Az ételekhez és az étkezéshez fűződő viszonyom kicsi korom óta finoman szólva ambivalens. Amikor elkezdtem az általános iskola felső tagozatát, kövér, de – talán paradoxnak tűnő módon – koromat meghazudtoló akaraterővel rendelkező gyerekként először szembesültem vele, hogy a túlsúly a gúny céltáblájává tesz, ezért a korszak nem túl egészséges, de nagyon divatos diétamódszereivel viszonylag gyorsan elég vékony lettem. Először a híres „szétválasztós” diétát csináltam, a várva várt szénhidrátnappal és a rettegett gyümölcsnappal együtt, aztán inkább megelégedtem vele, hogy a hét legtöbb napján az iskolai menza kínálatánál alig valamivel vonzóbb, otthonról hozott paradicsomos padlizsánkarikákat és más, hasonlóan kalóriaszegény zöldséges fogásokat eszem ebédre. Amikor kövér kisgyerek voltam, aggódva cipeltek orvosról orvosra, akik fejcsóválva szurkálták az ujjbegyeimet, hogy kiderítsék, lehet-e valami gond a cukrommal, vagy épp a pajzsmirigyértékeimet mustrálták a laborvizsgálati lapomon. Amikor vékony kiskamasz lettem, a környezetemben hasonló aggodalommal próbáltak megtömni édességekkel, tésztával és zsíros húsokkal. A kamaszkor áldásos hormonkoktéljának köszönhetően néhány évig aztán egyáltalán nem foglalkoztam a súlyommal és a hobbiszinten elfogyasztott sajtburgerek ellenére is megmaradtam a BMI normál tartományának ideális középső szakaszában, aztán idővel persze elmúlt ez a varázs, és elfogadtam, hogy örökké az az enyhén jojózó típus leszek, aki hangulataitól és élethelyzeteitől függően egészen addig a 38-as és a 40-es méret között fog egyensúlyozni, amíg (legalábbis reményeim szerint) a nyugdíjaskor meg nem adja a végső felmentést a testsúly monitorozása alól.
Mindezek ellenére, vagy talán épp mindezek miatt, amióta az eszemet tudom, imádok enni. Nem két pofára tömni a csokit és nem benyomni a kelt tésztás sarki pogácsát, hanem gondosan kitalálni és elkészíteni az ételeket vagy még jobb esetben egy klassz étteremben elfogyasztani őket. Új dolgokat megkóstolni, kísérletezni, élvezni a finom ízeket. Amikor először kezdtem az újságírói szakma mértékével mérve tisztességesen keresni, kinéztem az ország legjobb fine dining éttermeit, és elkezdtem félretenni, hogy mindenhova elmehessek. A legelső élményem a ma már nem létező Márga bisztró volt, ahová a legtöbb vendéggel ellentétben nem BMW terepjáróval, hanem vonattal érkeztünk, majd gyalog kaptattunk fel a helyre. Emlékszem, mennyire zavarban voltam a miliőtől, de ahogy kijöttek az első fogások, teljesen lenyűgözött az egész világ a fine dining tálalással és a textúrákkal, az egész ceremoniális körítéssel és persze az ízekkel, amiket korábban nem tapasztaltam. A következő a mára szintén megszűnt Olimpia étterem volt, ami megmutatta, hogyan lehet igazán kreatív és izgalmas egy vacsora, és hogy mi a különbség egy egyszerűen minőségi és egy valóban innovatív fogás között. Innentől nem volt megállás, a gasztronómia egyre inkább az érdeklődésem középpontjába került, egyre több mindennel kísérleteztem az itthoni főzés során is, és egyre tudatosabban próbáltam megérteni ezt a világot. A külföldi utazásaimon is fókuszba került az evés kérdése, és egy ponton túl már az is előfordult, hogy konkrét éttermek miatt utaztunk valahová.
Aztán anya lettem, és főzés sokkal funkcionálisabbá vált, az élvezet mellett, vagy talán még azon felül is fontos szempont lett benne a táplálás. Krémlevesekbe elrejtett tápérték, egészségesebbre hangolt édességek, gyerekbarát, zsír nélkül sütött húsgolyók kerültek az asztalra, miközben a fejemben minden héten próbálom összerakni az összes létező egészségügyi szervezet ajánlásainak megfelelő zöldség- és gyümölcstartalommal rendelkező heti menüt. A főzés felelősséggé vált, aminek már nemcsak az a tétje, hogy megőrizzem egy kis szervezet egészségét, hanem az is, hogy jó étkezési mintákat alakítsak ki egy másik emberben.
Mindig lenyűgözött, mennyire komplex téma a táplálkozás. Lehet az élvezet és a művészet oldaláról szemlélni, élmények forrásává tenni, de ahogy napjainkra egyre inkább egyértelművé válik, az egészségünk megőrzésének egyik legfontosabb eszköze is lehet. Nagyban meghatározza azt, hogyan néz ki a testünk, és azt is, hogy miként alakul a bolygónk sorsa. Minden egyes nap újabb és újabb döntéseket kell meghoznunk az evéssel kapcsolatosan, és amikor azt mérlegeljük, hogy mi kerüljön a tányérunkra, gyakran egyszerre próbáljuk érvényesíteni az összes fenti szempontot. Terítéken gasztrokampányunkban épp ezért igyekszünk a táplálkozásunkkal kapcsolatos minden témát körüljárni. Bemutatunk izgalmas éttermeket és tehetséges séfeket, írunk a magyar konyha újraéledéséről, gasztrodiplomáciáról és a gasztromarketing etikai oldaláról is. Szó lesz egészségről, azon belül is a bélflóránkról, ami kissé talán bizarr módon napjaink egyik legnépszerűbb témája lett. Körbejárjuk az étkezési zavarok témáját, megvizsgáljuk a táplálkozás jövőjét a bogárevéstől a laborban növesztett húsokig, és azt is megnézzük, hogyan lett szinte mainstream a vegán életmód. Kitérünk a gyerekek táplálkozására és az elhízás népbetegséggé válására is, de arról is lesz szó, hogy mitől lesz gourmet egy csésze kávé.
Ezzel az átfogó szemlélettel szeretnénk néhány támpontot adni a táplálkozáshoz, hogy egy kicsit tudatosabban gondolkodhassunk arról, pontosan mi és miért kerül a tányérunkra. „Az vagy, amit megeszel”, tartja a mondás, de modern életmódunk és kiváltképp az élelmiszeripar működése gyakran nagyon is megnehezíti, hogy jó döntéseket hozhassunk a táplálkozásunkkal kapcsolatban – ebben igyekszünk egy kicsit segíteni. És persze azt is fontosnak tartjuk, hogy jót enni jó dolog, ezért szeretnénk minél több tippet adni és megmutatni a szerintünk izgalmas éttermeket.
Enni alapvető szükségletünk, a mindennapjaink része. Étkezésről étkezésre haladunk végig a napokon, eszünk a jeles alkalmakkor, ha ünnepelni szeretnénk és néha akkor is, ha a bánatot próbáljuk enyhíteni. Épp ezért kerül most nálunk is Terítékre az evés, és minden, amit ezzel kapcsolatban fontosnak tartunk. Jó étvágyat hozzá!
