerombolása többről szól, mint a lovaglás, a Sylvester Stallone ihlette bundák viselése, vagy Barbie álomházának átalakítása, el is vesztette az érdeklődését. Háborúba keveredett a többi Kennel, és észre sem vette, hogy közben a Barbie-k visszafoglalták Barbielandet.
Miután minden visszaállt a régi kerékvágásba, Barbie és Ken végre rászánta magát, hogy komolyan elbeszélgessenek a kapcsolatukról. Barbie egyszer és mindenkorra világossá tette, hogy nem érdeklődik romantikusan Ken iránt, és arra biztatta a fiút, hogy találja meg önmagát és a valódi szenvedélyét. A finálé nemcsak, hogy megfordította a nőközpontú filmek szokásos forgatókönyvét – amelyben mindig a nők jönnek rá végül, hogy nincs szükségük férfira ahhoz, hogy megtalálják a saját erejüket – de a férfiakat is arra ösztönzte, hogy értékeljék újra a saját vágyaikat, illetve a nőkkel szemben támasztott igényeiket és elvárásaikat.
Ken, a szelíd incel
David Heyman, a film egyik producere korábban úgy nyilatkozott, hogy véleménye szerint Ken történetével minden férfi, fiatal és idős egyaránt rezonálni tud. „Ryan játéka rendkívül magával ragadó és megható a filmben. A nézők akkor is együtt éreznek vele, ha éppen tévúton jár. Úgy gondolom, hogy sok fiú és férfi magára fog tudni ismerni Kenben, miközben ő megpróbálja megtalálni a helyét a világban.”
Gosling valóban rendkívül jól hozta azt a karaktert, ami egy másik környezetben és interpretációban sokkal problematikusabb is lehetett volna. Ha a jelleme nem lett volna ennyire komikus, akár még fenyegetővé is válhatott volna. Oké, Ken nem egészen incel, de megvan benne a potenciál. Az incel az „involuntary celibate”, azaz az „önkéntelen cölibátus” kifejezés rövidítése – olyan férfiakat takar, akik úgy gondolják, alapjogon járna nekik a szex, ám a nők elutasítják őket, akikre emiatt neheztelnek. Az incelek rengeteg időt töltenek netes fórumokon a feministák szidalmazásával, miközben visszavágynak azokba az időkre, amikor a nők még nem dolgoztak, és a férfiak számára a puszta anyagi fölény garantálni tudta a szexuális partnert, vagy a házasságot. Az amerikai incel mozgalomhoz az elmúlt években több tömeggyilkosság is kötődött.
Ken természetesen sokkal szelídebb egy átlagos incelnél. Nincsenek nemi szervei, és nem is nagyon tudja értelmezni a szex fogalmát. Amikor megpróbál jó éjt puszit adni Barbie-nak, a lány csak bámul rá. Mikor Ken megkéri, hadd maradhasson ott éjszakára, Barbie ártatlanul visszakérdez, hogy mégis mit csinálnának. Ken erre bájosan annyit válaszol, hogy nem tudja. Bár a szexszel egyikük sincs tisztában, nyilvánvaló, hogy Ken tényleg jobban örülne, ha több figyelmet kapna partnerétől. A film elején az is kiderül, hogy Ken soha sem aludhat Barbie-nál, mivel „minden este csajos este”. Ráadásul míg Barbie-ék az álomházakban laknak, addig Kenéknek úgy tűnik, még saját otthonuk sincs. (Bár lehetséges, hogy a tengerparton élnek, és ezért lehet a strand Ken munkája.)
Amikor Ken belép a való világba, az emberek hirtelen uramnak szólítják, tanácsokat vagy segítséget kérnek tőle. Míg Barbie-t Venice Beachen a férfiak úgy bámulják, mintha csak egy darab hús lenne, Kenhez bizonyos fokú tisztelettel viszonyulnak. Kent persze azonnal ámulta ejti az újonnan ölébe hullott hatalom, és megpróbál minél többet szerezni belőle. Óriási csalódásként éli meg, mikor rájön, hogy egy orvos, vagy bankár állást még férfiként sem kaphat meg képesítés nélkül. Bánatában panaszkodni kezd egy öltönyös férfinak, és a szemére veti, hogy biztosan nem működik a cégüknél elég jól a patriarchátus, ha egy képesítés nélküli férfi nem kaphat azonnal munkát. Az öltönyös válaszul odaveti azt a zseniális mondatot, ami tökéletesen leírja a mai, látszat egyenlőségen alapuló társadalmunkat: biztosítja Kent, hogy a patriarchátus továbbra is remekül működik, „csak most jobban kell titkolnunk” – mondja. Ken ezek után végül úgy dönt, hogy ha már a való világban nem veheti ki a részét a patriarchátusból, inkább meghonosítja a filozófiát Barbielandben, és átalakítja azt Kendommá.
Ken tehát a patriarchátus befolyása alá kerül, és visszatér Barbielandbe, hogy hirdesse annak evangéliumát – az események alakulása közben akaratlanul is eszembe jutottak azok a való világban tevékenykedő férfijogi aktivisták, akik hasonló, befolyásolható fiatal követőket toboroznak maguk köré.
Törékeny férfiasság a képernyőn
Nem Gerwig volt az első rendező, aki valamilyen módon a törékeny férfiasság témáját dolgozta fel filmjében – ott volt például a tavalyi év egyik nagy dobása, az Olivia Wilde által rendezett Nincs baj, drágám című mozi. Wilde a film végére egy megdöbbentő csavart tartogatott: kiderült, hogy Florence Pugh karaktere valójában nem egy ötvenes évekbeli kertvárosi utópiában él, helyette csapdába esett egy szimulációban. A csapdát a saját férje állította: a Harry Styles által alakított karakter egyre kevésbé érezte magát igazi férfinak a keményen dolgozó, jól kereső orvos felesége mellett, és egy férfijogi podcastot hallgatva radikalizálódni kezdett. A podcast hatására úgy döntött, hogy saját magát és feleségét is becsatlakoztatja egy olyan szimulációba, ahol az ’50-es évek idilli társadalmi berendezkedése szerint élhetnek. Ebben a fantáziavilágban végre ő lehetett a kenyérkereső, a ház ura, míg a feleségének az egyetlen feladata az lett, hogy kiszolgálja az ő minden kívánságát. De a Black Mirror című sorozatnak is volt egy hasonló témát feldolgozó epizódja (USS Callister), amelyben egy tehetséges, ám gyakran kigúnyolt programozó ellopja az általa megvetett emberek (főleg színes bőrű nők) DNS-ét, és egy szimulációba kényszeríti őket, ahol ő lesz a zsarnok kapitánya egy Star Trekhez hasonló űrhajónak.
Részlet a Nincs baj drágám című filmből
És persze ne feledkezzünk meg a Stepfordi feleségek című könyvről, illetve annak különböző filmes és televíziós adaptációiról. Ez a szatirikus feminista horrorsztori is egy olyan férjnek az összeesküvését mutatja be, aki megpróbálja leigázni a dolgozó feleségét, miután egy bizarr, tökéletes háziasszonyokkal teli új szomszédságba költöznek.
Egyenlőség vagy kompromisszum
A Ryan Gosling által életre keltett Ken személyisége persze sokkal könnyedebb és viccesebb, mint az imént említett filmek bosszúálló férfi karakterei. David Heymannak végül igaza lett: nézőként tényleg együtt tudtunk érezni Kennel. Sajnáltuk, amikor Barbie mellőzte, és drukkoltunk neki, hogy végül megtalálja saját helyét a világban. Bár szerethető és cukin bugyuta személyisége miatt Ken képtelen volt valódi rossz fiúvá változni, a kezdetektől fogva nyilvánvaló volt, hogy az ő energiája – vagy kenergiája – is a törékeny férfiasságából fakadt. Úgy, ahogy Styles karaktere a Nincs baj drágám című filmben, Ken is sértődöttnek, sőt, kifejezetten céltalannak tűnt abban a Barbie-k uralta világban, ahol a nők tiltások és elvárások nélkül élhették meg saját vágyaikat és álmaikat. Részben, vagy egészében, de mindkét film azt az egyre aktuálisabbá váló kérdést járta körbe, hogy
miként is hat a modern férfiak identitására, ha nem gyakorolhatnak többé hatalmat a nők felett.
És hogy mégis hogyan kellene nekünk nőknek viszonyulni a férfiak törékeny egójához? Erre a kérdésre a Barbie egy kissé bonyolult, és nem is teljesen kielégítőre választ adott. A Barbie-k a film végén megdöntik a Kendomot, békét kötnek a Kenekkel, és kompromisszum gyanánt ugyanannyi hatalmat biztosítanak nekik Barbielandben, mint amennyivel a nők rendelkeznek a való világban. Betölthetnek néhány bírói pozíciót, de nem fele-fele arányban. Helyet kaphatnak a kabinetben, az elnökségben viszont nem.
Egyenlőségről tehát továbbra sincs szó, de legalább egy olyan egyességre jutottak, ami úgy tűnt, mindkét felet kielégíti. Hogy a való világban is el lehet-e, vagy el kellene-e érni egy ilyen egyensúlyt, arra a film nem próbál választ adni. És valljuk be, nem is feltétlenül egy szórakoztató zenés vígjáték felelőssége, hogy ezt megtegye.
Forrás: Time Fotó: Imdb
